Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)
1873-06-10 / 132. szám
ágaskodott, s oldalára vetvén magát, az egyik agár lábfejét összetapodta. A kutya átható vonitást hallatott ... Tsertaphanon felbőszült, erősen sziszegett, s a lovat füle közt öklével fején ütötte, aztán leugrott sebesen mint a villám, megnézte a kutya lábfejét, ráköpött sebére, oldalába lábával egyet döfött, hogy ne nyöszörögjön annyit, s lova sörényébe kapaszkodva, egyik lábát a kengyelbe tette. A ló beléharapott a zablába, magasra emelte farkát s oldalvást a bokrok közé veté magát. Tschertapcanow, fél lábon utánaszökdécselve, végre mégis elérte a nyerget, lóra pattant, őrült gyanánt csattantott ostorával, ... kürtje megszólalt... 03 — tova vágtatott. Alig eszmélkedtem föl Tschertaphanow váratlan megjelenése után, midőn egyszerre minden nesz nélkül egy körülbelöl negyven éves potrohos kis emberke tűnt elő kicsiny fekete lován a bokrok közül. Megállt, leemelő zöld bőrsipkáját s vékony, lágy hangon kérdezte : vájjon nem láttam-e egy perparipájú lovast? — Igen. — felelek. — Merre lovagolt? — folytatá ugyanazon hangon, sipkáját még kezében tartva. — Arra. — Köszönöm alázatosan. Egyet csattantott ajkaival, lábát beleszúrta a lovacska lágyékába és tovább nyargalt... hopp, hopp... hopp... a jelzett irányban. Utána néztem, míg csúcsos süvege az ágak mögött eltűnt. Ez uj jövevény nem hasonlított az előbbihez. Felduzzadt, gömbölyded arca bárgyúságot, jószívűséget és engedelmeskedést fejezett ki. Arca szintén vastag és gömbölyű, átlátszó kék erekkel, érzékiségre való hajlamot árulta el. Fején elől egyetlen egy árva hajszálacska sem látszott, ellenben hátul egynéhány lágyacska rőttincs lógott ki; szemei barátságosan pislogtak és piros, nedves njakán is édes mosoly pihent. Felöltőt hordott keményitett gallérral és bronzgombokkal, amely bár elkopott, de tiszta volt; posztó nadrágocskája felgyürödött; csizmái sárga, szélén zsírfoltok voltak láthatók. — Ki ez? — kérdező Jermolai. — Ez ? Njedapjukmn, Iwanowitsch Tichon, ki Tschertapchanownál lakik — Hogyan, szegény-e ? — Gazdag nem. Tschertapchanownak sincs pénze soha. — Hát miért fészkelte be magát nála ? — No úgy, jó barátok. Soha és sehol az egyik a másik nélkül.... régi dolog , ahová a ló patkóval, oda húzódik a rák is ollókkal. Kiléptünk a harasztból. Egyszerre két vadászkutya kirohan, és egy hízott nyúl szökik át a zabon a mely már magasan állott- Utána ugornak az erdő széléről kutyák, agarak, vadászebek s végre Tschertapcanow maga. Nem sikoltozott, nem hajrázott, sem nem hajtotta a kutyákat ; csak lihegett, pihegett, kitágult szájából néha szakadozott értelmetlen hangok fakadtak ; idestova nyargalt meredező szemekkel s mint őrült ütött szegény lovára ostorával. Az agaiak elérték a nyulat.... ez leült egy pillanatra, megfordúlt egyenesen és Jermolai mellett elszökött a bokrokba. .. Az agarak utána, „rajta, rajta!“ dadogott terhes nyelvvel és szembetűnő megerőtetéssel a majdnem eszméletlen vadász: „Barátom, vigyázz !“ — Jermolai lőtt.. A megsebesült nyúl a sima száraz gyepen bukfencet vetett, egyet ugrott, s a sebesen elészaladt kutyák torkában fájdalmas sikoltást hallatott; a vadászkutyák egymásra rohantak. Tscherrapchanov mint a nyil repült le a lóról s tört ragadva, szétterpesztett lábakkal sietett a kutyákhoz, kiragadó dühös felkiáltásokkal az összemarcangolt nyulat és egészen reá hajolva, átdöfő tőrével.... Aztán maga elé tartá, és gágogott, mint a tyúk. Az erdő szélén Ivanovitsch Tichon mutatkozott. — Ho — ho — ho! — kacagott föl újra Tschertapcanow. — Ho — ho — ho — ho — hó! — ismétlő nyugodtan társa. — Tulajdonkép nyáron nem így kellene vadászni, — jegyzem meg. Tschertapchanowot a letapodott zabföldre figyelmeztetve. —■ Ez az én szántóföldem, — felelé csaknem lélekzet nélkül. Kizsigerelte a nyulat és a kutyáknak adta a lábfejeket. — A lövés, kedvesem, vadászati szokás szerint, enyim, — kezdő, termolaihoz fordúlva, — önnek pedig, tisztelt uram, folytatá ugyanazon törött éles hangon : — köszönetemet fejezem ki. Ezzel felült lovára. — Tetszik még tudni kereszt és vezetéknevemet ? Ismét megmondta nevét. — Örvendek megismerkedésünkön. Ha lesz alkalma, kérem, látogasson meg. De hol majd Tamás, Iwanowitsch Tichon, folytatá haragosan. — No most meglőttük a nyulat nála nélkül. — A ló elesett vele, — felelé Iwanowitsch Tichon mosolyogva. — Hogyan? elesett, Orbassan elesett ? fuj, fuj . . . hol ő, hol van ? — Ott az erdő mögött. Tschertapcanow orrán üté a lovat ostorával s mint eszeveszett vágtatott tova. Iwanowitsch Tichon meghajta magát kétszer előttem — maga és társa részéről — és ismét a harasztba ügetett. E két ur legnagyobb mértékben fölébreszté kíváncsiságomat. Mi kapcsolhatott össze a legbensőbb barátság kötelékével két oly különböző lényt? Tschertaphanow Pantelei Jeremitsch-et az egész vidéken veszedelmes, eszelős, kevély embernek és nagy veszekedőnek tartották. Rövid ideig a hadseregben szolgált, s azt „kellemetlenségek miatt i1 elhagyta. Ivadéka volt egy régi, hajdan gazdag családnak ősei fényesen, a pusztai lakók módjára éltek : t. i. elfogadtak meghívottakat és hívatlanokat, adtak nekik megpukkadásig enni, kiadtak a vendégek kocsisainak minden háromigás számára egy tehetverttel zabot; tartottak maguknak muzsikusokat, dalnokokat, kutyapecéreket és kutyákat, megvendégelték ünnepkor a népet pálinkával, köveskásával, télen utaztak nehéz régi hintájukon Moszkvába, s otthon gyakran hónapokig ülőnek garas nélkül magukat baromfival táplálva. Pantelej Jeremaitsch édes atyja igen megrongált állapotban vette át a jószágot és halálával egyetlen örökösére, Pantelejre szállt a zálogosított Bessonowo falucska, harmincöt férfi s hetvenhat nőlakóval, és 14 és dettjalvi meddő földdel a kolobredi pusztán, melyre, az elhúnyt okmányai szerint, nem voltak örökösök följegyezve. Az elhúnyt, be kell vallani, igen sajátszerű módon szegényedett, meg annyira, tönkre tette a „gazdasági számtartás.11 Fogalma szerint nem illett egy nemes embernek, hogy kereskedőktől, polgároktól, és hasonló „gazember-bandá“-tól — amint szokta azokat nevezni — függjön; tehát maga házánál állított mindenféle mesterséget és műhelyt, mert — olcsóbb és jobb, szokta mondani, s a gazdasági számtartásnak előnyére válik! — E veszedelmes, tévelygő véleményből sírig ki nem szabadult s ez tönkre tette egészen. Bach élvezte életét! Legutósó szeszélye kielégítését sem tagadta meg magától. Egyszer különös ötlete támadt: oly roppant nagyságú családkocsit építtetett, hogy a kocsi az egész faluból összehajtott parasztlovak és gazdáinak legnagyobb erőködése dacára a legelső lejtősségen felfordult és széthullott. Lukitsch Jeremej (Pantelej édes atyját hívták Lukitsch Jeremesnek) azon lejtősségen azonnal egy emlékszobrot állíttatott s többé nem törődött vele. (Folyt, köv.) Az olasz nép kegyelete. (Milano, junius 5.) (A. R.) Ő róla beszélnek most is. Ha a Corson ezt halljuk, „la gloria nostra" (a mi dicsőségünk) bizonyosak lehetünk benne, hogy Manzoniról van szó. Sohasem hittem volna, hogy ez élénk vérmérsékletű nép ily mély kegyeletet tudjon ápolni egy nagy írója iránt, hogy ily büszke legyen irodalmi dicsőségére s oly magasra becsüljön egy regényt, melyet nemzeti műnek tart. Kérdezd itt egy művelt embertől, hogy olvasta-e a „Promessi sposi“-t, s e kérdéssel bizonyára érzékenyen megsértetted. Hát ki ne olvasta volna azt ? Nyolc napja, hogy az agg költőt sírba tették, de él minden szívben. A Corson azonban érzik hiányát s csaknem keresik nyomát. Egy hó előtt magam is minden nap láttam ott sétálni e tiszteletreméltó aggastyánt. Alakja meg volt ugyan kissé görnyedve, de senki se kívánt arra gondolni, hogy ő már a Corson is csak sírja szélén sétál. Halvány arcát ezüst fürtök környezők, melyek, mintha valami dicsfényt hintettek volna szét alakja körül. Nyugodtan nézett és nyájasan viszonza a sok üdvözlést. Nincs művelt olasz, ki tisztelettel ne hajolt volna meg irodalmuk e patriarkhája előtt, míg az idegenek mély kíváncsisággal keresték bágyadt arcán a lángelme külső nyomait. Igen nagy űrt hagyott ő maga után a Corson, hol mindenki ismerte. A Belgiojoso-téren azonban háza most egy nemes kultusz templomává emelkedett, hová áhítattal mennek mindazok, kik lelkesülni tudnak az oly szellemi termékekért, melyek nem enyésznek el soha, mert a lángelme hatalma által, mintegy az örökélet részeseivé váltak. Sohasem becsültem eddig az olasz népet úgy, mint e költő temetése óta. A politika nem bírta ezt úgy elvakítani, hogy közönyössé vagy épen igaztalanná váljék az irodalom, a nyelv dicsősége iránt, íme, ama politikai és vallási eszmékkel, melyek Manzoni műveinek oly lényeges részét képezik, a mai Olaszország nagyobbára szakított már, de mert ez eszmék művészi alakban s páratlan nyelven vannak kifejezve, csak úgy becsülik most is e műveket, mint akkor, midőn az eszmékért mindenki lelkesült. Becsülik továbbá Manzoniban azt, hogy úgy élt, a mint irt. Ő buzgó katholikus volt, de nem a külső szertartások, hanem a benső lényeg embere. Az égi elem az, melyhez ragaszkodott. Aztán a mű egyik költeményében tanítója, Carlo Imbonati által mondat, azt követte 13 híven : érzett, elmélkedett, kevéssel meg tudott elégedni, a kitűzött céltól sohasem forditá el szemét, kezét, elméjét megöszte tisztán, aljasokkal nem kötött soha frigyet, a szent igazságot nem árulá el, s oly szót, mely a bűnt dicséri s az erényt gúnyolja, nem ejtett ki soha Vajha a bölcsészek, a „liberi pensatori“ (szabadgondolkodók) mind ily feddhetlen magánéletet élnének ! Itteni lapok azt írák, hogy gyóntatójával fél óráig beszélve, utójára így szólt volna övéihez: „Midőn meghalok, tegyétek mindennap azt, mit én tevék, imádkozzatok a királyért, ki oly jó hozzám!11 Pár nap múlva ezt más lapok megcáfolák, mondván, hogy Manzoni utósó szavai csupán ezek voltak : „Imádkozzatok Olaszországért! A gyászünnepélyt leírni elkésett munka volna, csak egy pár vonásban si rom ló tüntetni, hogy e nép mennyire becsüli dicsőit. A szép kacér város kényezett, midőn a gyászhír elterjedt. Az égtájak minden irányából ötszáz sürgöny érkezett a legmélyebb részvét kifejezéseivel, s nem fogom feledni soha azt a meghatottságot, melyet a közszemle két napján láttam. Bebalzsamozott holttestét május 27- kén vitték a városház nagy termébe, azontúl a Scala téren két napon át oly sokaság tolongott, hogy néha egy órába került, míg valaki összegyűrődött ruhájában bejuthatott a halotti terembe. A tömeg odakünn kiabált, izgalmasan erőszakoskodott, de a küszöbhöz érve elrémült, megváltozott, mintha egy tündér vesszeje érintette volna. Valóban tündérhatalommal bír az ily áhitatos tisztelet. Ők, az erősek, az egésségesek, a sokféle tehetséggel megáldott élők érezték, hogy egy összeomlott porhüvely előtt mily kicsinyek. A félhomályba burkolt termen mindenki halkan, lábujjhegyen haladt át. Eleintén nem látott a szemmit sem a teremben, melyet a tömérdek fris virág filatárja törte be, majd fölcsillant előttünk a négy karos gyertyatarsóban égő szövétnek lángja, melynél megpillantok a fekete bársony ágyat, aranyozott takarót és a halottat Feketébe volt öltöztetve, kezein is fekete keztyü, mig feje aranynyal áttört két fehér atlasz-vánkoson nyugodt. Az arc szine viaszsárga volt, az ajk félig nyitva. Lábainál babérkoszorú e fölirattal: „Onor dei forti e dei poeti11 A bársony szőnyeg födve volt koszorúkkal és rászórt virágokkal. Feje fölött ezüst feszület. A nemzeti gárda négy tisztje állt mozdulatlanul a ravatal mellett. Ezenkívül számos polgár őrzi a termet. Nálunk is fényesen temették el Vörösmartyt, de az előkelő világ egy nagy részének akkori jelenléte — miért tagadnák — politikai tüntetés volt az önkényuralom ellen. Azóta a mi jeleseink koporsója mellett nem sok nagyurat lehet látni Annál inkább : meg kell említenem, hogy Manzoni temetésén mily nagyszerűleg nyilatkozott az irodalom iránti hódolat. E gyászünnepen valóban látni lehetett, hogy Olaszország többé nem különvált kis országok halmaza, hanem egyesült nagy haza, mert e koporsónál együtt érzett minden párt, s a szív legmélyebb redői közé rejtőztek a vallási viták. Midőn a dóm nagy kapujától a hatlovas gyászkocsi megindult, kevés szem maradt szárazon. Ami a nemzeti bánatot enyhíthető, az a részvét nagyszerűsége volt. A király maga nem jöhetett el, mivel ép akkor az orosz cárné időzött 574