Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)
1874-06-10 / 130. szám
ben, mint az enyémben ? Váljon ő előtte is kínosnak, rettentőnek tűnt-e föl, lelkével első szerelmébe temetkezni? Nem engedte volna ő is át magát minden tűnődés nélkül, csupán a fiatalság ösztönének hódolva, oly gyöngédebb érzelemnek, melyet ő én bennem mindjárt eleinte ébreszte? Mindezt én biztosan meghatározni szerfölött nehéznek tartom. Ha ő regényes hajlamú hölgy lett volna, Henriette bizonyosan elárulja vala magát részint izgatottsága részint zavara által, avagy pedig az által, hogy körüli társaságomat, kétszeres szomorúságot vagy meghidegülést szenveleg. De ilyesmi nem volt nála észrevehető. Henriette mindenelőtt kegyes és őszinte volt; minden nap több-több barátságot és bizalmat tanúsított irántam, s a növekedő vonzalom e jelei rám nézve oly kedves, mámorító hatással voltak, mikép pillanatra feledni kezdtem álmatlanul töltött éjeimet, izgatottságomat s aggályaimat. Két gyötrelmes de egyszersmind édes emlék ragadta meg lelkemet abból az időből: két égi gyöngy, két harmatcsöpp, mely egy pillanatra a szerelem sugaraitól fölcsillant s mely mai napság nem egyéb immár, mint a köny! Június hó 28-án, születésnapom előestéjén, mosolygva kérdé nővérétől Marcelin, mily meglepetésben fog engem részesíteni. Imádandó pir futa el a kedves leány arcát, de aztán ismét magához térve zavarából, mosolygva s bájoló hangkifejezéssel válaszolt fivérének: — Öt semmi meglepetésben nem reszeltetem, de téged talán, annyira-mennyire, igen. Egyébiránt, hiszen az egyre megy, nemde testvérek önök ? — Oh, bárcsak te is óhajtanád ezt, kedves kis nővér, — viszonzá Marcelin mosolygva, a szavakat célzatosan megnyomva. Ami engem illet, én annyira meg voltam hatova, hogy Marcelin karjában meg kellett kapaszkodnom. Másnap reggel ama hársfa-sorok közt sétáltam , Marcelinnel, melyek Henriette ablakáig vezettek. Az idő pompás volt, egyetlen felhő sem látszott az égen, amaz enyhe reggelek egyike volt ez, melyek rek ’kenő napot ígérnek. A sétány nem volt nagyon hosszú s a fák lombernyői jóval magasabbak voltak, semhogy Henriette ablakából a sétányra látni ne lehetett volna. Ott jártunk-keltünk fel s alá, Marcelin meg én, hiába igyekezve élénk társalgást kezdeni, mert mind aketten azon törtük fejünket, vájjon mi lesz az a meglepetés, melyben fivérét Henriette részesítendi az én születésnapom alkalmával? Egyszerre, abban a pillanatban, midőn újra — ezúttal talán már századszor, — visszaérkeztünk a kastély alá, megnyilt a Montmeillan kisasszony ablaka s megjelent ott Henriette, üdvözölve minket kezével s mosolygó tekintetet vetve ránk. Én a kellemes meglepetés kitörését s nem tudtam magamba visszafojtani: hat év óta csak most nem volt gyászba öltözve! Egy nő, kit szeretünk, kit még soha nem láttunk másképen, mint gyászöltözetben és akit egy szép reggel egyszerre csak lenge fehér vagy rózsaszín mousselinben pillantunk meg, kellemes jelentőség gyanánt tűnik föl előttünk. A lélek ébredező új tavaszát szembeszökőleg jelzi ez, levonja a komor gyászt, hogy balzsamos lebével újabb gyöngéd érzelmet támaszszon. Én elhalványultam e bájos jelenség láttára s megkisérlék néhány szót mondani, de csak dadogtam, s annyira el válék fogaivá, hogy Marcelin megkönyörülve rajtam, igy kiálta föl nővéréhez: — Jer le szaporán, kedves kis testvér, hadd öleljelek keblemre! Alig egy perc múlva már előttünk termett Henriette. Oh, Lionel, mily szép volt ő ily átalakultságában, midőn újra fiatal hölgygyé vált, az ifjúság minden ragyogó kellemével! Fejét fehér szalmakalap diszité, olyan aminőt a Dauphiné pásztornői viselnek , a rajta levő fekete selyemszalag szőke fürtéivel olvadt egybe. Hajlékony szép nyakát s vállait a pompás csipke-pelerine, mely hanyagul volt vetve rózsaszincsíkos ind mousselin reggeli öltönyére, előnyösen emelte ki, míg gyönyörű sugár termetét egész finomságában látni engedte. Húsz évet adok vala életemből, ha jogom lett volna lábai elé borulni. Marcelin és Montmeillan gróf a legélénkebb örömüket fejezték ki, midőn látták, hogy kedves Henriettejük leveté az eszményi özvegység gyászfátyolát, hogy az élet és remény színeit ölthesse magára. Az öreg grófban sokkal finomabb érzés volt, semhogy észrevenni látszott volna, mikép leánya a gyász letételére ép születésnapomat választá. Ami Marcelint illeti, ő már sejteté velem, menynyire óhajtaná, ha egy újólag keletkező szerelem eloszlatná nővére lelkéből a múltak komor látományait s ha e szerelem tárgya én lennék, kit ő szabaditójának s baj társának nevezett. Talán csodálkozni fog ön azon, — dacára ama haladásnak, mely körülbelől harminc év óta a társadalom különböző osztályai összesimulásánál mutatkozik, — hogy Montmeillan Marcelin, a Dauphiné egyik fényes, nagynevű családjának ivadéka, nem irtózott oly házasságtól, mely nővére és köztem, egy szegény tiszt között, jött volna létre, kinek előéletét sem ismerve, csak annyit tudott, hogy az ezred gyermeke voltam. Azonban Bonaparte varázshatást gyakorla a nemes házak gyermekeire, kiket ama bűvös körbe vont, hol lángszelleme ragyogott, s ez ellenállhatlan igézet alatt lassan kint hozzá szokott mindenki, hogy a nemesség ama naptól kezdődött, a melyben szolgálatba lépett s az arra vonatkozó oklevél az a dicsőség, melyet magának kiki Austerlitznél vagy Eylaunál, Jenánál vagy Champaubertnél hősi vitézség által vivott ki. Már volt előttem példányképüs egy ilyen, a derék s lovagias Vauguyon személyében, ki nem is akarta, hogy őseit emlegessék s mellőzött minden címet, a tábornokin s az ország báróin kívül. Montmeillan Marcelin szintén azok közé tartozott, kiket csak a »gloire« lelkesíte s a crmékességek iránt nem voltak fogékonyak. Ő benne a nemes faj ösztöne csak a katonai élet iránti élénk szenvedélyben nyilvánult, szabadelműséggel, lovagi becsületességgel párosulva, mi megnyerő és erélyes arcán tisztán látható volt. Ha találkozott ön egyik-másik vidéki városban a császárság régi tiszteinek valamelyikével, ki igénytelen volt annyi hősi emlékek dacára s nagynak tűnt föl patriárkális egyszerűségében is, könnyen fogalmat nyerhet Montmeillan Marcelin felől. Egyébiránt hiszen ön ismerte őt, és én bizonyos vagyok afelől, hogy engem nem fog meghazudtolni.rre rá nézve én barát, bajtárs, fivér valók. Mindkettőnket ugyanazok a veszélyek nemesítenek meg, a tűz- és vérkeresztségben nyerve új nevet. Waterloo emléke még erősebben kapcsolt minket egymáshoz. Fájó szívvel látta Marcelin, hogy Henriette, ifjúságának legszebb éveit bizonytalan időre terjedő gyászba temeti, és sóvárogva óhajta, vajha új vonzalom támadna lelkében egy férfi iránt, kit bennem vélt föltalálhatni, ki előtt fényes jövő áll a katonai pályán, már huszonkét éves koromban századosi rangra emelkedvén. Nem lehet csodálkozni ekkér, ha ő örvendett ama gondolatnak, hogy sógora is lehetek még, s közlé ez eszméjét az öreg gróffal, ki csupán két gyermekének szemével, lelkével és szivével látott, érzett és gondolkozott. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. Junius 8. (Hűsítők. — A két Wesselényi Miklós. — Szőlészeti statisztika.) (B.Gy.) Egy barátom, ki Olaszországból mostanában jött haza, az ottani tudós társaságok üléséről oly dolgokat beszélt, melyeket a mi akadémiánk egy pohár viz után is olykor hiába csengő publikumának »nem lenne jó megtudnia, mert ők nem fa, kő, de emberek s mint embereket az lángra gyújtaná!« De mit titkoljam? Ha zendülést támasztok is vele, várjon eljut-e ennek zaja négy padon és félezer hírlapon keresztül az akadémia intézőiig ?! A hírlaptudósítók épen hat éve kérnek tisztességes helyeket, hogy ne kelljen a tagok székein röstelkedniök: meghallotta-e csak egyetlen egy is az akadémikusok közül, hogy indítványt tett volna az összes ülésen ? Nem, nem titkolom; kimondom nyíltan, hogy az orosz tudományos társulatok látogatói a szellemi koszt mellé valóságos vacsorát, teát és süteményeket is kapnak. Könnyű ott publikumnak lenni! Hanem tessék a magyar akadémiában nyaranta két-három órát elülni hűsítők nélkül. Könnyű megérteni az óhajtást. Ha akadémiánk publikumot akar, nagyobbat, mint a mai volt, rendezze be magát a legjobb orosz minták után, természetesen ama változásokkal, melyeket az éghajlati különbség megkíván. Tehát kis közönség volt. Egy pár kis fiú, egy pár kis leány és ezzel vége. Pedig mindegyik értekezés ugyancsak megérdemelt volna egy tömött — téli estét. Az egyik Szilágyi Ferencé volt, e derék történettudósé, kinek sem szorgalmát, sem erejét nem viselte meg a hét, melyet érdemes vállain hordoz. Nem is értekezéssel, hanem valóságos könyvvel állott elő, a két Wesselényi Miklós báró életrajzával, melynek ez alkalommal csak vázlatát mutatta be. A munka három szakaszra oszlik; az első a Wesselényi családdal átalában foglalkozik; történetét, jellemét, néhány régibb tagját ismerteti; a második az idősb, a harmadik pedig az ifjabb Wesselényi Miklósnak sok új adattal gazdag életiratát adja. Ismertetve van idősb báró Wesselényi Miklós neveltetésének s iskolai pályájának előrebocsátása után a Cserey Helénával 1777-ben reversalis mellett kötött vegyes házassága, s ennek Mária Therézia, valamint II. József császár alatt történt érdekes eseményei s körülményei, mely frigyből, főkép a bárónénak a református egyházba áttérése után, mindkét házastársra sok szenvedés, sőt üldözés sulyosodott. Oly kép ez, mely ma is bizonyos regényszerűséggel bir*, ha szinte a báró Kemény Zsigmondtól állított elszöktetése Cserey Helénának mesebeszéd, ami kérdésen kívül, nagy mértékben figyelemreméltó tanúságokat hirdet, s a polgári házasságnak szükségességét egy század előtti példával illusztrálja, valamint II. József császár kormányrendszere felől jellemző adatokat állít az olvasó ebbe, ki bizonyosan bámulva, de egyszersmind sajnos részvéttel fogja látni, hogy a nemesszívü ember- és népbarát monarcha dicső műve, a keresztyén türelem korszaka, az életben a magasztos eszmével éles ellentétben álló gyakorlattá vált. Nem kevésbbé érdekes szakaszai lesznek e résznek amaz erdélyi középkori dráma ismertetése, melyben a b. Wesselényi Miklós által gr. Haller János, a gorbói kastély birtokosa ellen intézett megtámadás, úgy nevezhető kis hadjárat van leirva. Ezt is tudvalevőleg báró Kemény Zsigmond, a »Magyar szónokok és státusférfiak« című jeles munkában, egészen regényszerű alakban, túlzott színezéssel, mint formaszerinti háborút adta elő, mely alkalommal a gorbói vár Wesselényi serege és hűbéresei által megtámadva, ostrommal vétetett be, és a zsibói családi ágyuk dörgése közben, a földszinével egyenlővé tétetett. A minden bizonynyal nagy fontosságú esemény történelmi kopasz valódiságában is, úgy, mint a leghitelesebb okmányok és hivatalos adatok alapján a munkában elbeszélve van, ma is nagy érdekkel bír, azért főkép, mivel e kaland báró Wesselényi Miklósnak a kufateini várban töltött ötévi fogságába került. Ha a dologban báró Wesselényi Miklós kétségenkívül hibás, sőt bizonyos tekintetben bűnös is volt, mennyiben a törvényszékek ítéletének s a végrehajtás végett kiküldött polgári, majd katonai karhatalomnak is ellenszegült, de II. József császár is az alsóbb fórumok ítéletét súlyosbító, egyébiránt azt világosan kimondó legfensőbb határozatával a kellő határon némileg túlment, midőn a szenvedélyeitől elragadott báróval a maga fejedelmi hatalmát és haragját kíméletlenül érezteti. Erdély története ama nevezetes alakjának politikai pályája is kellően méltányolva van. Ismertetve Wesselényi híres közép-szolnoki fellépése az önhatalmú újoncozás ügyében, melyet sikerült megakadályoznia, sőt a már befogott rekrutákat szabadon bocsáttatnia. Az ennek folytán kormánykörökben támadt, nagy felháborodásnak lett a következménye, hogy Ferenc király 1794-ben julius 23-kán kelt, s a guberniumhoz intézett királyi leiratában, I. Wesselényi Miklósnak az országgyűlésből kirekesztését megparancsolta. A törvényhozó testület ellen, a végrehajtó hatalmat képviselő hatóságok részéről elkövetett súlyos sérelem jelentőségét magyarázni nem kell; az országgyűlés egy tagját, annak tudta és beleegyezése nélkül onnan kizárni, úgy szólva: nemcsak egy személy, egy követ ellen irányzott csapás, de törvényszegés is volt, mi az egész országgyűlés jogának, valamint tekintélyének csorbítását és számba nem vételét magában foglalta. Mint gondolni lehet, b. Wesselényi Miklósnak, mint regalistának az országgyűlésből kirekesztése, főkép az illető megyében igen kedvetlen, a a kedélyeket felzaklató benyomást okozott, mi kétségen kívül az egész hazában részvétre és viszhangra talált. Királyi rendeletből az erdélyi országgyűlés 1794 ben november 11-re egybehivatván, — ez alkalomból Közép-Szolnokmegyében is, követ választás végett a megyei rendeket Sámsonba szeptember 10-re összehívták, midőn a jegyzőkönyv szavai szerint: »közönséges és megegyezett akaratból deputátusoknak rendeltettek a reformátusok részéről, báró hadadi Wesselényi Miklós, a katholikusok részéről pedig.