Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)

1874-08-01 / 174. szám

róna hitbizományát nemzeti vagyonnak engedi át, megtartva magának bizonyos, azonnal kifizetendő összeget. Castelar akkor az általa szerkesztett »La Democracia« című lapban, egy »El rasgo« (az aján­­dék) című cikkben azt írá: a királynő a nemzetnek ajándékozott egy légvárat, magának pedig megtartá a valóságos kincset. A Narvaez minisztériuma ép ekkor hagyott föl fél szabadelvűségével; szigorúbb politikát kezdett, kemény sajtótörvényt alkotott s néhány egyetemi tanárt is megintetett. Legerősebben ép Castelart. Galliano közoktatási miniszter olvasván »Az ajándék« című cikket, azonnal a Castelar el­mozdítását kívánta Montelvan rectortól. Castelar erre azt mondta: ha hibázott, kezdjenek ellene sajtó­­pert, de a tanár nem lakolhat a hírlapíróért! Mind­amellett a miniszter felfüggesztő hivatalától Caste­lart is, a rectort is. A tanulók fáklyás menettel tün­tettek szeretett tanáruk mellett, az új rektor beikta­tásán pedig véres zenebonát csináltak. Ez idő óta Castelar a köztársasági párt reménye lett. Az 1866-diki fölkelésben halálra ítéltetve, meg­menekülését Perry amerikai követ nejének , Coronado Karolinának, egy született spanyol nőnek köszönhető, ki mindent megtett érette. Aztán külföldön járt s ez időben irta könyvét Olaszországról. Visszatérve 1868- ban, képviselő s a köztársaságiak vezére lett. Ekkor tarta leghíresebb beszédeit. Politikája volt: künn béke a nemzetekkel s szövetség a román fajú népek­kel, benn pedig szövetséges köztársaság Svájc és Észak-Amerika módjára, az állandó sereg megszün­tetése , az egyház és állam teljes szétválasztása, demokratikus alkotmány. Ő a nagy művet, mely Spanyolországot egyesíté, szét akará tépni, abban keresve az üdvöt, hogy a tartományok, kik mindig megtarták egyéni jellegüket és külön jogaikat, ma­guk kormányozzák önmagukat. De mindent törvény­nyel s erőszak nélkül óhajtott kivívni. Egyaránt gyű­lölte a zsarnokságot és fejetlenséget. A katonai for­radalomra azt mondá: »Nem vagyunk mi skythák, hogy ezt kard alatt hajoljunk meg. Senki sem gyű­löli jobban mint én a túlzó pártokat; senki sem veti meg úgy, mint én, a demagógiát, mely azt hiszi ma­gáról, hogy élete van, holott csak aszkórja van Ha az embernek van átalános szavazatjoga, sajtósza­badsága, egyleti joga és mégis alá­veti magát vala­kinek, akkor nem politikai vétket, hanem őrültséget követ el« Castelar hite az, hogy a világ fölött a tudo­mány uralkodik. »A tudás — úgy­mond — elvont dolog és mégis a legreálisabb a világon. Midőn Ra­­fael a művészetnek, Luther a hitnek új formát adtak, Columbus pedig egy ismeretlen világot fedözött fel, vájjon e három nagy ténynyel nem ők alakították-e át a politikát ? És a tizenhetedik században, vájjon nem Descartes, Locke­s Spinoza, a szellem, tapaszta­lás és lét bölcsei, meg Leibnitz, a synthesis bölcsésze, terjeszték-e el a nagy eszméket a világon, s vájjon r­em ez eszmék világánál köték-e meg a vesztfáli békét, mely a régi népjogot eldobta saját emelt he­lyére? S miből eredt a tizenyolcadik század forra­dalma? Vájjon tényekből és esetlegekből-e? Nem, hanem az eszmékből. Voltaire helyreállítá az egéssé­­ges emberi érzelmet, Montesquieu Angolországból haza vitte a szabadság fogalmát, Rousseau pedig Svájcból az egyenlőségét, s velők és titánok támadtak a férfiak, kik megalapiták a demokráciát s életet öntöttek a francia forradalomba: Condorcet a gondo­lat embere, Mirabeau a szó embere, Danton a tett embere, s a­hogy az encyklopaedisták legyőzték a régi hitet, úgy vonultak be a forradalmárok diadalma­san a Bastille-ba és Tuilleriákba . Castelar annyi költői elemet szokott vegyíteni szónoklataiba, hogy azt északibb nép alig tarthatná helyén­valónak. A legszárazabb tárgyak vitatásába is fenszárnyaló rajzokat vegyít. Midőn az egyházi va­gyon fölött vitáztak, ő festé a X. Leó századát s ösz­­szehasonlítá Palestrina és Mozart zenéjét. Gyakori hosszas kitéréseit csak ékesszólása menti. Gyakran egészen lyrai festékkel ragadja el hallgatóit. »Uraim ! — mondá egyszer, — ha én eszet, haza, kiejtem, sa­­játszerű érzés fog el. Nem emlitném ezt e helyen, ha nem vezetne épem beszédem tárgyára, s nem feste­ném ez érzelmet, ha nem tudnám, hogy az közös a többség sok s a kormány némely tagjával. Mi, kik ma itt a haza méltóságát képviseljük, tegnap még haza nélkül valánk. Nevünk a halottak jegyzékében állt. Itt e drága földön, ez atyáink árnyai által meg­szentelt helyen senki sem várt bennünket, ha­­csak a bakó nem. Idegen folyók partjain vigasz nélkül bo­­lyongva, a száműzetés fájdalmain át, mindent sötét színekben láttunk. Hányszor találkozunk egymással a mostani miniszterek egyikével vagy másikával, a milliók által lakott nagy városokban, a­hol mi mégis egyedül, elhagyottan valünk. Hányszor mondogattuk magunkban: ez az egész bolygó csillag a föld, de nem az a föld, melynek nedve a mi ereinkben foly. Ez az egész légkör levegő, de nem az a levegő, mely bölcsőnk körül fuvall. Mindenütt süt a nap és létezik világos­ság, de ez nem az a világosság, mely a halhatlanság csókját a mi homlokunkra nyomta. Valamennyi em­ber a mi testvérünk, de ezek nem ama testvérek, kik gondolataikat a zengzetes és magasztos spanyol nyel­ven fejezik ki, s miután láttuk a legnépesebb városo­kat, megvizsgáltuk a legnagyobb műemlékeket s társalogtunk Európa első elméivel; miután tanulmá­nyoztuk Németországban a gondolkozást, Angliában az ipari szorgalmat, Svájcban pedig a szabadság su­garait, melyek magasztosabban fénylenek a havasok örök csúcsainál; miután átbolyolyongtuk Olaszország szép ligeteit s nézegettük szobrait, melyek mintha ma is a klasszikus hajdankor költészetét és Plátó fa lesészetét lehelnék ajkaikról: szemeinket mindig szomorún emeltük napnyugat felé, s egész életünket örömest oda adtuk volna néhány pillanatért, melye­ket hazánkfiai közt tölthetünk vala s annak tudásá­ért, hogy csontjaink nem fognak zordan és egyedül idegen földben nyugodni, hanem atyáink hamvai mellett s sírjainkon nem idegen országok, hanem sa­ját honunk fűszálai nőnek; mert semmi sem oly nagy, semmi sem oly fölemelő, mint a hazaszeretete.« Castelar másik lényeges vonása, hogy szabad gondolkozó létére is a katholicizmus varázsa iránt a legélénkebb érzékkel bír. Az egyházügyi leghevesebb viták alatt is a vallásról­­ mindig átszellemülve be­szélt. E tárgyat sohasem érinti a szenvedélyesség salakja. Egyik alapelve az állam és egyház teljes el­választása, mert a kettő közti kapcsot a pogánykor hagyományának tekinti, egy darabnak a római csá­szárok idejéből; de bár érzi, hogy a vallási türelmet­lenség mily szörnyű csorbát ejtett Spanyolország nemzeti jólétén, magáról a vallásról­ mindig a legna­gyobb tisztelettel nyilatkozik. »Én — mondá egy­szer — nem tartozom a theologia és hit világához, én a bölcsészet és ész világához tartozom; de ha egyszer ebből amabba vissza kellene vándorolnom, bizonyára nem rohannék a protestantizmus karjaiba, melynek rideg józansága kiszoritná lelkemet­ e protestantiz­muséba, mely mindenhol ellensége az éni hazámnak, az én fajomnak, az én történelmemnek. Én leborulok a nagy oltár előtt, mely életem legélénkebb hangu­latait önté belém Oda térdelnék a szent szűz elé, ki mosolyával lecsilapitá első szenvedélyemet. Szivemet ama tömjénfüst és orgonahangok közt, ama festett ablakok által megszűrt s angyalszárnyaktól vissza­vert világosságban, s amaz emlékek közt, csöndesi­­teném le, melyek gyermek-lelkem kisérői valának, halálom óráján pedig annál a keresztnél keresném nyughelyemet, mely szent karjait felém tárja, a vi­lágon mindennél jobban szeretett és tisztelt helyen, anyám sírjánál.« »A Sinai hegy istene nagy, — mondá máskor,— mennydörgés jár előtte s tüzbe van burkolva; reszket előtte a föld s inognak a hegyek. De van nagyobb isten is ennél, az a kit­alant a kál­­vária-hegyen fölfeszitettek, tövissel koronáztak meg s ki halállal ajkán még is azt rebegé: Atyám !, bo­csáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit csele­­kesznek. A hatalom vallása nagy, de a szeretet val­lása még nagyobb!« Kiemeltük a szónokból azokat a vonásokat, me­lyek Castelar írói természetének is legkidomborodóbb elemeit képezik. Nem hiszszük, hogy az élénk phantá­­ziának e ragyogó színeit és emlegeseit a mi képvise­lőházunk szószékén helyén valónak találnák. Egy déli nép azonban szereti az ily­­ő érzéseket és káp­ráztató szik­eket. Calderon színpompáztató tragédiáit sem lehet Spanyolországon kívül sehol úgy előadni, a­mint széles és áradó dialógjaiban megírva vannak. Miután azonban mi a szónokban is a költő legegyé­nibb tulajdonságait kerestük, beszédeiből szándéko­san vontunk ki oly részeket, melyek nem a politika, hanem a költészet keretébe tartoznak. Castelar nagy idealista lévén, semmi sem termé­­szetesb, mint hogy Spanyolország mai viszonyai közt nem bírt eredményeket felmutatni. A szó, az eszme, az érzés hatalma nem bizonyult be elégnek arra néz­ve, hogy a pártok közt támadt szörnyű szakadásokat áthidalja s a lázadás tüzét eloltsa. Mikor századok tévedéseinek nagy sebei égnek egy nemzet testén, akkor a költészet és ékesszólás igéi nem nyújtanak elég balzsamot a gyökeres gyógyításra. Minden tisz­teletünk mellett, melyet Castelar iránt érezünk, föl tudjuk fogni, hogy a kard emberei megsokalták a­­ szép szót akkor, midőn tenni kellett volna erélyesen." Csak az a baj, hogy mai napig a kard emberei sem bírtak elég jól boldogulni. S eközben Castelar nem­­ bukott le a magasról, hanem félretolatott. Nyilatko­zata és gondolkozása iránt ma sem közönyös senki, mert arról mindenki meg van győződve, hogy a­mit ő mond, az egy hazáját szerető s­tenkelt jellemű ember őszinte szava. Hogy lesz-e még a jövőben tényleges politikai szerepe, azt ki tudhatná most, midőn Spanyolországra nézve semmi sem bizonyos, csak a bizonytalanság, de jusson ismét miniszteri székbe, vagy kerüljön száműzetésbe, mindig és min­denütt nemesen fogja képviselni Spanyolország jobb szellemét; ebben nyugodtak lehetünk. Ily önzetlen jellemek s ily eszményies természe­tek a mai korban sokkal ritkábbak, semhogy min­den haladni vágyó nemzetnek közelebbről is meg ne kellene ismerkedni velők. Ezért igen örvendetesnek­­ tartjuk, hogy költő­ munkáit magyarra is kezdik for­dítani. Csak jó stilisták vállalkozzanak rá! Fővárosi hírek. * Uj üstökös. Az ó­gyallai csillagdából, Kon­koly Miklóstól a következő érdekes sorokat kaptuk: »Marseilles«-ban Borelli múlt vasárnapról hétfőre (juh 27.) viradó éjjel a sárkány csillagképben ismét egy teleskopikus üstököst fedezett föl. Keresték — a kapott sürgöny következtében — Bécsben is, de mint Weisz tanár értesít, az aránylag csekély mű­szerekkel a teli hold miatt nem találták meg. Miután Weisz tanár a fölfedező által nyert pozíciót is szives volt velem közleni, én nagy csövemen húsz percnyi keresés után meg is találtam a különben elég gyön­ge égi­testet, mely nagy ugyan, de igen elmosódott s csak csekély központi kondenzációval bir. Természe­tesen többé nem ott találtam föl, a­hol Borelli, miután a test saját mozgással bir, mely — az ó-gyallai észlelésnek a feltaláló pozíciójával való összehasonlí­tása szerint — naponkint ötven év perc. Schulhoff Li­nót hazánkfia, a bécsi csillagda első segéde, ki most O­ Gyallán időz, az üstökönrül több pozíciót vett föl. A cső jóságát bizonyítja, hogy e gyenge égi­test lát­ható rajta. O Gyallén időz most Matthey Guenet Ernő gráci tudós is, ki ma (csütörtökön) a Saturnusról a nagy csövön 950-szeres nagyítás mellett igen szép rajzot készített. Mióta az új csillagdát felállíttatom, több szakértő vendéghez volt szerencsém, név szerint dr. Weisz Eduárd bécsi egyetemi tanárhoz, dr. Schenzel Guidóhoz, az orsz. metereológiai intézet igazgatójához s dr. Pantocsekhez Nógrád megyéből, ki már tizenhárom éve rajzolja a napfoltokat egy kis csövön. * A császárfü­rdő idénye. »Ide­s­tova tizenkét éve hűsölök a társadalomtörténeti platánok alatt, — írja nekünk Lauka Gusztáv, ki nagy idő óta télen nyáron ott lakik, — de alig emlékezem, hogy e fürdő­ben annyi állandó vendéget s mulató közönséget lát­tam volna, mint az idén.« Valóban jó saison van s évek óta nem volt ilyen distingvált benlakó közön­sége. Volt néhány év, midőn a platánok körül több­nyire rontott németnyelvű társalgás hangzott, most magyar birtokos családok képezik a többséget. A fürdő képe változatos. A délelőtt a fürdő és beteg vendégeké, a délután és este pedig a mulatóké. Az ifjabb Farbach jó katonai zenekarát délig a gyógy­víz, d. n. öltül tízig pedig bor és sör mellett hallgat­ják. E fürdőnek valóságos két arculata van minden nap. Különben is ez a tömegek fürdője. Közönségé­ről röviden azt lehet mondani, a­mi némely színlap sze­mélyzetének alján áll: »Urak, hölgyek, papok, pol­gárok, nép és katonaság. Este tarkább, délelőtt vá­lasztékosabb a közönség. A benlakók társasága pe­dig díszes és érdekes. Hadd szóljon ez állítás igazo­lására a névsor egy darabja. Künn laknak Fáy Jó­zsef és neje Ecsédről, b. Marschal, nejével és bájos leányával Pozsonyból, Katona Klementina k. a. Szat­­márról, b. Szepessy Ádámné Nagyváradról, Kühnel Ignácné Pestről, Szilassyné és leánya Pándról, Gull­­nerné Abonyból, b. Perényi Lipótné, Szelles László Szabadszállásról, K. Heim Sándor főmérnök Bécsből, Tóth Andrásné és leánya Vácról, Keresztes Sán­­dorné Szászvárosból, Méhes Sándorné Szirákról, Hirschler Katalin Bécsből, Horváth János bánhidi plébános, Lövey Sándor Szabolcsból, Varga Imre Aradról, Perlaky Dániel Györbül, Hermann nagy­prépost Vácról, Kapdeba Gyula, Lázárné Erdélyből Hetyey kisasszonynyal, Majer István kanonok, (nép­­irói nevén »István bácsi,«) Gedeon Mátyás Kassáról, Waldmann Helén Temesvárról, dr. Lumniczer Ká­roly Györbül, dr.­­ Schwartz József Tokajból, Tóth Samu Erdélyből, Ötvös Jánosné Kecskemétről, Tóth Ágostonná Nádudvarról, Eckstein Lászlóné Puszta­ Erkről, Császár József Szegedről, Kemény Miklós Felső-Szállásról, Mátray Leontine Pécsről, dr. Fekete Lajos, Bauer Róza Oravicáról, König Mária Pestről, Ujfalussy Mária Eperjesről, Kolarics Mária Zombor­­ból, Tarján Erzsébet Félegyházáról, Hoffer Ignácné Tápió-Szeléről, Szokolay Hermin Kaposvárról, Irján Laura Jászberényből, Kállay Menyhértné és Kállay Jolán Szabolcsból, Kollár Mária Duna Penteléről, Nagy Ignác Turkeviből, Spiczer Sarolta Kismar­tonból, Török Elek Halasról, Flemming Vilh Hel­­mina Selmecről, Horváth Gyuláné Bajáról, Szilárdy­­né és Lottárné Hódmezővásárhelyről, Sztojano­­vics Mária Belgrádról, Schwartz Katalin Ceg­lédről, Érti Ödön Schöndorfról, Császár Gábor Borsodból, Kászonyi Katinka Zentáról, Bölcskey Fanni Dunaföldvárról, Molnár Vincéné Mezőtúrról, Ligeti Sándorné Erdélyből, dr. Török József, a ma­gyarországi gyógyvizek jeles leirója Debrecenből, Sólymosy Károly Kolozsvárról, Hoffmann Juliána Fehérvárról, Szabó Menyhértn­­é és húga Halasról, Szütsné és Szüts Magda k. a. Sümegből, sat. Lehet, hogy e vendégek némelyike ma már elutazott, de jöt­tek helyükre mások, mert a vendégek folytonosan változó mozgalma egyre tart, s miután a május ez idén kiesett a fü­rdőidényből, alkalmasint pótolva lesz az augusztus által. A jó idényt a bérlők (a Weissok és Hirschlerek) meg is érdemlik, mert jó karban tart­ják az intézetet, s ügyelnek a rendre, kényelemre. Hirschler Fülöp mindennap künn van, hogy szemé­t 761

Next