Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-14 / 236. szám
Két nappal később Armand ismét levelet kapott a grófnőtől- egy hatsornyi remekművet,melyhez az album is mellékelve volt. Arra kérte őt, hogy némely még kiadatlan verseivel gazdagítsa albumát és sorait a következő frázissal rekeszté be : »Ön, uram, itt igen szép és tekintélyes társaságban veend részt.« A grófnő albuma valóban a legismertebb nevek tárháza volt : művészek, költők, zeneszerzők, szóval mindazok a férfiak, kik a főösvényen jártak s a dicsőség napjánál melegedtek, ez emlény lapjaira érdekes rögtönzéseket vetének tollakkal vagy ecsetjükkel. Két óra múlva Olympia megkapta az emléklapot egy levél mellett, melyben Armand mentegete magát a lapon tett tintafolt miatt, tanácsolva egyszersmind a grófnőnek, hogy semmisítse meg firkáját. A grófnő egy sornetet kapott, mely egészen személyiségére vonatkozott, ez lévén legfölül : »Olympia grófnőnek« s alatta a vers cime : »A r o m o k.« Sonnetjének minden versszaka a célzások ret- tenetes mérgébe mártott megannyi tör volt, mit az értelemmel kevésbbé megáldott emberek sem magyarázhattak félre. Minden versszak feléből oly vak- smerő kihívás kandikált ki, mely egy nőnek méltó boszankodását vonhatta maga után. Valamennyi dicsőítő vers és ragyogó , virágos ötlet között, amelyekkel az album telve volt, Armand sonnetje a legvakmerőbb ellentétet képezé s a legerélyesebb tiltakozást ama dicsőítő szóvirágok ellen, melyek együtt oly tekintélyes bokrétát alkottak. Metsző, átható füttyentés volt az, mely túlsivítja az áhitat zenéjét. Olympia asszony csak most kezdé érteni, mit jelentsenek Armand eme szavai : »Tanácslom kegyednek, asszonyom, semmisítse meg e firkát, melyet soha nem merészkedtem volna szép gyűjteményébe adni, ha kegyed erre engem oly lekötelezőleg nem kér.« [ — Oh! — kiálta föl a grófnő, összetépve a sajtót. — Ez mégis szemtelenség!.. De megbeszélom magamat! Még aznap este találkozott a grófnő egy estélyen Delarue asszonynyal. — No hiszen az ön Armandja ugyan faragatlan egyéniség ám, — szólt a grófnő, — holott én oly nagyra becsültem eddigelé. — Nos? — viszonzá Delarue asszony. — Én elküldöm hozzá albumomat... — És ő, nemde, visszaküldő, a nélkül hogy verset irt volna belé ? — Az még legfelebb is udvariatlanság lett volna, — szólt Olympia asszony. — Ő olyasmit cselekedett, mit az oly közönséges emberek szoktak, kiket gyöngeségből a kiválóan tisztességes körökbe befogadunk. Armand ar afféle zugköltő, kit a dohányzószobákban még szellemesnek is tartanak és a kinek én alkalmat nyújtottam arra, hogy korunk leghíresebb emberei mellett helyet foglalhasson. Nos, ő oly firkával látta el albumomat, melyen nagyon is megérzik a dohány- és pálinkaszag s minővel százszor is kedveskedhetett már köznapi szépeinek. — De, édesem, — viszonzá Delarue asszony, — hiszen az csak természetes dolog, hogy ez a fiatal ember következetes maradt ama modorához, amelylyel a magánéletben él. Amint nem használ fénymázos topánt és fehér kesztyűt, midőn a szalonokat látogatja, úgy nem tett kivételt akkor, midőn albumában ajánlott ön neki helyet. Egyébiránt ami az ő verseit illeti, a csínt s a kerekdedség érdemét egyátalán nem lehet azoktól megtagadni ... Mutassa meg, kérem, nekem azt a verseményt. — Már késő, — szólt Olympia grófnő, — mert én széttéptem azt a lapot, melyről oly közönséges, mondhatnám léhanyelvű múzsa beszélt. — Oh, ha úgy van, majd szemére vetem én azt Armandnak, — mondá Delarue asszony. — Remélem, hogy nem fogja ön őt többé elfogadni, — szólt a grófnő. — Bocsásson meg, kedvesem, — válaszolt barátnője, — ön, aki sértve érzi általa magát, elzárhatja előle addig nyitva tartott ajtaját, de nekem semmi okom nincs rá, hogy ugyanazt cselekedjem. — Armand úr soha sem volt nálam, — szólt a grófnő. — Ugyan legyen őszinte, Olympia, s vallja be, hogy ez nem az ön hibája volt. — De kérem, édesem, — szólt Olympia asszony, úgy tettetve, mintha nem is hallotta volna barátnője utóbbi szavait, — az egész dolog felől ne tegyen ám említést senki előtt. ■— Néma leszek, — viszonzá Delarue asszony, — mintha Armand úr helytelen tettéről mit sem tudnék, úgy kiadatlan verseiről sem veszek tudomást mert hiszen csak nem szándékozik ön azokat sajtó alá bocsátani ? A következő szerdán Armand, mint rendesen, meglátogatta Delarue asszonyt, hol Marénesné és Sylvers úr is összetalálkoztak. Utóbbi, miután Marénes urnak közelebbi hazaérkezése felől értesült, elhatárta magában Párist egy időre elhagyni, s most eljött, hogy búcsút vegyen Delaine asszonytól s hogy az utósó pillantokat ama nő közelében tölthesse, a kit szeretett. Mint már említek, e titkos viszony iránt elnéző volt a világ, mely már több rendbeli botrányt fojtott el s pártolta Sylvers urnak Marénes asszony, e kedves nő iránti szerelmét, kinek férje tényleges szolgálatban lévén a hadseregnél, őt csaknem örökös szalmaözvegységre kárhoztatá. Ez este számosan jöttek össze Delarue asszonynál, rendes látogatói közül. A társalgás élénkülni kezdett, s ekközben fölkérték Armandot, hogy olvasson föl valamit verseiből. Ő vonakodott egy ideig, azonban Marénesné különösebb kérelmére elszánta magát egy sonnet elszavalására. — Engedjék meg önök, — szólt az ifjú — hogy elhallgassam nevét annak, a kihez az elszavalandó verset intézem. E sajátságos bevezetésre Delarue asszony elmosolyodott, s e tekintetben többen követték példáját. Armand fölolvasta »A romok« című sonnetjét és zajos tetszésben részesült. Delarue asszony semmiféle köznapias avagy léha kifejezést nem fedezhetett abban föl, mint azt vele barátnője elhitetni akarta. Alighogy Armand versét fölolvasta, az inas Olympia grófnőt jelenté be. E pillanatban Armand épen halk csevegésbe merült Marénesnevel és Sylvers-rel, kiket ő némely az irodalmi világból való adomákkal jókedvre derített. Olympiának legelső tekintete is ama csoportra vetődött, mely beléptét észre sem látszott venni. Látta a vendégeket jóízűen nevetni, súgni-búgni, mint némi nyugtalanságba ejté, főleg midőn egyik ismerőse imigy szólt hozzá : — Oh, asszonyom, kegyed nagyon sokat vesztett a miatt, hogy előbb nem érkezett. Egy gyönyörű sonnetet hallhatott volna, melyet Armand úr épen most olvasott nekünk föl. Olympia asszony hirtelen elhalványodott s egy újabb pillantást vetett Armandra, Marénesne-re és Sylversre, kik a terem túlsó részében maradva, még egyre nevetgéltek. A grófnő úgy sejté, hogy ő róla foly a beszéd s hogy az ő személye képezi e fékezhetlen derültség tárgyát. Azonban elpalástolta izgatottságát s belévegyült a társalgásba , mely újra átalános lett. Szóba jött némelyik irodalmi férfiú s a grófnő igen elfogultnak mutatkozott egyik-másik ellenében. — Tegnap X. úrral ebédeltem, — szólt a többi közt, — s mondhatom, hogy ő a legérdesebb, legunalmasabb és legkevesebb szellemességgel biró ember azok közt, kiket valaha ismertem. Azt kell hinnünk, hogy minden esprit-jét könyveibe rakta le, mert bizony a világ számára ugyan édes-keveset tartott belőle főn. (Folyt, köv.) A régi jó időkbül. (Egy bárónő harca egy püspökkel. — A kedves atyafi éji háborúja. — A rosz széna, mely egy gróf Eszterházynak sokba került. — Egy kuruc asszony ellágyúlása.) Mintegy hatvan éve történt. Rudnai Sándor akkori rozsnyai püspök, utóbb 1820-tól 1831-ig esztergomi bibornok-primás, a maga elzálogositott ősi birtokát, Bélicet Nyitramegyében báró Splényitől, hosszas zálogos per utján visszaváltotta. De a zálogbirtokos özvegy báró Splényiné a biróilag odaítélt zálogösszeget nem akarta a bírói megintések dacára sem fölvenni, annyival kevésbbé a zálogbirtokot kiereszteni kezéből, lévén neki a tett beruházásokért Rudnain viszontkövetelései, melyeket a bíróság állítólag figyelmen kívül hagyott. A zálogösszeget tehát Rudnai annak rendjén a biró kezébe tette le s magát az esküdt birótárs által hivatalból ősi birtokába bevezettetni kérte. Splényiné a bírói bevezetésnek erővel is ellenszegülni fenyegetőzött, s fölbujtatta, leitatta a maga parasztjait, hogy Rudnai püspöknek és a bevezető esküdtnek ellene álljanak, sőt ha erőnek erejével mégis be akarnának hozzá rontani, verjék őket agyon. Rudnai püspök értesülvén a báróné ellenállási készületeiről és a fölizgatott parasztok fenyegető dühéről, kereszttel kezében, húga, Judit és a járásbeli esküdt kíséretében indult az urasági kastély felé. Azonban alighogy a kastély előtti patakhídra lépett, a híd alól részeg tót parasztok ugráltak elő, s az egyik úgy megüté a püspököt, hogy ez azonnal szédülten rogyott le. Azután neki estek mind. Judit ráborult bátyja testére, csengvén: verjék őt agyon, de bátyjának irgalmazzanak! A falu bírája is közbe vetvén magát, a parasztok dühe lecsilapult. A megijedt esküdt az alatt egy sertésólba menekült, s innen Szent a biró által a közel Tapolcsánban időző alispánnak , Szerdahelyinek, hogy jöjjön segítségére katonasággal. A békés amazon azonban — ügyvéde tanácsára — a parasztokat folyvásttatva, a kastély kapuját eltorlaszoltatta, maguk ketten pedig — a báróné és az ügyvéd — négy-négy pisztolylyal fölfegyverkezve, készen várták az ostromot. Nem sokára egy lovas század, élén kapitánynyal és főhadnagygyal s a katonák közt az intéző alispánnal, a kastély előtt termett. A parasztok vasvillákkal és kövekkel fogadták a katonaságot. A kapitány vaktöltéssel lövetett a parasztok közé, mire ezek mind szétszaladtak. A dzsidás kapitány, Feuerstein ekkor parlamentálni kezdett az ablakban álló bárónéval a hídon és kapun át: adja meg magát s ne kényszerítse őt, hogy erőszakhoz fogjon. A báróné szabadkozni kezdett, hogy a bírák nem szolgáltattak neki igazságot, amit ő okmányokkal is be tud bizonyítani, s a kapitány úr is, noha nem biró, igazat adna neki, ha indokait hallaná és okmányait látná. »Hadd halljam tehát a báróné indokait — felesé a kapitány, — s hadd lássam, mennyiben megérthetném, okmányait. Engedje, hogy a főhadnagy úrral hozzá fölmehessünk.«A báróné ráállt, a kaputorlaszt a cselédek eltávoliták s a két tiszt fölment a terembe, hol a báróné és az ügyvéd, a mondott okmányokkal, ezek közt az asztalon heverő nyolc pisztolylyal fogadták őket. A két tiszt, pár percnyi beszélgetés közben, mindegyik a maga egyénét oldalba vette, azon egy pillanatban erős karokkal körülnyalábolta, s kiáltásukra: »Ide legények!« az alispán és néhány katona berohant s a bárónét és ügyvédét szépen békába verve vitték Nyitrára. A báróné öt, az ügyvéd pedig hat évig ültek a megye fogházában. A fölizgatott parasztokat pedig, kik földesasszonyuk parancsának engedelmeskedtek, a katonák lovaikhoz kötözve kisérték a megyeházhoz, holott egy hétig pufogott rajtuk a mogyorópálca. ■ Ezelőtt negyven évvel, Ambró Károly Barsban Baracska falu ősi birtokát öcscse fiára, Antalra hagyományozta. A falu birtoklásához az unokatestvér György is Trencsénből igényt tartván, minthogy az igényperek évekig, néha életfogytig el szoktak volt tartani: elhatározta, hogy ő majd beiktatja szépen maga magát ősi jogába s miután Antal sem az illetékes részt, sem ennek negyvenezer forintnyi becsárát megadni jószerrel nem akarta, György ur fogta magát s obsitos ispánya által trencséni tót jobbágyait fölbiztatta, hogy földesuruk magát barsi uj birtokában beigtatni fogván, a szokásos ünnepélyre, eszem-iszomra, őket szívesen látja, tehát készüljenek a harminc mértföld hosszú útra. A parasztok megszokva földesuruk kivonatát parancsnak tekinteni, kivált az ígért háromnapos lakomára már eleve törülték szájukat, s készséggel útnak indultak az obsitos káplár vezénylete alatt. Baracska közelében maga György ur, ki addig kocsin kisérte a gyaloghadat, vette át a vezényletet, s aszóval és pálinkával bátorságot öntött beléjök. Éjfél táján aztán a falut és Antal ur lakát meglepte. Az ősi lakban maga György ur ment elől, s alvó öcscsét és nejét ágyastól együtt szépen kihordatta az udvarra. A szegény nő, tán még akkori ijedtségétől, utóbb lelki zavarba esett, Antal ur pedig azon pongyolán futott a faluba, rablót, gyilkost kiabálva. Ezalatt Antalnak a háznál volt ügyvéde, a hálószobából szidta, káromolta a betörőket, mint erőszakos rablókat. György hadnagya az obsitos azonban nekirontott az ügyvéd ajtajának, s baltával be akarta feszíteni. Az ügyvéd kilőtt az ajtón keresztül, s az obsitos halva rogyott le. A támadó had bátorsága erre egy kissé lehűlt. A föllármázott falu emberei ekközben eléseregeltek. György csitita őket. »Barátaim! — úgymond — ez az ügy titeket nem érdekel, hanem csak kettőnket, engem és öcsémet. Te biró! jelentsd a 1026 —