Fővárosi Lapok 1874. március (49-73. szám)

1874-03-22 / 67. szám

Vasárnap, március 22. 1874. 67. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................9 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik­­ ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok-ter,­­Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az ol­vasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« A gyászjelentést... A gyászjelentést ah ! régen megirtam, S áldást rebegtem hűtelen nevedre ! A világ azt hiszi, hogy meg vagy halva, Hogy ottlenn alszol, mélyen eltemetve. Látták, a­mint zokogva leborultam És átöleltem bús, hideg fejfádat; Hallották hangom, mely a semmiségtől Sziláján követelte vissza árnyad’. Pedig lehet, hogy távol, ismeretlen, Nem egy szív reszket fájó dalaimra — Nem egy szív, mely tört daccal jár előtted, Vagy lábaidhoz omlik szótlan, sírva. Ott élsz közöttük s gőgös kedvteléssel Veszed, unod meg szolgahódolásuk’. Ha ők olvadni kezdenek, hideg vagy, S kegyes, ha rabságuknak lánca tágult. Ki látná rajtad a halotti köntöst, A lidérclángot villogó szemedben ? Ah ! ki érezné s látná veszve mindazt, A mit tehetned egykor én vesztettem ? ! Csak szépségedet, bájaidat látják, Széditi őket szellemed hatalma, — De jaj ! nincs isten, a ki nékem eltűnt Alakod’ újra tisztán visszaadja ! Bábok, rabszolgák ők , te királyné vagy . Ünnepdalokat költenek nevedre ; Én meg itt távol — kijárok sirodhoz És fáj, nagyon fáj, hogy el vagy temetve ... Endrödi Sándor. A gyökeretlen boldogság. (Beszély.) Simay Ödöntűl. — Az a boldogság, az a szerelem, melynek alapja nem a kölcsönös hit és bizalom, az soha tartós nem lehet. A ki szeret, annak kétkedni nem szabad. — Igen kényelmes elv a férfiakra nézve! — Csak úgy, mint önökre, asszonyom. Szó szót vont maga után s a vita kezdett heves lenni. — Az élet bizonyít, — mondjon ön példát, ha tud! — szólt végre argumentumaiból kifogyva a szép asszony. — Példát ? — Igen, azt. — Mondhatnék egy szomorú idő hagyjuk, nem mostanra való. — Semmi kifogás, csak mondja el. — Jól van, elmondom, úgy ahogy tőle baltam. * Ezernyolcszáznegyvennyolcat írtak. A börtön összedőlt, a rab szabad lett. És aztán március 15-di­­kétől csak alig kétszer tíz hó a jövő év októberéig és mégis mily változás! Volt anya, ki örömében si­­koltott föl, midőn a végzetteljes október reggelén szeretett fia nevét az utósó csatában elhúnytakéi közt olvasá. Volt orvos, ki szentelt esküjét feledve, maga tépte föl a gondjára bizott sebesült kötelékeit, — ő tudta miért. Volt lelkész, a szeretet hitének szol­gája, ki alighogy lemosta kezeiről az ellenség vérét, buzgón borúlt a szent oltár elé: »Beszúlj meg min­ket szeretet és bocsánat istene!« És a ki legjobban szerette a hazát, az távozott tőle el legmesszebbre. Én Amerikába mentem. Bebarangoltam széké­ben hosszában, megismerkedtem népével és népe éle­tével. Egy uj Hellászt véltem találni s midőn meg­ismertem, az aranyborjú körül táncoló zsidók jutot­tak eszembe. Nálunk egyes ember veti föl magát embertársai zsarnokául s a nagy tömeg tehetlenül hajtja nyakát zsámolyul a kényur lába alá; ott egy független szabad nép önmaga emel bálványt, zsarno­kot magának, melyért el tud feledni hazát, becsületet, szerelmet és mindent. Kényura, a pénz. Melyik roszabb ?! Nem ezt véltem én itt találni. Megutáltam ez­üzérekbül és kufárokból álló nemzetet s vágytam haza. Akkor épen B-ben időztem s hajóra vártam, mely haza szállítson. Csak egy marseille-i francia hajó volt a kikötőben, ez is csak két hét múlva készült indulni. Megismerkedtem a kapitánynyal , derék, művelt ember volt s csakhamar meglehetős jóbará­tok lettünk. A két hét lassan-lassan letelt s­ép az indulás előtti napon, podgyászom és magam is már a hajón, nyugtalan vártam az indulást, midőn a kapitány föl­szólított, ha nem kisérném-e el egy a várostól mintegy negyedórára fekvő nyári lakig, melynek birtokosával még némi elintézendő üzleti dolgai vannak. — Egy telivér yankee-val ismerkedhetik meg, ki valóságos típusa az amerikainak, mintha csak csupa számból és dollárból állana az egész ember.­­ Aztán szép lány is van a háznál, a legszebb quad­­­­rone nő, kit valaha láttam. Nos, elkísér ? — Miért ne. — Úgy sem tudtam mit csinálni estig, sehol sem találtam helyemet, az a nyugtalanság lepett meg, mely valamely nagyobb útra keltünknél rendesen­­ meg szokott jelenni. Rövid negyedóra múlva Mr. Prickett lakában voltunk. A házi úr szívesen fogadott, bemutatott leányá­nak s azután magamra hagyott Coralieval, mig ő a kapitánynyal ügyeiket rendezendök, a dolgozószo­bába vonult. Körülbelül egy óra telt el, mig ismét megjelen­tek a teremben; házi­gazdánk igen elégedettnek látszott s szívélyesen marasztalt estebédre, mely meg­hívást mi (legalább én) a legnagyobb készséggel fogadtuk. Későre járt már az idő, midőn visszatértünk a városba. — Tehát holnap indulunk! — jegyzi meg út­közben a kapitány. — Azaz csak ön, én itt maradok. — Ah ! Tehát nem találja már Amerikát olyan prózainak ? Tehát önt is megbűvölte a szép Coralie ? Vigyázzon, az öreg Pirckert kissé furcsa ember ám ! No-no! Én nem feleltem semmit. Megkértem, legyen szives podgyászomat ismét a partra szállíttatni s az­után szívélyes búcsú után elváltunk. E naptól fogva mindennapos vendég lettem Pirckertéknél. Nem nyújtom a szót. Minek untatnálak ama sok kis apró történet leírásával, melyek magokban véve semmit, de melyek mégis oly boldogítók s melyek­nek becsét csak az érzi, érti, a ki szeret, és én meg Coralie szerettük egymást. — Hisz ő oly szép, oly kimondhatlan szép volt! Itt függ képe, Ítélj magad. (Az arckép mosolygó, gyönyörű fiatal nőt ábrá­zolt. Szőke haj, fekete szemek, karcsú termet. Soha eszményibb, szebb, kedvesebb arcot nem láttam.) — Körülbelül egy hónapja lehettem B-ben, mi­dőn egy reggel ismét Coralieék nyári laka felé tar­tottam. Egyenesen az öreg urat kerestem föl. Szokása szerint dolgozószobájában, számolással elfoglalva ta­láltam. — Ah, ön az Zoltán! Leányomat keresi ugy­e? Menjen csak, épen most ment le a parkba! — Nem Prickert úr, ez egyszer épen önnel kí­vánnék szólani. — Velem? —kérdé csodálkozó arccal, kétkedő mosolylyal az öreg. — Igen, önnel. — Foglaljon helyet. Tessék! Egy percnyi, rám nézve kínos szünet állt be. — Prickert úr! — kezdem végre, — tudom, hogy nem barátja a sok szónak; tehát ha megengedi, egyenesen nekivágok a dolognak. — Jól van, igen jól van, kedves barátom. — Uram, én az ön leányát szeretem. És ő is szeret engem. Azért jöttem apjához, hogy kezét megkérjem! Az öreg yankee arca elkomorult. — Igen, uram! — folytatom, — szeretem őt s ő is szeret engem. Van becsületes, hazámban jóhang­zású nevem; független, szabad vagyok; anyagi gon­dokkal sem kell küzdenem, évi jövedelmem vagyo­­nom után tizenkétezer forint.Hozományt nem kivánok. Az öreg még mindig hallgatott. — Személyem ellen csak nincs kifogása ? Újra szünet. — Mennyi az a tizenkétezer forint dollárokban ? — szólalt meg végre Coralie atyja. — Én mindenre, csak e kérdésre nem voltam elkészülve. Nem tudtam, nevessek-e, vagy fejéhez vágjam boszúságomban a kalapomat? De mit volt mit tennem, ki kellett számítanom. — Körülbelül hatezer dollár.­­ — Ah uram, mondjon le róla. Hisz lányom egy pár év alatt tönkre tenné önt. Ő egy elkényeztetett gyermek. Pipere-számlája elemésztené jövedelme fe­lét. Nem hiszi? Nézze, ha tetszik, megmutatom a­­ múlt évi számlát. Hol is van csak. No lám itt van ni. ! Lássa, kétezernyolcszáznegyvenegy dollár. Pedig­­ most még csak leány. Mondjon le, mondjon le ön , róla, uram. Egészen elámultam. — De uram, tizenkétezer forint nálunk szép jö­vedelem s ha magam veszem át jószágom kezelését, majdnem megkétszerezhetem. — Én csak amerikainak adom leányomat, a vete ellen az öreg. — De nem érti ön, uram ? Mi nem élhetünk egy­más nélkül! — Gyermekség. Eddig sem haltak meg, ezután is megélnek egymás nélkül. — Én nagyon tiszte­lem önt, barátom, — tévé azután hozzá kevés idő múlva, — de azért leányomat még sem adom önnek. Vömnek amerikainak kell lenni! Ezt nem érti u­gy­e? Lássa, majd elmondom önnek idősebb leá­nyom történetét, akkor talán majd meg fog ér­teni. Négy évvel ezelőtt egy fiatal, gazdag tele­­pitvényes, kivel már rég üzleti viszonyban állottam, látogatott meg bizonyos ügyben. Idősb leányom vé­letlenül ép dolgozószobámban volt, de hogy ne za­varjon, rögtön magunkra hagyott. Midőn a közöttünk fenforgó ügy el lett intézve, fiatal barátom azt találta kérdeni: »Kicsoda volt az a hölgy, ki beléptemkor oly sietve távozott a szobából?« »Leányom!« »Mennyi hozományt ad ön neki?« »Ötvenezer dol­lárt.« »Hozzám adná-e ön leányát, Prickert úr?« — kérdé ezután kevés várasra. Én tudtam, hogy a fiú jómódú, derék, használható ember, s azt mondom rá: »Ha ön leányomnak tetszik, nem bánom, miért ne!« Ezzel vége volt a dolognak, ő itt maradt ebé­den, ebéd után beszélt leányommal, s mire én szokott siestám után benéztem a terembe, ők már tökéle­tesen tisztában voltak egymással, úgyhogy még az­nap este megültük a kézfogót s egy hétre rá a lako­dalmat. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félig van mellékelve.

Next