Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)

1873-05-16 / 113. szám

A cár téli palotája. (U. Gr.) A világkiállítás megnyitásával egyidejűleg nem kis zajt ütött a Vilmos császár szentpétervári útja Sándor cár 52-ik születésnapjának ünnepére. A császár a téli palotában volt elszállásolva, melyről mi most egy amerikai utazó leírása után emlékezünk meg, Szent-Pétervár látogatóinak föltűnik egy óriás épület a Néva balpartján s ez a téli-palota. Itt a Néva partját erős fal és gránit parapet szegélyezi. Az oroszok a téli-palotát Európa legszebb épületének és a birodalom hatalma és fénye képviselőjének tekintik. Valóban alig van párja ez épület-kolosznak pompa tekintetében egész Európában, mivel itt idéz legnagyobb részt a cár és udvara, melynek keleties fényéhez járul szintén egy európai múzeum minden értékessége és érdekessége. Tehát ez az épület palota és múzeum egyszerre, mégpedig olyan múzeum, melyben az egész birodalom kincsei és gyűjteményei mind együtt őriztetnek, míg Európa más fővárosaiban több épületben szétszórva láthatók. Itt szokták megülni a birodalom minden előbbkelő ünnepét. Pár évvel ezelőtt itt tartották meg páratlan pompával a trónörökös nászát Dagmár dán hercegnővel. Itt vannak elhelyezve a trón, a királyi pálca, a korona, roppant kincsek, a legremekebb festmények, szobrok és metszvények. Itt van a főtemplom és több kápolna, melyben a cári család szokta istenét imádni. Van egy terem, melyben a tábornagyok s egy másik, melyben az 1812—14-iki tábornokok arcképei díszítik a falat. A Romanoff-arcképcsarnokban Fedorowitcs Mihálytól kezdve minden cár arcképe megvan. Az épület más részében az udvari színház és fegyverterem fekszik. A téli palota, mint legtöbb orosz palota, kívülről nem szép, sőt vörös téglafalai visszatetszők, azonban belül a fény és sajátságos ízlés elragadó. Legelőbb kelő része a Szent-György-terem, melynek egyik végén áll a trón. Bejárata a Néva felől van, a „Perron des Ambassadeurs“ lépcsőzeten jutni be, mit márvány alapon emelkedő sötét szürke csiszolt gránit-oszlopok díszítenek. A terem maga száznegyven láb hosszú és hatvan láb széles, a fal, a ballustrade, a korinthi oszlopok, mind tiszta fehér márványból faragvák. Még ragyogóbb a cárné fogadó terme, malachittel és aranynyal díszítve. A nagy közönségre nézve legvonzóbb az a terem, hol a korona drágaköveit s az uralkodó jelvényeket őrzik. Ezek legdrágábbika az Orloff-gyémánt, mely a királyi pálcát ékesíti. Minden korona gyémántjánál nagyobb, akkora, mint egy galambtojás, nyom 1943A karátot, tehát 8 és fél karáttal többet, mint a Koh-i-noor. Átalános hit Oroszországban, egy régi ázsiai legenda alapján, hogy e két gyémánt egy követ alkotott. Golkondában, Zehansah, Autungzebe atyjának idejében találtatott. Azonban Tavernier francia utazó 1665-ben a nagy mogul birtokában látta a Koh-i-noort. Az Orloff-gyémántot pedig egy ind bálványtól francia szökevény orozta el, és több kézen átjutva, végre Orloff vette meg négyszázötven ezer ezüst rubelen, kétezer rubel évi járadékkal, s egy nemes levéllel s aztán Katalin cárnénak ajándékozta. Az Orloff-gyémánt zöldes-sárga, mig a Koh-ipor színtelen. A minden oroszok cári koronája mitra-alakú s mintegy jelképezni látszik a világi és egyházi legfőbb hatalom egyesülését. A korona kevülete cserlevelekből áll, tizenegy nagy gyémánttal és számtalan rubinttal diszitve; öt gyémánt rajta egy szép kereszt alakot képez. A főgyémántos ívet harmincnyolc rendkívüli gyöngy ékíti. A korona többi része levélalakú metszés, gyémánttal elhalmozva bélelve bíbor bársonynyal van. A cárné koronája a legszebb gyémántokkal van tele, aminő csak lehet egy darab ékszerben; a száz gyémánt közül négy rendkivűl nagy és szép, tizenhat kissebb ugyan, de szintén szép, a többi nyolcvan is gyönyörű vízszint. Hasonló nagybecsű egy gyémánt nyakék és a fejedelmek ajándékai, mint egy forgó, melyet Suwarownak a szultán adott. Egy más solitaire a „Sha,“ melyet Abbas Mirza legifjabb fia az udvarnál tett látogatása alkalmával adott, nyom 36 karatot. Itt szemlélhetők a többi koronaékszerek, melyek egyenként mind igen bámulatraméltók, így együtt pedig egymást túlragyogják. A drágakövekből ritka gyűjtemény van az épület „Remetelak“ nevű részében, többi közt az Orleans Fülöp gyűjteményei. Innen pár évvel ezelőtt egy ritka gyűrű elveszett Megvette egy zsidó s eladta egy főnemesnek, ki egyik főherceget ajándékozta meg vele. A gyűrű felismertetett s nyomozás után a tolvaj is kikerült, azonban büntetése nem lett, mert nagyon előkelő állást foglalt el. Egy pillantást vetve a „ Remetelak ” képcsarnokára, jeles gyűjteményt látunk a spanyol és flamand iskolából. Magában foglalja Walpole Horac angol miniszterelnök kimondhatlan költséggel összeállított gyűjteményét, valamint a Thiers báróét, s Barbarignét. Igen sok van itt olyan is, mit az 1812— 14-iki hadjáratok szerencséje játszott a cár hatalmába. A modern művészet kincseitől igen érdekes a Bosporustól Szibériáig gyűjtött régiségek halmazához fordulni, melyek vázákból, a görög ipar arany s ezüst műveiből, tömör arany pajzsok, régi szittya ékszerekből, s az ős tatár faj vas és kő fegyvereiből állanak. Ezt a florencia nápolyi régiség-gyűjteményeknél is nagyobbszerünek tartják. Érdekessége elvitathatlan már a talált tárgyak területi egységénél fogva is. Itt vannak az 1831-ben Kertesnél fölfedezett szittya fejedelem maradványai is, melyeket sziklába vésett sírban, nejével oldalán, mellette harci lovával, koronájával, arany pajzsával találtak. Bronz edényekben élelmiszerek voltak, föltámadása idejére oda téve s mintegy kétezer év óta érintetlen állottak. Mindez a Bosporus többi kincsével, egy húsz gránit oszlopon pihenő termet tölt be. Nem kevésbbé méltó a kíváncsiságra a téli palotának nagy Péterről nevezett csarnoka is. Itt vannak az ő kézműves eszközei, könyvei, számtani műeszközei, sétabotjai. Látható egy vas bot, a melylyel óriás erővel biró izmait gyakorolta; koronázási öltönye, melyet I. Katalin varrt és a kard, melyet II. Ágost ajándékozott neki. Igen érdekes nagy Péter amaz arcképe is, melyet halála után vettek föl. Itt őrzik továbbá kétkerekű kis szekerét és lovát, melyen Pultavánál ült. E terem egyik főritkasága az a hires páva-óra, melyet Potemkin ajándékozott Katalinnak, s mely farka legyezőjének kibontásával jelzi az órát. Ugyanitt több kisebb-nagyobb érdekkel, de mind nagy értékkel biró burnót-szelencék is vannak közszemlére kitéve. Midőn a látogatók szeme eltelt a sok drágakő, arany és ezüst csillámával, mintegy jól esik ama kis 490 0 rögeszme. (Egy északi történet). Goldsmidt M.-től. Midőn Furland szigetén Debelburg vára még ott állott, hol a hajdani életről és földmivelésről most csak szelíd emelkedésű halmok tanúskodnak, — a vár közelében egy parányi kis tó terült el. A tó túlsó oldalán rétek és búzavetések nyúltak el, kanyarodtak be egész a sokat emlegetett, regeszerű „vörös szikláig.“ E vörös szikla távolból egy magaslat zárt kapujaként tűnik föl, mely a fensíkról hullámszerüleg néz alá a völgybe. Egy téli délelőtt a tó partján a vár ura és úrnője sétáltak. A zordon tél még nem öntötte ki mérgét. A tó tüköre nyílt volt, de a cseppek, melyeket a habok a part szegélyén ingó növényzeten hagytak maguk után, parányi jégcsapokká fagytak, úgyhogy minden fűszál egy-egy jégharangot látszott nyaka körül hordani, melyek a szellő leggyöngédebb leheletére összeverődtek és sajátságos hangon zenéltek. Valahányszor a fűszálakon végig suhant a fuvalom és azok elkezdtek hajlongani és zenélni, a vár úrnője lehajtá fejét, és így szólt: — Mi csodálatos! — Mily az a csodálatos? — kérdé férje. — A dallam. — Dallam? — kiáltá ez. — Micsoda dallam ? Hol ? — Én nem tudom .... de nekem úgy tetszik, mintha a tó, a föld és a levegő mind zengene, és mintha e kedves hangok fülembe másznának és én is el tudnám énekelni —-------de oszt: ott hallom ismét .... itt .... itt. . . . Kísérletet ten, de csakhamar ismét elhallgatott, szégyeneivé saját hangját, mely szép és lágy csengésű volt ugyan, de a természet csodaszerű zenéjét, mely lelkében viszhangzott, megközelitni nem tudta. — Ez tehát a dallam! — mondá a vár ura mosolyogva és kutyájának kiáltott: — Hektor! Hajrá! A fiatal nőnek úgy tetszett, mintha férje hangja durva kézhez hasonlóan, apró, gyengéd lények közé kapna könyörtelenül; a házaspár azonban csakhamar távol sétálgatott már, hol e sajátságos zenét többé nem hallhatták és az úrnő elfeledte, vagy legalább feledni iparkodott e parányi epizódot. A tél zord, kemény volt, azután eltűnt, és jött a kedves szép tavasz, utána pedig a meleg, forró nyár. Junius vagy julius havában volt. A vár ura és úrnője a kertben időztek. A világ gos, enyhe és nyugalmát egyetlen szellő sem zavarta ; a hold meseszerű fényt árasztott a kert talaján elhullongott alma és körte fehér virágaira. Az egész világnak, mintha lélekzete állt volna el, s várakozva tekintene az égre, vagy azt magába szíva, mozdulatlanul figyelne. Csak a ház ajtaja előtti nyárfa levelei libegtek néha, mintha a természet egy titkos sóhajt küldött volna hozzá, egy édes sóhajt, de borzadálylyal vegyeset. És bármily csendes volt iá minden, ha figyelve magunk elé méláztunk, e mély csendben hangok hallatszottak. A légből zizegő zsongás hangzott alá s a fű körül cirpelés, zümmögés szállt föl. És e halk nesz sehol és mindenütt; értelemnélküli hangok voltak ezek, de sajátságos, vidám élet hangjai, mely okos szemmel közeledett, elrejtőzött, fölágaskodott, s minden percben változott. A toronyóra vert, s amint hangja a léget betöltő, szava komoly parancsként csendre inte az elrejtőzött, titokszerű lármázókat, míg végre észrevették, hogy e hatalmas hang többé mit sem akar, mitsem követel. Ekkor az apró élet újra lábra kelt, táncolt, csicsergett, cirpelt, ugrált, fecsegett és a szárnyra kelt szellőnél a nyárfa levelei ércszerü hangot adva verődtek egymáshoz, mig a többi fa gyenge suttogással bólintgatta koronás fejét. — Mégis különös, — mondá a vár fiatal úrnője — Mi különös? — kérdé férje. — Semmi. — Te úgyis csak kinevetnél. — Nem, nem, mi az ? Hadd halljam. Mi oly sajátságos? — Jó, de nem szabad értte haragudnod. Egyszerre úgy tetszett, mintha egy apró, nagyon apró, még gyermekeknél is sokkal apróbb sereg gyűlt volna össze, és az almafa körül csoportosulva táncra kerekedtek volna és, az almafa, mint egy vén asszony, énekelni kezdett — és amit énekelt ugyanaz a csodaszerű dallam volt, melyet télen, túl a tó partján, a kis jégharangok csengtek el. Férje megmagyarázhatlan gyűlöletet érzett e dallam iránt, melyet sohasem hallott, és kedvetlenül mondá: — Nem haragszom, de tanácslom, gyermekem, óvd magát ily phantáziáktól, hogy úgy ne járj, mint ahogy az eszelős Gertrud, a kovács lánya járt.• Mi történt vele ? Mi lelte ? — Hogy valósággal mi történt vele, nem tudom. Mint gyermek hallottam még, és igaz az egészben csak annyi volt, hogy végtére nem birt saját eszméivel és álmaival. — De hát minő eszmék voltak ezek ? Miket álmodott ? — Magam sem tudom. Fejét regékkel törte el, melyeket a környéken a pihenés óráiban mesélni szokás. Talán már neked is fecsegtek a „vörös szikláról,“ mely zenélni szokott ? — Nem. Nem. És volna ilyen szikla itt? És az őrült leány talán e kőnek énekét akarta hallani? — Hogy akkor már őrült volt-e, nem tudom, még nem látszott rajta. Mint mondják, igen szép leány volt, s egy derék, becsületes parasztfiúval járt jegyben, kit elvesztett, s utána elméje világát is, mert a vörös sziklát akarta énekelni hallani. A sziklához járogatott és be-bekiáltott az énekesnek, de valószinűleg a nagy izgatottság és lelkirázkódás túlhaladta erejét. Eszméletlenül találták meg a mezőn s elméje mindörökre elhomályosodott. — Nem tudott beszélni ? Nem mondta, ha látott ő valamit ? — Mint kérdezősködöl ? Mondtam már, hogy eszméletlenül találták. — Nos, de mi foszta meg eszméletétől? — Kétségkívül saját eszméi és félelme, különben a mit állítása szerint ott látott, nem volt valami rész, csak kissé lealázó egy csinos, fiatal leánykára. — Valóban ? És mi volt az ? — Egy agg férfi lépett volna ki a köbül és azt mondá: — nem te vagy, akit keresünk. — Mikor történt ez? Nagy ideje már ennek? — Az égre, kis balga, úgy kérdezősködöl, mintha ez valaha megtörtént volna! Hisz mindezt csak a kovács őrült Gertrudja látta álmában ! (Folyt. köv.)