Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-22 / 91. szám
Egy darabig még különböző tárgyakról folyt a beszéd, s éjféltájban váltak meg a rokonok egymástól. Albertné óvatosan lépett be fivére szobájába, hogy a mellette levő orvossal beszélhessen. Leontine pedig újra magába mélyedve ismét azon tűnődött, mert nem jött el Lusigny, anélkül hogy eszébe jutott volna találgatni: várjon mi okozhatta a Hektor baját. Pedig a szerencsétlen Hektor megérdemelt volna az ő részéről is némi érdekeltséget. Mert hiszen ez ifjú bajának is ő volt az oka. Nem történik-e az velünk gyakran, hogy idegenek által értesülünk olyasmiről, ami közvetlen közelünkben megy végbe ? Nos, Hektor is, lemenve az Opera lépcsőzetén, két fiatal ember közelében állt meg, kik eléggé hangos társalgást folytattak. — Hallottad-e már, hogy a vigasztalhatlan özvegy férjhez megy ? — Melyik ? — Viremont Károlyné. — Ejh ! Valóban ? Ugyan kihez ? — A szép Lusignyhez. — Mit sem hallottam eddigelé felőle. — Három hónapja múlt, mióta titkon szeretik egymást. Egész regény ez----Hektor nem hallott többet. Halálos remegés vett rajta erőt, szeme elhomályosodott, szive hevesen dobogott. Megkísérte a lépcsőkön lemenni, de az utasánál eszméletlenül rogyott le. Midőn magához tért, először is a fölött aggódott, nem fogják-e e mindenkiben bámulatot keltett hirtelen ájultsága okát kitalálni. Meg nem foghatta azt, hogy ő, ki annyi erélylyel bsr s képes a legfárasztóbb foglalkozásokat teljesíteni, a legnagyobb nélkülözést elviselni, és ki a legnagyobb veszélynek is mindig bátran eléje nézett, most egyetlen szóra összeroskadt. Nem tudta elképzelni semmikép, hogy egyetlen eszme fizikailag földhöz sújthasson valakit. Nővére ott ült közelében s szomorúan tekinte rá, de nem mert tőle férje jelenlétében kérdezősködni. Viremont úr, jószive dacára, bizonyos örömet érzett, Hektort ez állapotban látva. Az elkényeztetett ínyencek engesztelhetlenek szoktak lenni azok iránt, kik kiválóan egésségesek s mindent képesek megenni. — Ugyan, édes'Hektor, — szólt, — mit evett ön ebédkor? — Nem emlékszem már rá. — De én tudom: ön tengeri rákot evett! Hektor elmosolyodott. Azt akarta mondani, hogy ő bizony nem evett; de elgondolván, hogy e nem vagyon regényes ok mellett maradva, szenvedésének valódi okát elpalástolhatja, sietett helybehagyni Viremont urnak ez állítását. — Valóban úgy van . . . alkalmasint az ártott nekem meg , bárcsak én is úgy vigyáztam volna gyomromra, mint ön szokott. Viremont ur aztán megnyugodott ebben. Albertné az egész élét fivére ágya mellett virasztá át, kinek fájdalma szánalomgerjesztő volt. Amit ez ifjú érzett, lehetetlen ecsetelni. A leghevesebb, leggyötrőbb féltékenység volt az s egy szegény szenvedő, rettenetesen szenvedő szív kétségbeesése, mert azt hitte, hogy joga sincs szenvedni; egy boldogtalan szenvedőnek a halálküzdelme, ki szerelemben haldoklik s ki nem hiszi, hogy méltó lenne arra, mikép ily nemes szenvedélyben haljon el; ki szemrehányást tesz magának fájdalma miatt, és ki kétségbeesését ocsmány önzésnek tartja. — Ő szereti e férfit, — kiálta föl lázmámorában Hektor, — ő szereti! De hát nincs-e joga őt szeretni ? Nem helyesen gondolkozik-e akkor, midőn oly férfit választ, kit az egész világ bálványoz! Ez a szellemdús, szép és gazdag ifjú méltó ő hozzá! Úgy van, méltó hozzá! Miért is búslakodom én ? Követelhetek-e én ily boldogságot? Álmodoztam-e én valaha ilyenről ? Kivánhattam-e azt tőle méltányosan, hogy egész ifjúságát magánosan töltse el, szomorú egyhangúságban én érettem, ki szerelmére méltó nem vagyok ! Nővére sirt, midőn őt ily vigasztalhatlannak látta. Megfogta kezét s kérte hogy nyugtassa meg lelkét. — Oh, kérlek, l csengett az ifjú, — ne beszélj felőlem Leotinenek. Ő oly jól elbúsulná magát, ha megtudná, mily boldogtalan vagyok. Leontine ez órában legkevésbbé sem gondolt Hektorra. Nyugtalanul leste a pillanatot, melyben remélte, hogy a megfoghatlan csábító felöl valami hírt vehet. VIII. Vannak-e leveleim ? — kérdezősködött Leontine mihelyt reggel komornája hozzá belépett. — íme, asszonyom, és most érkezett e levél. Viremontné remegő kézzel vette át a finoman összehajtott kellemes illatú levélkét, melyet kedves hírnök gyanánt tekintett. Megvárta azonban, mig újra egyedül lesz, hogy a gyöngéd mentegetőzést minden tanú nélkül olvashassa át. Lusigny kézírását nem ismerte meg, de szive azt sugalta, hogy e levél tőlé érkezett. Oh, a szivnek csalhatlan előérzete szokott lenni. Hevesen törte föl a pecsétet s a következő sorokat olvasta: »Asszonyom! Mi holnap estére egy kis kisorsolási estélyt rendezünk házamnál, egy szerencsétlen család javára, mely iránt én nagy részvéttel vagyok. Nemde remélhetem szeretetreméltóságától,hogy eljö?« A sorok alá ez volt jegyezve : Marville bárónő. Leontine, reményében csalatkozva, boszúsan dobá félre a levélkét s igy szólt magában: — Még nagyon korán van; ő délelőtt nem fog hozzám eljőni. . . . Déltájban egy másik levelet kapott. A cimirat gyönyörű volt, hanem a levél kissé nagyobb alakú , semmint a szerelmesleveleké szokott lenni. Egyébiránt — gondola Leontine, — fordulhatott elő oly esemény, hogy Lusignyi e levelet valamely orvosnak, titkárnak jóbarátjának, vagy épen komornyikának mondhatta tolla alá. E föltételezés azonban még inkább fokozta nyugtalanságát. Mindinkább növekedő izgatottsággal bonta föl e levelet, mely imigy kezdődött: »Asszonyom ! Ama nagy tetszés, melyben az én »erino zephir alsó-szoknyáim« az arisztokrata körökben részesülnek, fölbátorított engem stb.« Alájegyezve: Oudinot-Lutel. Ezúttal, minden bosszúsága dacára, meg nem állhatta Leontine, hogy el ne mosolyodjék. Lusigny hallgatása azonban hovátovább megfejthetlennek tűnt előtte föl. — Alkalmasint személyesen jó magát igazolni’ Öltözködéshez fogott. Épen midőn komornája rendezni kezdte gyönyörű haját, kopogtattak az ajtón. — Ki az ? — Egy levelet adtak be a kapusnál s a válaszért egy negyed óra múlva térnek vissza. Leontine átvette a levelet s miközben bontogatta, igy gondolkozott: — Választ várnak rá . . . akkor e levél bizonynyal tőle érkezett. »Asszonyom! A jósziv fokozza a kellemet és szépséget. Könyörüljön, asszonyom, egy hajdani drámai művészen, kit a sors üldöz s kit többrendbeli súlyos betegség kényszerite a szinháztól búcsút venni; személyesen mentem volna kegyességéhez esedezni, de. . . .« (Folyt. köv.) ———Mt—MMM——M—-..-JO— Akadémiai levelek. April 20. (Én vagyok-e én ? — I. Anakreon, II. Anakreon, III. Anakreon. — Elégiák és epigrammok. — A mohamedánizmus és a disznókefe. — Az akadémiai könyvtár gyarapodása. — Jövőre. (By.) Én vagyok-e hát én ? Mint novellairó, kit már egynehányan bíztak meg titkaik kifecsegésével, a más nevében nem egyszer írtam már le e stereotip kérdést. Mint akadémiai tudósítón azonban, kinek szükséges erényei: a komolyság, figyelem, gondoskodás elég papirosnál, gyors plajbászhegyezési képesség, szóval lélekjelenlét az élet minden viszonya közt, — mint akadémiai tudósítón, mondom, ma esett meg rajtam először, hogy lélekjelenlétemet még a Thewrewk görög és Goldziher arab idézeteinek megeredése előtt elvesztve, zavarodottan kérdeztem magamtól: hogy én vagyok-e én? Hétfői »bánataim ■és örömöm« rendes tanyáján , szokott helyemen ugyanis egy eltávolíthatatlanul és megcáfolhatatlanul odaerősített névjegy következő néven és címen fogadott: »Rizy Theobald, Freiherr, Geheimer Rath, erster Senatspraesident des obersten Gerichtshofes.« No ez nem én vagyok. De még az az akadémikus sem, kinek szives elnézéséből, az akadémiának a hírlaptudósítók iránt tanúsított bőkezű figyelméből és e lapok olvasói iránti kénytelenségből e helyet már jó ideje bitorolni szégyenkezem. Mielőtt minden kétely alapos eloszlatására keresztelő levelemhez lettem volna kénytelen folyamodni, egy tekintet az átalakított, földiszített, egyszerűségéből kiforgatott teremre meggyőzött, hogy mégis csak én vagyok én. Megint itt van a delegáció és az akadémia újra adja a szives házigazdát. Lónyay gróf helyet enged Rechbauernek, Csengery Potocki grófnak, Gyulai Pál Kurandának, (ha ugyan itt van,) a hírlaptudósítók Freiherrekek és Geheimer Rath-oknak, az akadémiai nagy tábla pedig egy rettenetes sárgafekete drapperiának, melynek árnyékában nyitotta meg a mai ülést Pulszky Ferenc, valamelyik excellenciás szék homályából szólítván elő Ponori Thewrewk Emilt, hogy tenne jelentést ama viszonyról, melyben az ógörög irodalmi respublikához, különösen ennek egyik potentátjához állunk, előterjesztvén ama diplomáciai jegyzéket is, melyeket e fontos nemzetközi kérdésben a nyugati tudományos hatalmasságokkal váltott, szóval adja elő a feszült érdeklődéssel kísért Anakreon-kérdés mai állását. Thewrewk után Goldziher szólíttatott elő, hogy nyújtsa be zárszámadását, a keleti diplomácia tavalyi költségeiről, tegye le a ház asztalára a kék, zöld, sárga, klaszin, piros és fekete könyveket és adja elő, hogy a rendelkezésére bocsátott eszközökkel minő eredményeket ért el az egyiptomi zsurnalisztika körében. Thewrewker volt az első fölhívott, ki folytatta minap megkezdett Anakreon-tanulmányát. Fiatal tudósunk vázlatos előadásából kiemeljük, hogy ő egy oly Anakreon-kiadást állított össze, mely eddigelé egyetlen a maga nemében. Az eredeti szöveghez fölvette a maga magyar, továbbá Hugo Grotius és Nobbe latin fordításait, e derék öreg lipcsei tanárét, ki már Ypsilantit, a görög szabadsághőst tanította Cicero orációira. A fordításokat minden irányú, bő és részletes kommentár egészíti ki. Fölvette az elégia-töredékeket, melyek hogy csakugyan Anakreonéi, bizonyítja többi között Meleagros. Megemlékezett az epigrammok valódisága fölött folyt harcokról, Bergk és Schneidewin nézeteiről, melyek — és az ő saját nyomozásai — igen csekély számra szállították le Anakreon kétségtelen töredékeit. Taewrewkur gyűjteménye azonban nemcsak ezeket, hanem az úgynevezett anakreonteumokat, azaz a theosi lantos neve alatt forgalomba hozott valamennyi költeményt magába foglalja. Végül megemlékezett két más hasonnevű íróról, kik itt-ott megzavarták az Anakreon-búvárokat. Az egyik alexandriai füvészeti és csillagászati tanköltő volt, a másik egy középkori bölcsész. A fordítások közül, melyeket szintén felolvasott, néhányat ide igtatunk. Az elégiákból álljon itt három kis töredék: 1. Nem szeretem, ki borozva beszél teli serlege mellett Villongásokról s háború, átkairól. Emberem,az, ki vegyítve a Múzsák és Aphrodite Szép adományit a szív elveit emlegeti. 2. Nincs meg a mit kivánsz, mégsem bánt téged a kétség. 3. Nem vonz már többé thrákiabéli csikó. Az epigrammokat pedig képviselje e két töredék : 1. Maja szülötte, oh áldd meg Tellias élete napját Hála fejében ezen szép adományaiért. S add, hogy a jogszerető Euonymiaknak a földjén Lakiéban boldog végzetü sorsa legyen. 2. Téged is elvesztett, a Kleenoridesem, a honvágy, Mitsem tartva Notos téli viharjaitól. Tőrbe keríte az álnok idő s a tengeri hullám Elsodrá tőled szépkora életedet. Thewrewk tetszéssel fogadott értekezése után, mely ritka tudósi lelkiismeretességnek és a méhénél is dicséretesebb szorgalomnak (hiszen amit ő kutatott és talált, az nem is mind valami édes) adta bizonyságát, egy másik kiválóbb ifjú tudósunk lépett a felolvasó asztalhoz, Goldziher Ignác, hogy egy talpraesett értekezés kíséretében mutassa be ama könyvgyűjteményt, melyet keleti útjából az akadémia könyvtára számára hozott. Ezzel kapcsolatban igen érdekes adatokat hallottunk tőle a könyvnyomtatás történetéről és mai viszonyairól keleten.Érdekesnek tartjuk a nagy figyelemmel hallgatott és élénken megéljenzett előadásából a következő bővebb kivonatot mutatni be. A legelső, ki a könyvnyomtatást a mohamedán országokban megalapította, magyar ember volt. Ibrahim, ki a múlt század elején vándorolt ki Törökországba, hol áttérvén az izlámra, mint »madsarli Ibrahim efendi« Konstantinápolyban az első nyomdát 398