Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)

1873-06-10 / 132. szám

ágaskodott, s oldalára vetvén magát, az egyik agár lábfejét összetapodta. A kutya átható vonitást hal­latott ... Tsertaph­anon felbőszült, erősen szisze­gett, s a lovat füle közt öklével fején ütötte, aztán leugrott sebesen mint a villám, megnézte a kutya lábfejét, ráköpött sebére, oldalába lábával egyet dö­fött, hogy ne nyöszörögjön annyit, s lova sörényébe kapaszkodva, egyik lábát a kengyelbe tette. A ló beléharapott a zablába, magasra emelte farkát s oldal­vást a bokrok közé veté magát. Tschertapc­anow, fél lábon utánaszökdécselve, végre mégis elérte a nyer­get, lóra pattant, őrült gyanánt csattantott ostorá­val, ... kürtje megszólalt... 03 — tova vágtatott. Alig eszmélkedtem föl Tschertaph­anow várat­lan megjelenése után, midőn egyszerre minden nesz nélkül egy körülbelöl negyven éves potrohos kis emberke tűnt elő kicsiny fekete lován a bokrok közül. Megállt, leemelő zöld bőrsipkáját s vékony, lágy hangon kérdezte : vájjon nem láttam-e egy perparipájú lovast? — Igen. — felelek. — Merre lovagolt? — folytatá ugyanazon hangon, sipkáját még kezében tartva. — Arra. — Köszönöm alázatosan. Egyet csattantott ajkaival, lábát beleszúrta a lovacska lágyékába és tovább nyargalt... hopp, hopp... hopp... a jelzett irányban. Utána néztem, míg csúcsos süvege az ágak mögött eltűnt. Ez uj jövevény nem hasonlított az előbbihez. Felduzzadt, gömbölyded arca bárgyúságot, jószívű­séget és engedelmeskedést fejezett ki. Arca szintén vastag és gömbölyű, átlátszó kék erekkel, érzékiség­re való hajlamot árulta el. Fején elől egyetlen egy árva hajszálacska sem látszott, ellenben hátul egy­néhány lágyacska rőt­tincs lógott ki; szemei barát­ságosan pislogtak és piros, nedves njakán is édes mo­soly pihent. Felöltőt hordott keményitett gallérral és bronzgombokkal, a­mely bár elkopott, de tiszta volt; posztó nadrágocskája felgyürödött; csizmái sárga, szélén zsírfoltok voltak láthatók. — Ki ez? — kérdező Jermolai. — Ez ? Njedapjukmn, Iwanowitsch Tichon, ki Tschertapchanownál lakik — Hogyan, szegény-e ? — Gazdag nem. Tschertapchanownak sincs pénze soha. — Hát miért fészkelte be magát nála ? — No úgy, jó barátok. Soha és sehol az egyik a másik nélkül.... régi dolog , a­hová a ló patkó­val, oda húzódik a rák is ollókkal. Kiléptünk a harasztból. Egyszerre két va­dászkutya kirohan, és egy hízott nyúl szökik át a zabon a mely már magasan állott- Utána ugornak az erdő széléről kutyák, agarak, va­dászebek s végre Tschertapc­anow maga. Nem­­ sikoltozott, nem hajrázott, sem nem hajtotta a kutyá­kat ; csak lihegett, pihegett, kitágult szájából néha­­ szakadozott értelmetlen hangok fakadtak ; idestova nyargalt meredező szemekkel s mint őrült ütött sze­gény lovára ostorával. Az agai­ak elérték a ny­ulat.... ez leült egy pillanatra, megfordúlt egyenesen és Jermolai mellett elszökött a bokrokba. .. Az agarak utána, „rajta, rajta!“ dadogott terhes nyelvvel és szembetűnő megerőtetéssel a majdnem eszméletlen vadász: „Barátom, vigyázz !“ — Jermolai lőtt.­­. A megsebesült nyúl­ a sima száraz gyepen bukfen­cet vetett, egyet ugrott, s a sebesen elészaladt kutyák torkában fájdalmas sikoltást hallatott; a vadászkutyák egymásra rohantak. Tscherrapchanov mint a nyil repült le a lóról s tört ragadva, szétterpesztett lábakkal sietett a ku­tyákhoz, kiragadó dühös felkiáltásokkal az össze­marcangolt nyulat és egészen reá hajolva, átdöfő tőrével.... Aztán maga elé tartá, és gágogott, mint a tyúk. Az erdő szélén Ivanovitsch Tichon mutat­kozott. — Ho — ho — ho! — kacagott föl újra Tschertapc­anow. — Ho — ho — ho — ho — hó! — ismétlő nyugodtan társa. — Tulajdonkép nyáron nem így kellene vadász­ni, — jegyzem meg. Tschertapchanowot a letapodott zabföldre figyelmeztetve. —■ Ez az én szántóföldem, — felelé csaknem lélekzet nélkül. Kizsigerelte a nyulat és a kutyáknak adta a láb­fejeket. — A lövés, kedvesem, vadászati szokás szerint, enyim, — kezdő, termolaihoz fordúlva, — önnek pe­dig, tisztelt uram, folytatá ugyanazon törött éles han­gon : — köszönetemet fejezem ki. Ezzel felült lovára. — Tetszik még tudni kereszt és vezetékne­vemet ? Ismét megmondta nevét. — Örvendek megismerkedésünkön. Ha lesz alkalma, kérem, látogasson meg. De hol maj­d Ta­más, Iwanowitsch Tichon, folytatá haragosan. — No most meglőttük a nyulat nála nélkül. — A ló elesett vele, — felelé Iwanowitsch Ti­chon mosolyogva. — Hogyan? elesett, Orbassan elesett ? fuj, fuj . . . hol ő, hol van ? — Ott az erdő mögött. Tschertapc­anow orrán üté a lovat ostorával s mint eszeveszett vágtatott tova. Iwanowitsch Tichon meghajta magát kétszer előttem — maga és társa részéről — és ismét a harasztba ügetett. E két ur legnagyobb mértékben fölébreszté kí­váncsiságomat. Mi kapcsolhatott össze a legbensőbb barátság kötelékével két oly különböző lényt? Tschertaph­anow Pantelei Jerem­itsch-et az egész vidéken veszedelmes, eszelős, kevély ember­nek és nagy veszekedőnek tartották. Rövid ideig a hadseregben szolgált, s azt „kel­lemetlenségek miatt i1 elhagyta. Ivadéka volt egy régi, hajdan gazdag családnak ősei fényesen, a pusz­tai lakók módjára éltek : t. i. elfogadtak meghívotta­kat és hívatlanokat, adtak nekik megpukkadásig enni, kiadtak a vendégek kocsisainak minden három­­igás számára egy teh­etverttel zabot; tartottak ma­guknak muzsikusokat, dalnokokat, kutyapecéreket és kutyákat, megvendégelték ünnepkor a népet pá­linkával, köveskásával, télen utaztak nehéz régi hintá­jukon Moszkvába, s otthon gyakran hónapokig ülőnek garas nélkül magukat baromfival táplálva. Pantelej Jeremaitsch édes atyja igen megron­gált állapotban vette át a jószágot és halálával egyet­len örökösére, Pantelejre szállt a zálogosított Besso­­nowo falucska, harmincöt férfi s hetvenhat nőlakóval, és 14 és dettjalvi meddő földdel a kolobredi pusztán, melyre, az elhúnyt okmányai szerint, nem voltak örökösök följegyezve. Az elhúnyt, be kell vallani, igen sajátszerű mó­don szegényedett­, meg annyira, tönkre tette a „gazda­sági számtartás.11 Fogalma szerint nem illett egy nemes ember­nek, hogy kereskedőktől, polgároktól, és hasonló „gazember-bandá“-tól — a­mint szokta azokat ne­vezni — függjön; tehát maga házánál állított min­denféle mesterséget és műhelyt, mert — olcsóbb és jobb, szokta mondani, s a gazdasági számtartásnak előnyére válik! — E veszedelmes, tévelygő véleményből sírig ki nem szabadult s ez tönkre tette egészen. Bach élvezte életét! Legutósó szeszélye kielégíté­sét sem tagadta meg magától. Egyszer különös ötlete támadt: oly roppant nagyságú családkocsit építtetett, hogy a kocsi az egész faluból összehajtott paraszt­­lovak és gazdáinak legnagyobb erőködése dacára a legelső lejtősségen felfordult és széthullott. Lukitsch Jeremej (Pantelej édes atyját hívták Lukitsch Jere­­mesnek) azon lejtősségen azonnal egy emlékszobrot állíttatott s többé nem törődött vele. (Folyt, köv.) Az olasz nép kegyelete. (Milano, junius 5.) (A. R.) Ő róla beszélnek most is. Ha a Corson ezt halljuk, „la gloria nostra" (a mi dicsőségünk) bizonyosak lehetünk benne, hogy Manzoniról van szó. Sohasem hittem volna, hogy ez élénk vérmér­sékletű nép ily mély kegyeletet tudjon ápolni egy nagy írója iránt, hogy ily büszke legyen irodalmi dicsőségére s oly magasra becsüljön egy regényt, melyet nemzeti műnek tart. Kérdezd itt egy művelt embertől, hogy olvasta-e a „Promessi sposi“-t, s e kérdéssel bizonyára érzékenyen megsértetted. Hát ki ne olvasta volna azt ? Nyolc napja, hogy az agg költőt sírba tették, de él minden szívben. A Corson azonban érzik hiá­nyát s csaknem keresik nyomát. Egy hó előtt ma­gam is minden nap láttam ott sétálni e tiszteletre­méltó aggastyánt. Alakja meg volt ugyan kissé gör­nyedve, de senki se kívánt arra gondolni, hogy ő már a Corson is csak sírja szélén sétál. Halvány ar­cát ezüst fürtök környezők, melyek, mintha valami dicsfényt hintettek volna szét alakja körül. Nyugod­tan nézett és nyájasan viszonza a sok üdvözlést. Nincs művelt olasz, ki tisztelettel ne hajolt volna meg irodalmuk e patriarkhája előtt, míg az idegenek mély kíváncsisággal keresték bágyadt arcán a láng­elme külső nyomait. Igen nagy űrt hagyott ő maga után a Corson, hol mindenki ismerte. A Belgiojoso-téren azonban háza most egy nemes kultusz templomává emelke­dett, hová áhítattal mennek mindazok, kik lelke­sülni tudnak az oly szellemi termékekért, melyek nem enyésznek el soha, mert a lángelme hatalma által, mintegy az örökélet részeseivé váltak. Sohasem becsültem eddig az olasz népet úgy, mint e költő temetése óta. A politika nem bírta ezt úgy elvakítani, hogy közönyössé vagy épen igazta­lanná váljék az irodalom, a nyelv dicsősége iránt, íme, ama politikai és vallási eszmékkel, melyek Manzoni műveinek oly lényeges részét képezik, a mai Olaszország nagyobbára szakított már, de mert ez eszmék művészi alakban s páratlan nyelven van­nak kifejezve, csak úgy becsülik most is e műveket, mint akkor, midőn az eszmékért mindenki lelkesült. Becsülik továbbá Manzoniban azt, hogy úgy élt, a mint irt. Ő buzgó katholikus volt, de nem a külső­­ szertartások, hanem a benső lényeg embere. Az égi elem az, melyhez ragaszkodott. Aztán a mű­ egyik költeményében tanítója, Carlo Imbonati által mon­dat, azt követte 13 híven : érzett, elmélkedett, kevés­sel meg tudott elégedni, a kitűzött céltól sohasem forditá el szemét, kezét, elméjét megös­zte tisztán, aljasokkal nem kötött soha frigyet, a szent igazsá­got nem árulá el, s oly szót, mely a bűnt dicséri s az erényt gúnyolja, nem ejtett ki soha Vajha a bölcsé­szek, a „liberi pensatori“ (szabadgondolkodók) mind ily feddhetlen magán­életet élnének ! Itteni lapok azt írák, hogy gyóntatójával fél óráig beszélve, utójára így szólt volna övéihez: „Mi­dőn meghalok, tegyétek mindennap azt, mit én tevék, imádkozzatok a királyért, ki oly jó hozzám!11 Pár nap múlva ezt más lapok megcáfolák, mondván, hogy Manzoni utósó szavai csupán ezek voltak : „Imád­kozzatok Olaszországért!­ A gyászünnepélyt leírni elkésett munka volna, csak egy pár vonásban si rom ló tüntetni, hogy e nép mennyire becsüli dicsőit. A szép kacér város kényezett, midőn a gyászhír elterjedt. Az égtájak minden irányából ötszáz sürgöny érkezett a legmé­lyebb részvét kifejezéseivel, s nem­ fogom feledni soha azt a meghatottságot, melyet a közszemle két napján láttam. Bebalzsamozott holttestét május 27- kén vitték a városház nagy termébe, azontúl a Scala téren két napon át oly sokaság tolongott, hogy néha egy órába került, míg valaki összegyűrődött ruhájában bejuthatott a halotti terembe. A tömeg odakünn kiabált, izgalmasan erőszakoskodott, de a küszöbhöz érve elrémült, megváltozott, mintha egy tündér vesszeje érintette volna. Valóban tündér­ha­talommal bír az ily áhitatos tisztelet. Ők, az erősek, az egésségesek, a sokféle tehetséggel megáldott élők érezték, hogy egy összeomlott porhüvely előtt mily kicsinyek. A félhomályba burkolt termen mindenki­­ halkan, lábuj­j­hegyen haladt át. Eleintén nem látott a szem­mit sem a teremben, melyet a tömérdek fris virág filatárja törte be, majd fölcsillant előttünk a négy karos gyertyatarsóban égő szövétnek lángja, melynél megpillantok a fekete bársony ágyat, ara­nyozott takarót és a halottat Feketébe volt öltöz­tetve, kezein is fekete keztyü, mig feje aranynyal áttört két fehér atlasz-vánkoson nyugodt. Az arc szine viasz­sárga volt, az ajk félig nyitva. Lábainál babérkoszorú e fölirattal: „Onor dei forti e dei poeti11 A bársony szőnyeg födve volt koszorúkkal és rászórt virágokkal. Feje fölött ezüst feszület. A nem­zeti gárda négy tisztje állt mozdulatlanul a ravatal mellett. Ezenkívül számos polgár őrzi a termet. Nálunk is fényesen temették el Vörösmartyt, de az előkelő világ egy nagy részének akkori jelenléte — miért tagadnák — politikai tüntetés volt az ön­kény­uralom ellen. Azóta a mi jeleseink koporsója mellett nem sok nagyurat lehet látni Annál inkább : meg kell említenem, hogy Manzoni temetésén mily nagyszerűleg nyilatkozott az irodalom iránti hódolat. E gyászünnepen valóban látni lehetett, hogy Olasz­ország többé nem különvált kis országok halmaza, hanem egyesült nagy haza, mert e koporsónál együtt érzett minden párt, s a szív legmélyebb redői közé rejtőztek a vallási viták. Midőn a dóm nagy kapujá­tól a hatlovas gyászkocsi megindult, kevés szem ma­radt szárazon. A­mi a nemzeti bánatot enyhíthető, az­­ a részvét nagyszerűsége volt. A király maga nem­­ jöhetett el, mivel ép akkor az orosz cárné időzött 574

Next