Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)

1874-04-22 / 91. szám

Egy darabig még különböző tárgyakról folyt a beszéd, s éjféltájban váltak meg a rokonok egy­mástól. Albertné óvatosan lépett be fivére szobájába, hogy a mellette levő orvossal beszélhessen. Leontine pedig újra magába mélyed­ve ismét azon tűnődött, mert nem jött el Lusigny, a­nélkül hogy eszébe ju­tott volna találgatni: várjon mi okozhatta a Hektor baját. Pedig a szerencsétlen Hektor megérdemelt vol­na az ő részéről is némi érdekeltséget. Mert hiszen ez ifjú bajának is ő volt az oka. Nem történik-e az velünk gyakran, hogy ide­genek által értesülünk olyasmiről, a­mi közvetlen kö­zelünkben megy végbe ? Nos, Hektor is, lemenve az Opera lépcsőzetén, két fiatal ember közelében állt meg, kik eléggé hangos társalgást folytattak. — Hallottad-e már, hogy a vigasztalhatlan öz­vegy férjhez megy ? — Melyik ? — Viremont Károlyné. — Ejh ! Valóban ? Ugyan kihez ? — A szép Lusignyhez. — Mit sem hallottam eddigelé felőle. — Három hónapja múlt, mióta titkon szeretik egymást. Egész regény ez----­Hektor nem hallott többet. Halálos remegés vett rajta erőt, szeme elhomályosodott, szive heve­sen dobogott. Megkísérte a lépcsőkön lemenni, de az utasánál eszméletlenül rogyott le. Midőn magához tért, először is a fölött aggódott, nem fogják-e e mindenkiben bámulatot keltett hirtelen ájultsága okát kitalálni. Meg nem foghatta azt, hogy ő, ki annyi erélylyel bsr s képes a legfárasztóbb fog­lalkozásokat teljesíteni, a legnagyobb nélkülözést el­viselni, és ki a legnagyobb veszélynek is mindig bát­ran eléje nézett, most egyetlen szóra összeroskadt. Nem tudta elképzelni semmikép, hogy egyetlen esz­me fizikailag földhöz sújthasson valakit. Nővére ott ült közelében s szomorúan tekinte rá, de nem mert tőle férje jelenlétében kérdezősködni. Viremont úr, jószive dacára, bizonyos örömet ér­zett, Hektort ez állapotban látva. Az elkényeztetett ínyencek engesztelhetlenek szoktak lenni azok iránt, kik kiválóan egésségesek s mindent képesek meg­enni. — Ugyan, édes'Hektor, — szólt, — mit evett ön ebédkor? — Nem emlékszem már rá. — De én tudom: ön tengeri rákot evett! Hektor elmosolyodott. Azt akarta mondani, hogy ő bizony nem evett; de elgondolván, hogy e nem va­gyon regényes ok mellett maradva, szenvedésének valódi okát elpalástolhatja, sietett helybehagyni Vire­mont urnak ez állítását. — Valóban úgy van . . . alkalmasint az ártott nekem meg , bárcsak én is úgy vigyáztam volna gyomromra, mint ön szokott. Viremont ur aztán megnyugodott ebben. Albertné az egész élét fivére ágya mellett vi­­rasztá át, kinek fájdalma szánalomgerjesztő volt. A­mit ez ifjú érzett, lehetetlen ecsetelni. A legheve­sebb, leggyötrőbb féltékenység volt az s egy szegény szenvedő, rettenetesen szenvedő szív kétségbeesése, mert azt hitte, hogy joga sincs szenvedni; egy bol­dogtalan szenvedőnek a halálküzdelme, ki szerelem­ben haldoklik s ki nem hiszi, hogy méltó lenne arra, mikép ily nemes szenvedélyben haljon el; ki szem­rehányást tesz magának fájdalma miatt, és ki kétség­­beesését ocsmány önzésnek tartja. — Ő szereti e férfit, — kiálta föl lázmámorában Hektor, — ő szereti! De hát nincs-e joga őt szeret­ni ? Nem helyesen gondolkozik-e akkor, midőn oly férfit választ, kit az egész világ bálványoz! Ez a szel­lemdús, szép és gazdag ifjú méltó ő hozzá! Úgy van, méltó hozzá! Miért is búslakodom én ? Követelhe­tek-e én ily boldogságot? Álmodoztam-e én valaha ilyenről ? Kivánhattam-e azt tőle méltányosan, hogy egész ifjúságát magánosan töltse el, szomorú egy­hangúságban én érettem, ki szerelmére méltó nem va­gyok ! Nővére sirt, midőn őt ily vigasztalhatlannak lát­ta. Megfogta kezét s kérte hogy nyugtassa meg lelkét. — Oh, kérlek, l csengett az ifjú, — ne beszélj felőlem Leotinenek. Ő oly jó­l elbúsulná magát, ha megtudná, mily boldogtalan vagyok. Leontine ez órában legkevésbbé sem gondolt Hektorra. Nyugtalanul leste a pillanatot, melyben re­mélte, hogy a megfoghatlan csábító felöl valami hírt vehet. VIII. Vannak-e leveleim ? — kérdezősködött Leontine mihelyt reggel komornája hozzá belépett. — íme, asszonyom, és most érkezett e levél. Viremontné remegő kézzel vette át a finoman összehajtott kellemes illatú levélkét, melyet kedves hírnök gyanánt tekintett. Megvárta azonban, mig újra egyedül lesz, hogy a gyöngéd mentegetőzést minden tanú nélkül olvashassa át. Lusigny kézírását nem ismerte meg, de szive azt sugalta, hogy e levél tőlé érkezett. Oh, a szivnek csalhatlan előérzete szo­kott lenni. Hevesen törte föl a pecsétet s a következő soro­kat olvasta: »Asszonyom! Mi holnap estére egy kis kisorso­lási estélyt rendezünk házamnál, egy szerencsétlen család javára, mely iránt én nagy részvéttel vagyok. Nemde remélhetem szeretetreméltóságától,hogy eljö?« A sorok alá ez volt jegyezve : Marville bárónő. Leontine, reményében csalatkozva, boszúsan dobá félre a levélkét s igy szólt magában: — Még nagyon korán van; ő délelőtt nem fog hozzám eljőni. . . . Déltájban egy másik levelet kapott. A cimirat gyönyörű volt, hanem a levél kissé nagyobb ala­kú , semmint a szerelmesleveleké szokott lenni. Egyébiránt — gondola Leontine, — fordulhatott elő oly esemény, hogy Lusignyi e levelet valamely orvosnak, titkárnak jóbarátjának, vagy épen komor­nyikának mondhatta tolla alá. E föltételezés azonban még inkább fokozta nyugtalanságát. Mindinkább növekedő izgatottsággal bonta föl e levelet, mely imigy kezdődött: »Asszonyom ! Ama nagy tetszés, melyben az én »erino zephir alsó-szoknyáim« az arisztokrata körök­ben részesülnek, fölbátorított engem stb.« Alájegyezve: Oudinot-Lutel. Ezúttal, minden bosszúsága dacára, meg nem áll­hatta Leontine, hogy el ne mosolyodjék. Lusigny hallgatása azonban hovátovább megfejthetlennek tűnt előtte föl. — Alkalmasint személyesen jó magát igazolni’ Öltözködéshez fogott. Épen midőn komornája rendezni kezdte gyö­nyörű haját, kopogtattak az ajtón. — Ki az ? — Egy levelet adtak be a kapusnál s a vá­laszért egy negyed óra múlva térnek vissza. Leontine átvette a levelet s miközben bontogat­ta, igy gondolkozott: — Választ várnak rá . . . akkor e levél bi­zonynyal tőle érkezett. »Asszonyom! A jósziv fokozza a kellemet és szépséget. Könyörüljön, asszonyom, egy hajdani drá­mai művészen, kit a sors üldöz s kit többrendbeli sú­lyos betegség kényszerite a szinháztól búcsút venni; személyesen mentem volna kegyességéhez esedezni, de. . . .« (Folyt. köv.) ———Mt—MMM——M—-..-JO—­ Akadémiai levelek. April 20. (Én vagyok-e én ? — I. Anakreon, II. Anakreon, III. Anakreon. — Elégiák és epigrammok. — A mohamedá­nizmus és a disznókefe. — Az akadémiai könyvtár gyara­podása. — Jövőre.­ (B­­­y.) Én vagyok-e hát én ? Mint novellairó, kit már egynehányan bíztak meg titkaik kifecsegé­­sével, a más nevében nem egyszer írtam már le e stereotip kérdést. Mint akadémiai tudósítón azonban, kinek szükséges erényei: a komolyság, figyelem, gondoskodás elég papirosnál, gyors plajbászhegyezési képesség, szóval lélekjelenlét az élet minden viszo­nya közt, — mint akadémiai tudósítón, mondom, ma esett meg rajtam először, hogy lélekjelenlétemet még a Thewrewk görög és Goldziher arab idézeteinek megeredése előtt elvesztve, zavarodottan kérdeztem magamtól: hogy én vagyok-e én? Hétfői »bánataim ■és örömöm« rendes tanyáján , szokott helyemen ugyanis egy eltávolíthatatlanul és megcáfolhatatlanul odaerősített névjegy következő néven és címen fo­gadott: »Rizy Theobald, Freiherr, Geheimer Rath, erster Senatspraesident des obersten Gerichtshofes.« No ez nem én vagyok. De még az az akadémikus sem, kinek szives elnézéséből, az akadémiának a hírlaptudósítók iránt tanúsított bőkezű figyelméből és e lapok olvasói iránti kénytelenségből e helyet már jó ideje bitorolni szégyenkezem. Mielőtt minden kétely alapos eloszlatására ke­resztelő levelemhez lettem volna kénytelen folya­modni, egy tekintet az átalakított, földiszített, egy­szerűségéből kiforgatott teremre meggyőzött, hogy mégis csak én vagyok én. Megint itt van a delegáció és az akadémia újra adja a szives házigazdát. Lónyay gróf helyet enged Rechbauernek, Csengery Potocki grófnak, Gyulai Pál Kurandának, (ha ugyan itt van,) a hírlaptudósítók Freiherr­ekek és Geheimer Rath-oknak, az akadémiai nagy tábla pedig egy rettenetes sárgafekete drapperiának, melynek árnyé­kában nyitotta meg a mai ülést Pulszky Ferenc, va­lamelyik excellenciás szék homályából szólítván elő Ponori Thewrewk Emilt, hogy tenne jelentést ama viszonyról, melyben az ó­görög irodalmi respubliká­hoz, különösen ennek egyik potentátjához állunk, előterjesztvén ama diplomáciai jegyzéket is, melye­ket e fontos nemzetközi kérdésben a nyugati tudomá­nyos hatalmasságokkal váltott, szóval adja elő a feszült érdeklődéssel kísért Anakreon-kérdés mai állását. Thewrewk után Goldziher szólíttatott elő, hogy nyújtsa be zárszámadását, a keleti diplomácia tavalyi költségeiről, tegye le a ház asztalára a kék, zöld, sárga, k­laszin, piros és fekete könyveket és adja elő, hogy a rendelkezésére bocsátott eszközökkel minő eredményeket ért el az egyiptomi zsurnaliszti­ka körében. Thewrewk­er volt az első fölhívott, ki folytatta minap megkezdett Anakreon-tanulmányát. Fiatal tu­dósunk vázlatos előadásából kiemeljük, hogy ő egy oly Anakreon-kiadást állított össze, mely eddigelé egyetlen a maga nemében. Az eredeti szöveghez föl­vette a maga magyar, továbbá Hugo Grotius és Nobbe latin fordításait, e derék öreg lipcsei tanárét, ki már Ypsilantit, a görög szabadsághőst tanította Cicero orációira. A fordításokat minden irányú, bő és részletes kommentár egészíti ki. Fölvette az elé­gia-töredékeket, melyek hogy csakugyan Anakreo­­néi, bizonyítja többi között Meleagros. Megemlé­kezett az epigrammok valódisága fölött folyt harcok­ról, Bergk és Schneidewin nézeteiről, melyek — és az ő saját nyomozásai — igen csekély számra szállí­tották le Anakreon kétségtelen töredékeit. Taew­­rewk­ur gyűjteménye azonban nemcsak ezeket, ha­nem az úgynevezett anakreonteumokat, azaz a theosi lantos neve alatt forgalomba hozott valamennyi köl­teményt magába foglalja. Végül megemlékezett két más hasonnevű íróról, kik itt-ott megzavarták az Anakreon-búvárokat. Az egyik alexandriai füvészeti és csillagászati tanköltő volt, a másik egy középkori bölcsész. A fordítások közül, melyeket szintén felol­vasott, néhányat ide igtatunk. Az elégiákból álljon it­t három kis töredék: 1. Nem szeretem, ki borozva beszél teli serlege mellett Villongásokról s háború, átkairól. Emberem,az, ki vegyítve a Múzsák és Aphrodite Szép adományit a szív elveit emlegeti. 2. Nincs meg a mit kivánsz, mégsem bánt téged a kétség. 3. Nem vonz már többé thrákiabéli csikó. Az epigrammokat pedig képviselje e két tö­redék : 1. Maja szülötte, oh áldd meg Tellias élete napját Hála fejében ezen szép adományaiért. S add, hogy a jogszerető Euonymiaknak a földjén Lakiéban boldog végzetü sorsa legyen. 2. Téged is elvesztett, a Kleenoridesem, a honvágy, Mitsem tartva Notos téli viharjaitól. Tőrbe keríte az álnok idő s a tengeri hullám Elsodrá tőled szépkora életedet. Thewrewk tetszéssel fogadott értekezése után, mely ritka tudósi lelkiismeretességnek és a méhénél is dicséretesebb szorgalomnak (hiszen a­mit ő kuta­tott és talált, az nem is mind valami édes) adta bi­zonyságát, egy másik kiválóbb ifjú tudósunk lépett a felolvasó asztalhoz, Goldziher Ignác, hogy egy talpraesett értekezés kíséretében mutassa be ama könyvgyűjteményt, melyet keleti útjából az akadé­mia könyvtára számára hozott. Ezzel kapcsolatban igen érdekes adatokat hallottunk tőle a könyvnyom­tatás történetéről és mai viszonyairól keleten.Érdekes­nek tartjuk a nagy figyelemmel hallgatott és élén­ken megéljenzett előadásából a következő bővebb kivonatot mutatni be. A legelső, ki a könyvnyomtatást a mohamedán országokban megalapította, magyar ember volt. Ibrahim, ki a múlt század elején vándorolt ki Török­országba, hol áttérvén az izlámra, mint »madsarli Ibrahim efendi« Konstantinápolyban az első nyomdát 398

Next