Fővárosi Lapok 1874. június (124-146. szám)

1874-06-10 / 130. szám

ben, mint az enyémben ? Váljon ő előtte is kínosnak, rettentőnek tűnt-e föl, lelkével első szerelmébe temet­kezni? Nem engedte volna ő is át magát minden tűnődés nélkül, csupán a fiatalság ösztönének hódol­va, oly gyöngédebb érzelemnek, melyet ő én bennem mindjárt eleinte ébreszte? Mindezt én biztosan meg­határozni szerfölött nehéznek tartom. Ha ő regényes hajlamú hölgy lett volna, Henriette bizonyosan el­árulja vala magát részint izgatottsága részint zavara által, avagy pedig az által, hogy körüli társaságo­mat, kétszeres szomorúságot vagy m­eghidegülést szenveleg. De ilyesmi nem volt nála észrevehető. Henriette mindenelőtt kegyes és őszinte volt; minden nap több-több barátságot és bizalmat tanúsított irán­tam, s a növekedő vonzalom e jelei rám nézve oly kedves, mámorító hatással voltak, mikép pillanatra feledni kezdtem álmatlanul töltött éjeimet, izgatott­ságomat s aggályaimat. Két gyötrelmes de egyszersmind édes emlék ragadta meg lelkemet abból az időből: két égi gyöngy, két harmatcsöpp, mely egy pillanatra a sze­relem sugaraitól fölcsillant s mely mai napság nem egyéb immár, mint a köny! Június hó 28-án, születésnapom előestéjén, mo­­solygva kérdé nővérétől Marcelin, mily meglepetés­ben fog engem részesíteni. Imádandó pir futa el a kedves leány arcát, de aztán ismét magához térve zavarából, mosolygva s bájoló hangkifejezéssel vá­laszolt fivérének: — Öt semmi meglepetésben nem reszeltetem, de téged talán, annyira-mennyire, igen. Egyébiránt, hiszen az egyre megy, nemde testvérek önök ? — Oh, bárcsak te is óhajtanád ezt, kedves kis nővér, — viszonzá Marcelin mosolygva, a szavakat célzatosan megnyomva.­­ A­mi engem illet, én annyira meg voltam hato­­va, hogy Marcelin karjában meg kellett kapasz­kodnom. Másnap reggel ama hársfa-sorok közt sétáltam , Marcelinnel, melyek Henriette ablakáig vezettek. Az idő pompás volt, egyetlen felhő sem látszott az égen,­­ amaz enyhe reggelek egyike volt ez, melyek rek­ ’­kenő napot ígérnek. A sétány nem volt nagyon hosszú s a fák lomb­ernyői jóval magasabbak voltak, semhogy Henriette ablakából a sétányra látni ne lehetett volna. Ott jár­­tunk-keltü­nk fel s alá, Marcelin meg én, hiába igye­kezve élénk társalgást kezdeni, mert mind aketten azon törtük fejünket, vájjon mi lesz az a meglepetés, melyben fivérét Henriette részesítendi az én születés­napom alkalmával? Egyszerre, abban a pillanatban, midőn újra — ezúttal talán már századszor, — visszaérkeztünk a kastély alá, megnyilt a Montmeillan kisasszony abla­ka s megjelent ott Henriette, üdvözölve minket ke­zével s mosolygó tekintetet vetve ránk. Én a kelle­mes meglepetés kitörését s nem tudtam magamba visszafojtani: hat év óta csak most nem volt gyászba öltözve! Egy nő, kit szeretünk, kit még soha nem láttunk másképen, mint gyászöltözetben és a­kit egy szép reggel egyszerre csak lenge fehér vagy rózsaszín mousselinben pillantunk meg, kellemes jelentőség gyanánt tűnik föl előttünk. A lélek ébredező új ta­vaszát szembeszökőleg jelzi ez, levonja a komor gyászt, hogy balzsamos lebével újabb gyöngéd érzel­met támaszszon.­­ Én elhalványultam e bájos jelenség láttára s megkisérlék néhány szót mondani, de csak dadog­tam, s annyira el válék fogaivá, hogy Marcelin meg­­könyörülve rajtam, igy kiálta föl nővéréhez: — Jer le szaporán, kedves kis testvér, hadd ölel­jelek keblemre! Alig egy perc múlva már előttünk termett Hen­riette. Oh, Lionel, mily szép volt ő ily átalakultságá­­ban, midőn újra fiatal hölgygyé vált, az ifjúság min­den ragyogó kellemével! Fejét fehér szalmakalap diszité, olyan a­minőt a Dauphiné pásztornői visel­nek , a rajta levő fekete selyemszalag szőke fürtéi­vel olvadt egybe. Hajlékony szép nyakát s vállait a pompás csipke-pelerine, mely hanyagul volt vetve rózsaszincsíkos ind mousselin reggeli öltönyére, elő­nyösen emelte ki, míg gyönyörű sugár termetét egész finomságában látni engedte. Húsz évet adok vala életemből, ha jogom lett volna lábai elé borulni. Marcelin és Montmeillan gróf a legélénkebb örömüket fejezték ki, midőn látták, hogy kedves Henriettejük leveté az eszményi özvegység gyász­­fátyolát, hogy az élet és remény színeit ölthesse ma­gára. Az öreg grófban sokkal finomabb érzés volt, semhogy észrevenni látszott volna, mikép leánya a gyász letételére ép születésnapomat választá. A­mi Marcelint illeti, ő már sejteté velem, meny­nyire óhajtaná, ha egy újólag keletkező szerelem el­oszlatná nővére lelkéből a múltak komor látományait s ha e szerelem tárgya én lennék, kit ő szabaditójá­­nak s baj társának nevezett. Talán csodálkozni fog ön azon, — dacára ama haladásnak, mely körülbelől harminc év óta a társa­dalom különböző osztályai összesimulásánál mutat­kozik, — hogy Montmeillan Marcelin, a Dauphiné egyik fényes, nagynevű családjának ivadéka, nem irtózott oly házasságtól, mely nővére és köztem, egy szegény tiszt között, jött volna létre, kinek előéletét sem ismerve, csak annyit tudott, hogy az ezred gyer­meke voltam. Azonban Bonaparte varázshatást gya­­korla a nemes házak gyermekeire, kiket ama bűvös körbe vont, hol lángszelleme ragyogott, s ez ellenáll­­hatlan igézet alatt lassan kint hozzá szokott minden­ki, hogy a nemesség ama naptól kezdődött, a mely­ben szolgálatba lépett s az arra vonatkozó oklevél az a dicsőség, melyet magának kiki Austerlitznél vagy Eylaunál, Jenánál vagy Champaubertnél hősi vitéz­ség által vivott ki. Már volt előttem példányképüs egy ilyen, a derék s lovagias Vauguyon személyé­ben, ki nem is akarta, hogy őseit emlegessék s mel­lőzött minden címet, a tábornokin s az ország báróin kívül. Montmeillan Marcelin szintén azok közé tar­tozott, kiket csak a »gloire« lelkesíte s a crmékessé­­gek iránt nem voltak fogékonyak. Ő benne a nemes faj ösztöne csak a katonai élet iránti élénk szenve­délyben nyilvánult, szabadelműséggel, lovagi becsü­letességgel párosulva, mi megnyerő és erélyes arcán tisztán látható volt. Ha találkozott ön egyik-másik vidéki városban a császárság régi tiszteinek valame­lyikével, ki igénytelen volt annyi hősi emlékek da­cára s nagynak tűnt föl patriárkális egyszerűségé­ben is, könnyen fogalmat nyerhet Montmeillan Mar­celin felől. Egyébiránt hiszen ön ismerte őt, és én bi­zonyos vagyok a­felől, hogy engem nem fog megha­zudtolni.­rr­e rá nézve én barát, bajtárs, fivér valók. Mind­­kettőnket ugyanazok a veszélyek nemesítenek meg, a tűz- és vérkeresztségben nyerve új nevet. Water­loo emléke még erősebben kapcsolt minket egymás­hoz. Fájó szívvel látta Marcelin, hogy Henriette, ifjúságának legszebb éveit bizonytalan időre terjedő gyászba temeti, és sóvárogva óhajta, vajha új vonza­lom támadna lelkében egy férfi iránt, kit bennem vélt föltalálhatni, ki előtt fényes jövő áll a katonai pályán, már huszonkét éves koromban századosi rangra emelkedvén. Nem lehet csodálkozni ekkér, ha ő örvendett ama gondolatnak, hogy sógora is lehe­tek még, s közlé ez eszméjét az öreg gróffal, ki csu­pán két gyermekének szemével, lelkével és szivével látott, érzett és gondolkozott. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. Junius 8. (Hűsítők. — A két Wesselényi Miklós. — Szőlészeti statisztika.) (B.Gy.) Egy barátom, ki Olaszországból mos­tanában jött haza, az ottani tudós társaságok ülésé­ről oly dolgokat beszélt, melyeket a mi akadémiánk egy pohár viz után is olykor hiába csengő publiku­mának »nem lenne jó megtudnia, mert ők nem fa, kő, de emberek s mint embereket az lángra gyúj­taná!« De mit titkoljam? Ha zendülést támasztok is vele, várjon eljut-e ennek zaja négy padon és félezer hírlapon keresztül az akadémia intézőiig ?! A hírlap­­tudósítók épen hat éve kérnek tisztességes helyeket, hogy ne kelljen a tagok székein röstelkedniök: meg­hallotta-e csak egyetlen egy is az akadémikusok kö­zül, hogy indítványt tett volna az összes ülésen ? Nem, nem titkolom; kimondom nyíltan, hogy az orosz tu­dományos társulatok látogatói a szellemi koszt mellé valóságos vacsorát, teát és süteményeket is kapnak. Könnyű ott publikumnak lenni! Hanem tessék a magyar akadémiában nyaranta két-három órát elülni hűsítők nélkül. Könnyű megérteni az óhajtást. Ha akadémiánk publikumot akar, nagyobbat, mint a mai volt, rendezze be magát a legjobb orosz minták után, természetesen ama változásokkal, melyeket az éghaj­lati különbség megkíván. Tehát kis közönség volt. Egy pár kis fiú, egy pár kis leány és ezzel vége. Pedig mindegyik érteke­zés ugyancsak megérdemelt volna egy tömött — téli estét. Az egyik Szilágyi Ferencé volt, e derék törté­nettudósé, kinek sem szorgalmát, sem erejét nem vi­selte meg a hét­­, melyet érdemes vállain hordoz. Nem is értekezéssel, hanem valóságos könyvvel állott elő, a két Wesselényi Miklós báró életrajzával, mely­nek ez alkalommal csak vázlatát mutatta be. A mun­ka három szakaszra oszlik; az első a Wesselényi családdal átalában foglalkozik; történetét, jellemét, néhány régibb tagját ismerteti; a második az idősb, a harmadik pedig az ifjabb Wesselényi Miklósnak sok új adattal gazdag életiratát adja. Ismertetve van idősb báró Wesselényi Miklós neveltetésének s iskolai pályájának előrebocsátása után a Cserey Helénával 1777-ben reversalis mellett kötött vegyes házassága, s ennek Mária Therézia, valamint II. József császár alatt történt érdekes ese­ményei s körülményei, mely frigyből, főkép a báró­nénak a református egyházba áttérése után, mindkét házastársra sok szenvedés, sőt üldözés sulyosodott. Oly kép ez, mely ma is bizonyos regény­szerűség­gel bir*, ha szinte a báró Kemény Zsigmondtól állított elszöktetése Cserey Helénának mese­beszéd,­­ a­mi kérdésen kívül, nagy mértékben figyelemreméltó tanúságokat hirdet, s a polgári házasságnak szüksé­gességét egy század előtti példával illusztrálja, vala­mint II. József császár kormányrendszere felől jel­lemző adatokat állít az olvasó ebbe, ki bizonyosan bámulva, de egyszersmind sajnos részvéttel fogja látni, hogy a nemesszívü ember- és népbarát monar­­cha dicső műve, a keresztyén türelem korszaka, az életben a magasztos eszmével éles ellentétben álló gyakorlattá vált. Nem kevésbbé érdekes szakaszai lesznek e rész­nek amaz erdélyi középkori dráma ismertetése, mely­ben a b. Wesselényi Miklós által gr. Haller János, a gorbói kastély birtokosa ellen intézett megtámadás, úgy nevezhető kis hadjárat van leirva. Ezt is tudva­levőleg báró Kemény Zsigmond, a »Magyar szóno­kok és státusférfiak« című jeles munkában, egészen regényszerű alakban, túlzott színezéssel, mint forma­szerinti háborút adta elő, mely alkalommal a gorbói vár Wesselényi serege és hűbéresei által megtá­madva, ostrommal vétetett be, és a zsibói családi ágyuk dörgése közben, a földszinével egyenlővé tétetett. A minden bizonynyal nagy fontosságú ese­mény történelmi kopasz valódiságában is,­­ úgy, mint a leghitelesebb okmányok és hivatalos adatok alapján a munkában elbeszélve van, ma is nagy ér­dekkel bír, azért főkép, mivel e kaland báró Wesse­lényi Miklósnak a kufateini várban töltött ötévi fogságába került. Ha a dologban báró Wesselényi Miklós kétségenkívül hibás, sőt bizonyos tekintet­ben bűnös is volt, mennyiben a törvényszékek ítéle­tének s a végrehajtás végett kiküldött polgári, majd katonai karhatalomnak is ellenszegült, de II. József császár is az alsóbb fórumok ítéletét súlyosbító, egyéb­iránt azt világosan kimondó legfensőbb határozatával a kellő határon némileg túlment, midőn a szenvedé­lyeitől elragadott báróval a maga fejedelmi hatalmát és haragját kíméletlenül érezteti. Erdély története ama nevezetes alakjának politikai pályája is kellően méltányolva van. Ismertetve Wes­­selényi híres közép-szolnoki fellépése az önhatalmú újoncozás ügyében, melyet sikerült megakadályoznia, sőt a már befogott rekrutákat szabadon bocsáttatnia. Az ennek folytán kormánykörökben támadt, nagy felháborodásnak lett a következménye, hogy Ferenc király 1794-ben julius 23-kán kelt, s a gubernium­­hoz intézett királyi leiratában, I. Wesselényi Miklós­nak az országgyűlésből kirekesztését megparancsolta. A törvényhozó testület ellen, a végrehajtó hatalmat képviselő hatóságok részéről elkövetett súlyos sére­lem jelentőségét magyarázni nem kell; az országgyű­lés egy tagját, annak tudta és beleegyezése nélkül onnan kizárni, úgy szólva: nemcsak egy személy, egy követ ellen irányzott csapás, de törvényszegés is volt, mi az egész országgyűlés jogának, valamint te­kintélyének csorbítását és számba nem vételét ma­gában foglalta. Mint gondolni lehet, b. Wesselényi Miklósnak, mint regalistának az országgyűlésből kire­­kesztése, főkép az illető megyében igen kedvetlen, a a kedélyeket felzaklató benyomást okozott, mi két­ségen kívül az egész hazában részvétre és viszhang­­ra talált. Királyi rendeletből az erdélyi országgyűlés 1794 ben november 11-re egybehivatván, — ez al­kalomból Közép-Szolnokmegyében is, követ választás végett a megyei rendeket Sámsonba szeptember 10-re összehívták, midőn a jegyzőkönyv szavai szerint: »közönséges és megegyezett akaratból deputátusok­­nak rendeltettek a reformátusok részéről, báró hadadi Wesselényi Miklós, a katholikusok részéről pedig.

Next