Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-16 / 111. szám

Szombat, május 16. 1874. 111. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkeszti Iroda, Budapest, Lipót­ utca 43. is. földszint. Előfizetési dr­: Stlérr. . ............8 írt. egyedévre.......................4 3 Megjelenik m ünnep utiai napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Elsimult hullámok. (Elbeszélés.) Gr. Büttner Júliától. (Folytatás.) ■— Iván, ama férfi boldogítása szent cél előttem, s ha igazságos akarsz lenni, az elismerést te sem ta­gadhatod meg tőle. — Balgaság,Margit, sőt több, ez vakság tőled! — Ha életemet tőle távol kellene töltenem, az lenne rám nézve vakság, mert ő számomra a nap, a fény, a világosság! — mondá nyugodt mosolylyal a hölgy. Ez aztán még több volt, mint a mit Iván várt. — Oh, Margit, — sóhajtá fájdalommal, fejét az ablakjára hajtva, — miért tetted ezt nekem ? Margit behajolt hozzá s kezével könnyedén érinté fü­tteit. — Iván, — mondá halkan, — nem tehettem máskint; magam sem tudom, miként jött ez érzelem. Eleinte küzdöttem is ellene, pedig még akkor nem is tudtam — mint most, mióta te megmagyaráztad — hogy mily nagy hiba, és mily kárhoztatnivaló do­log téged szeretni."­ Ez egyszerű szavak messze fényt vetettek a há­borgó tengerre, s a hullámokkal küzdő hajós, kit már-már elragadott az ár, meglátta világánál a közel partot s az onnan feléje nyújtott mentő kezecskéket, csak még néhány hullám ellen küzdött, — hogy mi­­ként történhetett ez? mióta szereti őt Margit? s vár­jon csakugyan öt szereti-e ? S miután mind­erre, szive szerinti választ nyert, meg volt mentve a bősz tenger árjaitól. XI. Anna szép tavaszi napon, midőn a jég a virágil­lattól oly édes s a tavaszi nap oly ragyogó volt, mi­dőn a régi kétkedés, gond és gyanú emlékét Iván lel­kéből az édes bizalom rég eltörölte, s midőn az agg hárs megosztá figyelmét az árnyában pihenő vidám boldog két emberi lény s a lombjai közt kedvesen csevegő piciny madár pár között, váratlanul idegen hangok és ruhazuhogás zavarta meg e csendéletet. Egy nő és férfi jött a kert utján a hárs felé; a férfi közönynyel tekintett a kedves környezetre, mert még nem hallotta neje útbaigazító, gáncsoskodó, irigy meg­jegyzéseit, s így még most nem jött eszébe kárhoz­tatni a szépet és jót, mert csak arra kellett ügyelnie, hogy neje uszályának elég tér maradjon az után. A nő nem volt valami ünnepi megjelenés, ha most talán legszebb öltönye is volt rajta, s bár a nehéz selyem ruha kemény ráncozatú uszályban is húzódott utána, letörve az útszéli gyöngébb virágokat, s ő önelégült mosolylyal is tekintett magán végig; pedig öröme egé­szen indokolatlan volt, mert ügyetlen alakján a drá­ga ruha sem segített. Karját szorosan férje karjába fűzve, gyorsabb léptekkel siettette előre kísérőjét, mig nyugtalan tekintete türelmetlenül kutatott a kertben-Iván midőn meglátta a közeledőket, felkelt s eléjük ment. Letenyei Gábor ur — a férj — iránt, neje nem volt mindig őszinte bizalommal;igy az most nem tudta, hogy Iván még honn van, s nagyon meg­örült kedves barátjának, kinek honlétét úgy vette, mint egy vele személyesen elkövetett jócselekedetet, a­miért melegen szorongatta kezét köszönetül. — Ida és én azt hittük, hogy ön már visszament a fővárosba, s most csak kedves anyját akartuk meg­látogatni. — Azt kellett hinnünk, hisz oly titokban tartja magát, sehol nem látni, — mondá a nő, nyugtalan szemeit megpihentetve Ivánon, s rövid nevetéssel hi­bátlan ép fogsorát mutatta meg neki, ama remény­ben, hogy Ivánt az érdekelheti. Az ifjú mentette visszavonultságát. — Egészen olyan vagyok mint egy leány,— mondá nevetve, — de olyan, mint Abrahám, a Sancta Clara eszményké­pe volt; házias, tartózkodó; nem óhajtom a világ örö­meit és kerülöm csábjait. A vendég hölgy újra nevetett; ő nevetett min­dig; ez megkimélte sok oktalan felelettől, s mindig új alkalom volt fogait mutatni. De ekkor már Margit is oda jött, s ha Letenyei­­né óhajtotta is, hogy Iván egyetlen tagja lenne a Kézsmárky-családnak, még is meg kellett amaz ügyet­len szokás előtt hajolnia, mely a nőknek a nők iránt is figyelmet parancsol. Letenyeiné ugyan amennyire lehetett, könnyített e szokáson, s ha épen nem tehet­te, — mint ez esetben is, úgy apró bántalmakkal kár­pótolta magát. Ivántól az érkező Margithoz fordúlva, kissé fa­nyar arckifejezéssel s gyors beszéddel elmondott pár üdvözlő szó után megdicsérte a hölgy szép ruháját, melynek oly különös szabása van, hogy — ő már nem tehet róla! — de nevetni kell felette ; pedig azért a »kedves« Margitnak az oly jól áll, valamint az a szokatlan hajviselet is. — Férjem kétségbe esnék, — folytatá újra a mellette álló Ivánhoz fordúlva, — ha engem ily fel­tűnő hajviselettel látna! — Igaza van nagysád, feltűnő szép! No, de Gá­bornak is igaza van, ha nagysád egyszerű haj­fona­tait szépnek találja. Letenyeiné arcán pillanatra meglátszott az elé­gedetlenség, a nem sikerült gáncs miatt, de mohó ne­vetése azonnal felhangzott, s a kedves Gábornak, a­ki azalatt Margittal beszélt, meg kellett hallgatnia a bókot, mit Iván róla mondott. E nő valóságos börzejátékot űzött a bókokkal, melyeket gyakran csak kényszerítve nyert az embe­rektől. Nem vetette­­ meg a legtöbb esetben kellet­lenül oda dobott filléreket sem; általa elmondva, csi­nos összeggé nőtte ki magát a legkisebb csekélység is, a­mit ő aztán dúsan kamatoztatott férjénél és isme­rőseinél. Most is oly értéket tulajdonított Iván szavai­nak, hogy férje meghatottan, majdnem hálával tekin­tett az ifjúra. — Az én Idám egyszerű nemes lelkéhez csak az egyszerű klasszikus hajviselet és öltözet való, no de díszes toilettben is nem kevésbbé szép az én imá­dott nőm! A nő egy kacér pillantással fizette meg férjének esetlen dicséretét, s Letenyei boldog, hiú mosolylyal nézett Ivánra. Margit vendégeit nem vezette be, tudta, hogy nagyanyjának Letenyeiné ellenszenves, s azért egy árnyas helyen álló kényelmes kerti­ pamlagokhoz kisérte a nőt s Iván Letenyeivel utánuk ment. Lete­nyeiné nagy érdekkel beszélt apró házi eseményei­ről Margithoz, s bár ez nem kételkedett szavainak igazságában, ő azért még­is minduntalan visszafor­­dult, szükségesnek látva, hogy férje mellette tanús­kodjék, s ilyenkor persze aztán Ivánnak is el kellett mondani az esetet, s a­mint leültek az egybefonódó juharfák árnyába, Letenyeiné ernyedetlen buzgalom­mal mulattatta Ivánt. Merő csekély értékű dolgokat beszélt ugyan el, csak azt, hogy ez, és az és amaz a gróf, vagy báró mit mondott neki tegnap, tegnapelőtt és az előtt. S mindez csak azért volt elmondva, hogy hallgatói tudják, hogy ez, és az és amaz a gróf, vagy báró minden szabad időt nála tölti, s mindenről igen bizalmasan beszél vele. Csak az volt kár, hogy Le­tenyeiné ez előkelő urak szavaiból csak azt tartotta emlékében, a­mi más nőkre hátrányos volt, s csak azt a bókokat, a­miket neki mondtak, vagy nem is mond­tak, — mert ez nála nem tett különbséget. Iván szórakozottan hallgatta e dicsekedéseket s nem ügyelt az azokhoz mellékelt kacérkodásra; mo­­solygva tekintett olykor Margitra, ki oly lekötelező figyelemmel hallgatta Letenyei elmefuttatásait a ma­gasb politika terén; majd lehajolt s a Margit mellett ülő nyúllal ingerkedett, de egyszerre gyorsan vissza­vonta kezét, a melyről vér futott le. — Anya megharapott, — mondá nevetve. — Úristen ! — kiáltá Letenyeiné, — hisz ön vérzik! Oh, az a csúf állat! Nézd csak Gábor! — s affektált, regényes mozdulatokkal ragadta meg Iván kezét, s mutatta férjének. Margit is megijedt, s elfu­tott, hogy sebtapaszszal és finom gyolcs­sal térjen vissza. Még hallhatta ekkor Letenyei szigorú ítéletét Anya felett, s hogy ily vad állatot tartani helytelen, sőt nőietlen; a háziállatok ápolása lehet csak illő, s ezek között a libák, kacsák és tyúkok, épen egészen veszélytelenek. Letenyeyné selyem öltönye pedig egészen ned­ves volt, az első ijedtségbe, — mint ő mondá, — egy közeli öntöző kannához futott, s abból kezével merí­tett vizet a sebre, s aztán Iván kezét minden ellenke­zése dacára, csipkés kendőjével kötötte be. — Köszönöm, — mondá Margit, — hogy gond­ját viselted a szegény sebesültnek; de hol a kis go­nosztevő ? Iván mentette a bűnös Angát, s Letinyeinek, ki tanácsát különösen a tyúkokról ismételte, csak azt hozta fel ellenvetésül, hogy mind e szelíd teremtések­nek igen primitív fogalmuk van a tisztaságról és rend­ről, azért a civilizáció külön udvarról gondoskodik számukra, míg Anya, ha nagyon ingerlékeny termé­szettel is bir, de más tekintetben igen művelt tagja a társadalomnak. (Folyt. köv.) A fekete golyó. Bogh Erik beszélye. (Folytatás.) Az elutazást megelőző délután egy kis társaság volt a lelkésznél s a meghívottak közül én sem hiá­nyoztam. Délután a kertbe mentünk. Flóra a süket vén kisasszonynyal, én pedig a kedves csemeték egyikével. Egyszerre a szép kegyistennő ez égi sza­vakkal fordult hozzám: — Természetesen, ön is holnap utazik ? — Akarnék, — tovább nem mondhatom. — Akarnék annyi, mint akarok, s akarok any­­nyi, mint tudok, — szakasztá félbe beszédemet, és atyjához fordult, ki a lelkészszel egy mellékúton jővén, épen szemben talált. — Utitársat kaphatunk holnap, atyuskám, — mondá. —• Nem pompás-e, Heller úrnak is holnap kell utaznia. Ez az ajánlat annyi volt nekem, mint egy hely a hetedik évben. Természetesen megköszöntem s egész este el voltam ragadtatva, éjszaka pedig meg­tettem az utazási előkészületeket, s másnap reggel a főváros felé utaztam. Ah mily utazás volt ez! Útközben teljesen megnyertem a kereskedő jó­akaratát. Azt mondá, legyek meggyőződve róla, hogy nagyon örvendett engem megismerhetni s jövő­re is örömet szerezne neki ismeretségünk folytatása. — Ez igen könnyen lehetséges, — mondá Flóra hizelgőleg, — mint már sokszor mondtam atyuskám­­nak, rég meguntam francia mesteremtől tanulni s ezért megkisérlettem rábírni Holier urat, ki az uj nyelvekben kitünően jártas, adna nekem a franciá­ból leckéket. — Hisz ez pompás! — mondá a kereskedő. Az igaz, hogy ezelőtt nem volt ilyesmiről szó, és én alig hittam magamban elég képességet a tanári leckék folytatására, de Flóra oly átható pillantást vetett rám, hogy lehetetlen volt ellent mondanom. Tehát szerződtettek. Ezek lettek legszebb óráim. A francia órák! Sok francia tanulás, igaz, nem folyt épen a leckék alatt.

Next