Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)
1874-03-22 / 67. szám
Vasárnap, március 22. 1874. 67. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................9 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok-ter,Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« A gyászjelentést... A gyászjelentést ah ! régen megirtam, S áldást rebegtem hűtelen nevedre ! A világ azt hiszi, hogy meg vagy halva, Hogy ottlenn alszol, mélyen eltemetve. Látták, amint zokogva leborultam És átöleltem bús, hideg fejfádat; Hallották hangom, mely a semmiségtől Sziláján követelte vissza árnyad’. Pedig lehet, hogy távol, ismeretlen, Nem egy szív reszket fájó dalaimra — Nem egy szív, mely tört daccal jár előtted, Vagy lábaidhoz omlik szótlan, sírva. Ott élsz közöttük s gőgös kedvteléssel Veszed, unod meg szolgahódolásuk’. Ha ők olvadni kezdenek, hideg vagy, S kegyes, ha rabságuknak lánca tágult. Ki látná rajtad a halotti köntöst, A lidérclángot villogó szemedben ? Ah ! ki érezné s látná veszve mindazt, A mit tehetned egykor én vesztettem ? ! Csak szépségedet, bájaidat látják, Széditi őket szellemed hatalma, — De jaj ! nincs isten, a ki nékem eltűnt Alakod’ újra tisztán visszaadja ! Bábok, rabszolgák ők , te királyné vagy . Ünnepdalokat költenek nevedre ; Én meg itt távol — kijárok sirodhoz És fáj, nagyon fáj, hogy el vagy temetve ... Endrödi Sándor. A gyökeretlen boldogság. (Beszély.) Simay Ödöntűl. — Az a boldogság, az a szerelem, melynek alapja nem a kölcsönös hit és bizalom, az soha tartós nem lehet. A ki szeret, annak kétkedni nem szabad. — Igen kényelmes elv a férfiakra nézve! — Csak úgy, mint önökre, asszonyom. Szó szót vont maga után s a vita kezdett heves lenni. — Az élet bizonyít, — mondjon ön példát, ha tud! — szólt végre argumentumaiból kifogyva a szép asszony. — Példát ? — Igen, azt. — Mondhatnék egy szomorú idő hagyjuk, nem mostanra való. — Semmi kifogás, csak mondja el. — Jól van, elmondom, úgy ahogy tőle baltam. * Ezernyolcszáznegyvennyolcat írtak. A börtön összedőlt, a rab szabad lett. És aztán március 15-dikétől csak alig kétszer tíz hó a jövő év októberéig és mégis mily változás! Volt anya, ki örömében sikoltott föl, midőn a végzetteljes október reggelén szeretett fia nevét az utósó csatában elhúnytakéi közt olvasá. Volt orvos, ki szentelt esküjét feledve, maga tépte föl a gondjára bizott sebesült kötelékeit, — ő tudta miért. Volt lelkész, a szeretet hitének szolgája, ki alighogy lemosta kezeiről az ellenség vérét, buzgón borúlt a szent oltár elé: »Beszúlj meg minket szeretet és bocsánat istene!« És a ki legjobban szerette a hazát, az távozott tőle el legmesszebbre. Én Amerikába mentem. Bebarangoltam székében hosszában, megismerkedtem népével és népe életével. Egy uj Hellászt véltem találni s midőn megismertem, az aranyborjú körül táncoló zsidók jutottak eszembe. Nálunk egyes ember veti föl magát embertársai zsarnokául s a nagy tömeg tehetlenül hajtja nyakát zsámolyul a kényur lába alá; ott egy független szabad nép önmaga emel bálványt, zsarnokot magának, melyért el tud feledni hazát, becsületet, szerelmet és mindent. Kényura, a pénz. Melyik roszabb ?! Nem ezt véltem én itt találni. Megutáltam ezüzérekbül és kufárokból álló nemzetet s vágytam haza. Akkor épen B-ben időztem s hajóra vártam, mely haza szállítson. Csak egy marseille-i francia hajó volt a kikötőben, ez is csak két hét múlva készült indulni. Megismerkedtem a kapitánynyal , derék, művelt ember volt s csakhamar meglehetős jóbarátok lettünk. A két hét lassan-lassan letelt sép az indulás előtti napon, podgyászom és magam is már a hajón, nyugtalan vártam az indulást, midőn a kapitány fölszólított, ha nem kisérném-e el egy a várostól mintegy negyedórára fekvő nyári lakig, melynek birtokosával még némi elintézendő üzleti dolgai vannak. — Egy telivér yankee-val ismerkedhetik meg, ki valóságos típusa az amerikainak, mintha csak csupa számból és dollárból állana az egész ember. Aztán szép lány is van a háznál, a legszebb quadrone nő, kit valaha láttam. Nos, elkísér ? — Miért ne. — Úgy sem tudtam mit csinálni estig, sehol sem találtam helyemet, az a nyugtalanság lepett meg, mely valamely nagyobb útra keltünknél rendesen meg szokott jelenni. Rövid negyedóra múlva Mr. Prickett lakában voltunk. A házi úr szívesen fogadott, bemutatott leányának s azután magamra hagyott Coralieval, mig ő a kapitánynyal ügyeiket rendezendök, a dolgozószobába vonult. Körülbelül egy óra telt el, mig ismét megjelentek a teremben; házigazdánk igen elégedettnek látszott s szívélyesen marasztalt estebédre, mely meghívást mi (legalább én) a legnagyobb készséggel fogadtuk. Későre járt már az idő, midőn visszatértünk a városba. — Tehát holnap indulunk! — jegyzi meg útközben a kapitány. — Azaz csak ön, én itt maradok. — Ah ! Tehát nem találja már Amerikát olyan prózainak ? Tehát önt is megbűvölte a szép Coralie ? Vigyázzon, az öreg Pirckert kissé furcsa ember ám ! No-no! Én nem feleltem semmit. Megkértem, legyen szives podgyászomat ismét a partra szállíttatni s azután szívélyes búcsú után elváltunk. E naptól fogva mindennapos vendég lettem Pirckertéknél. Nem nyújtom a szót. Minek untatnálak ama sok kis apró történet leírásával, melyek magokban véve semmit, de melyek mégis oly boldogítók s melyeknek becsét csak az érzi, érti, a ki szeret, és én meg Coralie szerettük egymást. — Hisz ő oly szép, oly kimondhatlan szép volt! Itt függ képe, Ítélj magad. (Az arckép mosolygó, gyönyörű fiatal nőt ábrázolt. Szőke haj, fekete szemek, karcsú termet. Soha eszményibb, szebb, kedvesebb arcot nem láttam.) — Körülbelül egy hónapja lehettem B-ben, midőn egy reggel ismét Coralieék nyári laka felé tartottam. Egyenesen az öreg urat kerestem föl. Szokása szerint dolgozószobájában, számolással elfoglalva találtam. — Ah, ön az Zoltán! Leányomat keresi ugye? Menjen csak, épen most ment le a parkba! — Nem Prickert úr, ez egyszer épen önnel kívánnék szólani. — Velem? —kérdé csodálkozó arccal, kétkedő mosolylyal az öreg. — Igen, önnel. — Foglaljon helyet. Tessék! Egy percnyi, rám nézve kínos szünet állt be. — Prickert úr! — kezdem végre, — tudom, hogy nem barátja a sok szónak; tehát ha megengedi, egyenesen nekivágok a dolognak. — Jól van, igen jól van, kedves barátom. — Uram, én az ön leányát szeretem. És ő is szeret engem. Azért jöttem apjához, hogy kezét megkérjem! Az öreg yankee arca elkomorult. — Igen, uram! — folytatom, — szeretem őt s ő is szeret engem. Van becsületes, hazámban jóhangzású nevem; független, szabad vagyok; anyagi gondokkal sem kell küzdenem, évi jövedelmem vagyonom után tizenkétezer forint.Hozományt nem kivánok. Az öreg még mindig hallgatott. — Személyem ellen csak nincs kifogása ? Újra szünet. — Mennyi az a tizenkétezer forint dollárokban ? — szólalt meg végre Coralie atyja. — Én mindenre, csak e kérdésre nem voltam elkészülve. Nem tudtam, nevessek-e, vagy fejéhez vágjam boszúságomban a kalapomat? De mit volt mit tennem, ki kellett számítanom. — Körülbelül hatezer dollár. — Ah uram, mondjon le róla. Hisz lányom egy pár év alatt tönkre tenné önt. Ő egy elkényeztetett gyermek. Pipere-számlája elemésztené jövedelme felét. Nem hiszi? Nézze, ha tetszik, megmutatom a múlt évi számlát. Hol is van csak. No lám itt van ni. ! Lássa, kétezernyolcszáznegyvenegy dollár. Pedig most még csak leány. Mondjon le, mondjon le ön , róla, uram. Egészen elámultam. — De uram, tizenkétezer forint nálunk szép jövedelem s ha magam veszem át jószágom kezelését, majdnem megkétszerezhetem. — Én csak amerikainak adom leányomat, a vete ellen az öreg. — De nem érti ön, uram ? Mi nem élhetünk egymás nélkül! — Gyermekség. Eddig sem haltak meg, ezután is megélnek egymás nélkül. — Én nagyon tisztelem önt, barátom, — tévé azután hozzá kevés idő múlva, — de azért leányomat még sem adom önnek. Vömnek amerikainak kell lenni! Ezt nem érti ugye? Lássa, majd elmondom önnek idősebb leányom történetét, akkor talán majd meg fog érteni. Négy évvel ezelőtt egy fiatal, gazdag telepitvényes, kivel már rég üzleti viszonyban állottam, látogatott meg bizonyos ügyben. Idősb leányom véletlenül ép dolgozószobámban volt, de hogy ne zavarjon, rögtön magunkra hagyott. Midőn a közöttünk fenforgó ügy el lett intézve, fiatal barátom azt találta kérdeni: »Kicsoda volt az a hölgy, ki beléptemkor oly sietve távozott a szobából?« »Leányom!« »Mennyi hozományt ad ön neki?« »Ötvenezer dollárt.« »Hozzám adná-e ön leányát, Prickert úr?« — kérdé ezután kevés várasra. Én tudtam, hogy a fiú jómódú, derék, használható ember, s azt mondom rá: »Ha ön leányomnak tetszik, nem bánom, miért ne!« Ezzel vége volt a dolognak, ő itt maradt ebéden, ebéd után beszélt leányommal, s mire én szokott siestám után benéztem a terembe, ők már tökéletesen tisztában voltak egymással, úgyhogy még aznap este megültük a kézfogót s egy hétre rá a lakodalmat. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félig van mellékelve.