Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-14 / 236. szám

Két nappal később Armand ismét levelet kapott a grófnőtől­­- egy hatsornyi remekművet,melyhez az album is mellékelve volt. Arra kérte őt, hogy némely még kiadatlan verseivel gazdagítsa albumát és sorait a következő frázissal rekeszté be : »Ön, uram, itt igen szép és tekintélyes társaságban veend részt.« A grófnő albuma valóban a legismertebb nevek tár­háza volt : művészek, költők, zeneszerzők, szóval mindazok a férfiak, kik a főösvényen jártak s a di­csőség napjánál melegedtek, ez emlény lapjaira ér­dekes rögtönzéseket vetének tollakkal vagy ecset­jükkel. Két óra múlva Olympia megkapta az emlékla­pot egy levél mellett, melyben Armand mentegete magát a lapon tett tintafolt miatt, tanácsolva egy­szersmind a grófnőnek, hogy semmisítse meg firkáját. A grófnő egy sornetet kapott, mely egészen sze­mélyiségére vonatkozott, ez lévén legfölül : »Olym­pia grófnőnek« s alatta a vers cime : »A r o m o k.« Sonnetjének minden versszaka a célzások ret-­­ tenetes mérgébe mártott megannyi tör volt, mit az­­ értelemmel kevésbbé megáldott emberek sem ma­­­­gyarázhattak félre. Minden versszak feléből oly vak- s­merő kihívás kandikált ki, mely egy nőnek méltó­­ boszankodását vonhatta maga után. Valamennyi dicsőítő vers és ragyogó , virágos ötlet között, amelyekkel az album telve volt, Armand sonnetje a legvakmerőbb ellentétet képezé s a legerélyesebb tiltakozást ama dicsőítő szóvirágok ellen, melyek együtt oly tekintélyes bokrétát alkottak. Metsző, átható füttyentés volt az, mely túlsivítja az áhitat zenéjét. Olympia asszony csak most kezdé érteni, mit jelentsenek Armand eme szavai : »Tanácslom ke­gyednek, asszonyom, semmisítse meg e firkát, melyet soha nem merészkedtem volna szép gyűjteményébe adni, ha kegyed erre engem oly lekötelezőleg nem kér.« [ — Oh! — kiálta föl a grófnő, összetépve a sa­­j­tót. — Ez mégis szemtelenség!.. De megbeszélom­­ magamat! Még aznap este találkozott a grófnő egy esté­lyen Delarue asszonynyal. — No hiszen az ön Armandja ugyan faragatlan­­ egyéniség ám, — szólt a grófnő, — holott én oly nagyra becsültem eddigelé. — Nos? — viszonzá Delarue asszony. — Én elkü­ldöm hozzá albumomat... — És ő, nemde, visszaküldő, a nélkül hogy verset irt volna belé ? — Az még legfelebb is udvariatlanság lett vol­­na, — szólt Olympia asszony. — Ő olyasmit csele­kedett, mit az oly közönséges emberek szoktak, ki­ket gyöngeségből a kiválóan tisztességes körökbe befogadunk. Armand ar afféle zugköltő, kit a do­hányzószobákban még szellemesnek is tartanak és a kinek én alkalmat nyújtottam arra, hogy korunk leghíresebb emberei mellett helyet foglalhasson. Nos, ő oly firkával látta el albumomat, melyen nagyon is megérzik a dohány- és pálinkaszag s minővel száz­szor is kedveskedhetett már köznapi szépeinek. — De, édesem, — viszonzá Delarue asszony, — hiszen az csak természetes dolog, hogy ez a fiatal ember következetes maradt ama modorához, a­mely­­lyel a magánéletben él. A­mint nem használ fénymá­­zos topánt és fehér kesztyűt, midőn a szalonokat lá­togatja, úgy nem tett kivételt akkor, midőn albumá­ban ajánlott ön neki helyet. Egyébiránt a­mi az ő verseit illeti, a csínt s a kerekdedség érdemét egy­­átalán nem lehet azoktól megtagadni ... Mutassa meg, kérem, nekem azt a verseményt. — Már késő, — szólt Olympia grófnő, — mert én széttéptem azt a lapot, melyről oly közönséges, mondhatnám léhanyelvű múzsa beszélt. — Oh, ha úgy van, majd szemére vetem én azt Armandnak, — mondá Delarue asszony. — Remélem, hogy nem fogja ön őt többé elfo­gadni, — szólt a grófnő. — Bocsásson meg, kedvesem, — válaszolt ba­rátnője, — ön, a­ki sértve érzi általa magát, elzárhat­ja előle addig nyitva tartott ajtaját, de nekem sem­mi okom nincs rá, hogy ugyanazt cselekedjem. — Armand úr soha sem volt nálam, — szólt a grófnő. — Ugyan legyen őszinte, Olympia, s vallja be, hogy ez nem az ön hibája volt. — De kérem, édesem, — szólt Olympia asszony, úgy tettetve, mintha nem is hallotta volna barátnője utóbbi szavait, — az egész dolog felől ne tegyen ám említést senki előtt. ■— Néma leszek, — viszonzá Delarue asszony, — mintha Armand úr helytelen tettéről mit sem tudnék, úgy kiadatlan verseiről sem veszek tudo­mást mert hiszen csak nem szándékozik ön azokat sajtó alá bocsátani ? A következő szerdán Armand, mint rendesen, meglátogatta Delarue asszonyt, hol Marénesné és Sylvers úr is összetalálkoztak. Utóbbi, miután Maré­­­­nes urnak közelebbi hazaérkezése felől értesült, el­­határta magában Párist egy időre elhagyni, s most eljött, hogy búcsút vegyen Delaine asszonytól s hogy az utósó pillantokat ama nő közelében tölthesse, a kit szeretett. Mint már említek, e titkos viszony iránt elnéző volt a világ, mely már több rendbeli botrányt foj­tott el s pártolta Sylvers urnak Marénes asszony, e kedves nő iránti szerelmét, kinek férje tényleges szolgálatban lévén a hadseregnél, őt csaknem örökös szalmaözvegységre kárhoztatá. Ez este számosan jöttek össze Delarue asszony­nál, rendes látogatói közül. A társalgás élénkülni kezdett, s ekközben fölkérték Armandot, hogy ol­vasson föl valamit verseiből. Ő vonakodott egy ideig, azonban Marénesné különösebb kérelmére elszánta magát egy sonnet elszavalására. — Engedjék meg önök, — szólt az ifjú — hogy elhallgassam nevét annak, a kihez az elszavalandó verset intézem. E sajátságos bevezetésre Delarue asszony el­mosolyodott, s e tekintetben többen követték pél­dáját. Armand fölolvasta »A romok« című sonnetjét é­s zajos tetszésben részesült. Delarue asszony sem­miféle köznapias avagy léha kifejezést nem fedezhe­tett abban föl, mint azt vele barátnője elhitetni akarta. Alighogy Armand versét fölolvasta, az inas Olympia grófnőt jelenté be. E pillanatban Armand épen halk csevegésbe merült Marénesnevel és Syl­­vers-rel, kiket ő némely az irodalmi világból való adomákkal jókedvre derített. Olympiának legelső tekintete is ama csoportra vetődött, mely beléptét észre sem látszott venni. Látta a vendégeket jóízűen nevetni, súgni-búgni, mi­nt némi nyugtalanságba ejté, főleg midőn egyik ismerőse imigy szólt hozzá : — Oh, asszonyom, kegyed nagyon sokat vesz­tett a miatt, hogy előbb nem érkezett. Egy gyönyörű sonnetet hallhatott volna, melyet Armand úr épen most olvasott nekünk föl. Olympia asszony hirtelen elhalványodott s egy újabb pillantást vetett Armandra, Marénesne-re és Sylversre, kik a terem túlsó részében maradva, még egyre nevetgéltek. A grófnő úgy sejté, hogy ő róla foly a beszéd s hogy az ő személye képezi e fékez­­hetlen derültség tárgyát. Azonban elpalástolta izga­tottságát s belévegyült a társalgásba , mely újra átalános lett. Szóba jött némelyik irodalmi férfiú s a grófnő igen elfogultnak mutatkozott egyik-másik ellenében. — Tegnap X. úrral ebédeltem, — szólt a többi közt, — s mondhatom, hogy ő a legérdesebb, leg­unalmasabb és legkevesebb szellemességgel biró em­ber azok közt, kiket valaha ismertem. Azt kell hin­nünk, hogy minden esprit-jét könyveibe rakta le,­­ mert bizony a világ számára ugyan édes-keveset tar­tott belőle főn. (Folyt, köv.) A régi jó időkbül. (Egy bárónő harca egy püspökkel. — A kedves atyafi éji háborúja. — A rosz széna, mely egy gróf Eszter­­házynak sokba került. — Egy kuruc asszony ellágyúlása.) Mintegy hatvan éve történt. Rudnai Sándor akkori rozsnyai püspök, utóbb 1820-tól 1831-ig esz­tergomi bibornok-primás, a maga elzálogositott ősi birtokát, Bélicet Nyitramegyében báró Splényitől, hosszas zálogos per utján visszaváltotta. De a zálog­birtokos özvegy báró Splényiné a biróilag odaítélt zálogösszeget nem akarta a bírói megintések dacára sem fölvenni, annyival kevésbbé a zálogbirtokot ki­ereszteni kezéből, lévén neki a tett beruházásokért Rudnain viszontkövetelései, melyeket a bíróság állító­lag figyelmen kívül hagyott. A zálogösszeget tehát Rudnai annak rendjén a biró kezébe tette le s magát az esküdt birótárs által hivatalból ősi birtokába be­vezettetni kérte. Splényiné a bírói bevezetésnek erő­vel is ellenszegülni fenyegetőzött, s fölbujtatta, le­itatta a maga parasztjait, hogy Rudnai püspöknek és a bevezető esküdtnek ellene álljanak, sőt ha erőnek erejével mégis be akarnának hozzá rontani, verjék őket agyon. Rudnai püspök értesülvén a báróné ellen­állási készületeiről és a fölizgatott parasztok fenye­gető dühéről, kereszttel kezében, húga, Judit és a járásbeli esküdt kíséretében indult az urasági kastély felé. Azonban alighogy a kastély előtti patakhídra lépett, a híd alól részeg tót parasztok ugráltak elő, s az egyik úgy megüté a püspököt, hogy ez azonnal szédülten rogyott le. Azután neki estek mind. Judit ráborult bátyja testére, csengvén: verjék őt agyon, de bátyjának irgalmazzanak! A falu bírája is közbe vetvén magát, a parasztok dühe lecsilapult. A meg­ijedt esküdt az alatt egy sertésólba menekült, s in­nen Szent a biró által a közel Tapolcsánban időző alis­pánnak , Szerdahelyinek, hogy jöjjön segítségére katonasággal. A bék­és amazon azonban — ügyvéde tanácsára — a parasztokat folyvást­­tatva, a kastély kapuját eltorlaszoltatta, maguk ketten pedig — a báróné és az ügyvéd — négy-négy pisztolylyal föl­fegyverkezve, készen várták az ostromot. Nem so­kára egy lovas század, élén kapitánynyal és főhad­­nagygyal s a katonák közt az intéző alispánnal, a kastély előtt termett. A parasztok vasvillákkal és kövekkel fogadták a katonaságot. A kapitány vak­töltéssel lövetett a parasztok közé, mire ezek mind szétszaladtak. A dzsidás kapitány, Feuerstein ekkor parlamentálni kezdett az ablakban álló bárónéval a hídon és kapun át: adja meg magát s ne kénysze­rítse őt, hogy erőszakhoz fogjon. A báróné szabad­kozni kezdett, hogy a bírák nem szolgáltattak neki igazságot, a­mit ő okmányokkal is be tud bizonyí­tani, s a kapitány úr is, noha nem biró, igazat adna neki, ha indokait hallaná és okmányait látná. »Hadd halljam tehát a báróné indokait — felesé a kapitány, — s hadd lássam, mennyiben megérthetném, okmá­nyait. Engedje, hogy a főhadnagy úrral hozzá fölme­hessünk.«­­A báróné ráállt, a kaputorlaszt a cselédek eltávoliták s a két tiszt fölment a terembe, hol a báróné és az ügyvéd, a mondott okmányokkal, ezek közt az asztalon heverő nyolc pisztolylyal fogadták őket. A két tiszt, pár percnyi beszélgetés közben, mindegyik a maga egyénét oldalba vette, azon egy­­ pillanatban erős karokkal körülnyalábolta, s kiáltá­sukra: »Ide legények!« az alispán és néhány katona berohant s a bárónét és ügyvédét szépen békába verve vitték Nyitrára. A báróné öt, az ügyvéd pedig hat évig ültek a megye fogházában. A fölizgatott parasztokat pedig, kik földesasszonyuk parancsának engedelmeskedtek, a katonák lovaikhoz kötözve ki­sérték a megyeházhoz, holott egy hétig pufogott raj­tuk a mogyorópálca. ■ Ezelőtt negyven évvel, Ambró Károly Bars­­ban Baracska falu ősi birtokát öcscse fiára, Antalra hagyományozta. A falu birtoklásához az unokatest­vér György is Trencsénből igényt tartván, minthogy az igényperek évekig, néha életfogytig el szoktak volt tartani: elhatározta, hogy ő majd beiktatja szépen maga magát ősi jogába s miután Antal sem az illetékes részt, sem ennek negyvenezer forintnyi becsárát megadni jószerrel nem akarta, György ur fogta magát s obsitos ispánya által tren­­cséni tót jobbágyait fölbiztatta, hogy földesuruk ma­gát barsi uj birtokában beigtatni fogván, a szokásos ünnepélyre, eszem-iszomra, őket szívesen látja,­­ tehát készüljenek a harminc mértföld hosszú útra. A parasztok megszokva földesuruk kivonatát parancs­nak tekinteni, kivált az ígért háromnapos lakomára már eleve törülték szájukat, s készséggel útnak in­dultak az obsitos káplár vezénylete alatt. Baracska közelében maga György ur, ki addig kocsin kisérte a gyaloghadat, vette át a vezényletet, s a­szóval és pálinkával bátorságot öntött beléjök. Éjfél táján aztán a falut és Antal ur lakát meglepte. Az ősi lak­ban maga György ur ment elől, s alvó öcscsét és nejét ágyastól együtt szépen kihordatta az udvarra. A szegény nő, tán még akkori ijedtségétől, utóbb lelki zavarba esett, Antal ur pedig azon pongyolán futott a faluba, rablót, gyilkost kiabálva. Ezalatt Antalnak a háznál volt ügyvéde, a hálószobából szidta, káromolta a betörőket, mint erőszakos rabló­kat. György hadnagya az obsitos azonban neki­ron­­tott az ügyvéd ajtajának, s baltával be akarta feszí­teni. Az ügyvéd kilőtt az ajtón keresztül, s az obsitos halva rogyott le. A támadó had bátorsága erre egy kissé lehűlt. A föllármázott falu emberei ekközben eléseregeltek. György csitita őket. »Barátaim! — úgy­mond — ez az ügy titeket nem érdekel, hanem csak kettőnket, engem és öcsémet. Te biró! jelentsd a 1026 —

Next