Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-12 / 207. szám

szállta meg, meghatva a regg szépsége vagy talán amaz eszme újdonsága által, mely most hirtelenében agyában támadt. A társaság, mely ily korai órában az utcán járt­­kelt, amaz osztályhoz tartozott, melylyel mr. Oakhurst csak keveset, vagy épen nem érintkezett. Tejárusok s kofákból állott az, kik szállítmányaikat rakosgatták le, vagy kiskereskedőkbő­l, kik boltajtaikat nyitogatták föl, no meg cselédekből, kik a bejáratok előtti tért söp­­rögették, mig itt-ott elvétve egy-egy gyermek ödöngött. Mr. Oakhurst bizonyos kíváncsisággal szemlélte őket, melyben volt ugyan némi hidegség, de koránt­sem ama cinikus gőg, melylyel ő a nálánál alább ren­delt egyének iránt magát viselni szokta. Sőt bizonyos elégtételül szolgált neki, midőn látta, hogy ez igényte­len asszonyok hogy megbámulják őt, kinek alakja még oly helyen is feltűnhetett, hol a szép férfiak nem tartoznak a ritkaságok közé. Tizet lehetett volna tenni egyre, mikép­p megromlott fickó, ki büszke volt arra, hogy ő a társadalom száműzöttje, a hölgyek legelőbb­kelő szépségét is hideg közönynyel fogadta volna e nevezetes reggel, midőn egy kis, kopott öltözetű leány csatlakozott mellé, hogy az ő sápadt arcára, mintegy varázserővel, villámszerű pirt csaljon elő. És mikor ő e leánykát tovább ballagni engedé, ez nem tudta azt, hogy e férfi kezei közt a pénznek nem valami nagy becse szokott lenni, mint azt rendesen megtudták előbb-utóbb élelmes­ nőtársai, kikkel mr. Oakh­urstot végzete olykor összehozta, és mégis e leányka azt a fölfedezést tette, hogy e férfi nagy fekete szemei a nap­világnál sajátságos, igéző barnás szürkébe játszottak. Egy oldalutca fehérre meszelt laba előtt terü­lő kiskert vonta magára mr. Oakhurst figyelmét. Egész csoport rózsa, kunkor, verbéna zsúfolódott ott a szűk helyen össze — csupa virág, minőket ő hor­dozható bokréták alakjában és kosarakban eleget lá­tott, de a melyek soha sem tűntek előtte oly kedve­seknek föl, mint itt. Talán a harmat volt az oka, mely üdén csillogott ezeken, vagy talán az, hogy még nem szakgatták le — elég az hozzá, mr. Oakhurst megbá­multa e virágokat, és pedig nem úgy, mint az ünne­pelt miss Ethelindának kiszemelt áldozatokat, ki a­mint határozottan mondani szokta, egyenesen a mr. Oakhurst kedvéért vendégszerepeit a főtéri Variétés­­ben ; sem nem úgy, mint a nem kevésbbé bájos miss Montmorissynek szántakat, kinek ma estére ebédre légyottot adott. A nemlő csak saját kedvtelésből bá­multa e virágokat, érdemleg méltányolva szépségüket. Majd tovább sétált s újra a plazára jutott, hol egy padon, három fa alatt, letelepedett, miután előbb a port gondosan leverte onnan zsebkendőjével. Felséges reggel volt. Oly csöndes, oly zajtalan vala körülte minden, hogy a szukomor-lombok közt ke­letkezett s rá aláhulló harmatcsöppek úgy tetszettek, mintha azok az épen ébredő fának kebeléből támadt lágy sóhajok lettek volna s a levelek remegése és su­­sogása úgy, mintha a fa, álomtól megdermedt, zsib­badt tagjaival nyújtózkodott volna. A láthatáron, távol, — oly távol, hogy semmi határozott szint sem mutatott — a Sierra láncolata emelkedett. Még a nap is erőtlenül lesiklani látszott szirteiről, hogy a síkot annál inkább elborítsa világ­gal és melegséggel. Mr. Oakhurst valamely szokatlan ösztön uralma alatt, kalapját leemelve s arcát ég felé fordítva, hátra­vetette magát a padon. Néhány madár, melyek félén­ken vesztegeltek a fölötte levő ágakon, látszólag élén­ken tanácskoztak , mitevők legyenek ez embernek netalán ellenséges szándéklataival szemközt. Végre aztán nekibátorodtak mr. Oakhurst mozdulatlansága által, s egyenkint lereppentek lábaihoz s talán még többre is vetemültek volna, ha a közelgő kocsi zöreje el nem zavarja onnan őket. A­mint mr. Oakhurst széttekintett, egy embert pillantott meg, ki egy leirhatlan alakú járművel, mely­ben egy női alak félig ülő félig fekvő helyzetben nyúj­tózkodott, egyenesen felé tartott. Mr. Oakhurst, a nélkül hogy tudta volna miért, tökéletesen meg volt győződve a felől, hogy e jármű az azt vezénylő ember találmánya és műve. Ennek különös volta, az erős és biztos kéz, mely azt igazgatta s amaz elpalástolhatlan elégültség, melylyel e férfi a sajátos szerkezetű mű­nek előhaladását eszközölte, semmi kételyt nem hagy­tak vissza arra nézve. Azonban mr. Oakhurst még most egyebet is észrevett, nevezetesen azt, hogy ő előtte ismerős e férfi arca. A királyoknál észlelhető ama biztossággal, melylyel ő fölismerő rendszerint azokat az egyéneket, kiknek valaha hivatása szerinti audienciát adott, ez emberi legott ekkép osztályozta: »Fresco. Polka-Salon. Elveszte hetven dollárnyi heti keresményét a vörösen. Nem tért többé vissza.« Nem szükséges bizonyítgatni, hogy mindez ész­­lelődést mr. Oakhurstnak az idegen felé fordított nyugodt tekintete s közönyös arca legkevésbbé sem árulta el, mig ellenben amaz ember annál nagyobb zavarba jött. Elpirult s egy önkénytelen kézmozdulat­tal megállítva a taligát, ez oly állást nyert, hogy a benne ülő szép nő épen szemben volt mr. Oakh­ursttel. A benne ülő szép nő!.. Azt hiszem, ama szerep érdekében, melyet e nőnek e valódi történetben ját­szania kell, sem nem helyes, sem nem méltányos jelez­ni azt az állapotot, melyben jelenleg e nő volt, még akkor sem, ha ez egyátalán lehetséges volna. Annyi bi­zonyos, hogy az emberek nézetei felőle nagyon eltérőek voltak. A boldogult Starbottle ezredes, kinek a szép­nemmel szemben tett tapasztalataiból sok ragadt rám, e nő bájai iránt teljesen érzéketlen maradt s azt egy­átalán nem méltányolta. »Egy sápadtképű, mahagóni­­szemű, rokkant, beteges nő. Egy a ti átkozott tulvi­­lági lényeitek közül, kinek bordáin még csak egyet­lenegy font hús sincs!« Különben saját nemének ócsárlásaitól s rá nézve leghizelgőbb támadásaitól sem szabadulhatott e nő. Miss Celestin Howard, a Varietés »második első táncosnő«-je, még évek múl­va is őszinte ellenséges érzülettel volt iránta s tréfá­san »sikló kigyó«-nak nevezte őt. Bremborton kisasz­­szony ép oly sok idő múlva visszaemlékezett arra, hogy ő mr. Jackot folyvást figyelmeztette e nő »mé­regkeverési« szándéklataira. Mr. Oakhurst azonban — s talán az ő általa érzett benyomás itt legilletéke­sebbnek tartható — mitsem látott mást benne, mint egy gyöngéd, légies alakot, a hosszas szenvedés és el­­hagyatottság miatt mélyen beesett szemmel, melyből bizonyos félénkség és szűziesség tükröződött vissza. Látszott rajta, hogy jóval fölötte áll kísérőjének s ve­zetőjének. Az érintetlen tisztaság lehe­terűit­el ruhá­jának redőin, melyek oly festőileg voltak rendezve, mikép­­r. Oakhurst, a nélkül hogy maga is tudta volna miért, és oly gyorsan meggyőződött, hogy ez, e nőnek épúgy sajátkeze műve, mint az a jármű, a mely­ben ő ül, kétségtelenül a társa ügyességének eredmé­nye volt. Kissé átlátszó, de finom idomú kezei s del­nőéhez hasonló hajlékony ujjai teljes ellentétet ké­peztek kísérőjének durva, munkától edzett kezével, mely a jármű szélén pihent. Valamely akadály gátlólag vetődött a jármű út­jába s mr. Oakhurst egy lépést tett előre, hogy annak elhárításánál segítséget nyújtson. Míg ő a kereket a kőcölöp mellől, melyben az megakadt, odább vonta, elkerülhetlenné vált, hogy a nő mr. Oakhurst kar­jában megkapaszkodjék. Egy pillanatra kezét is érintő kezével, mely oly könnyed s oly hideg volt, akár a hópehely, sőt úgy érzé mr. Oakhurst, mintha e­­ kéz csakugyan hópehelyként olvadt volna el kezén. Az­tán pillanatnyi szünet állt be, mely után beszélgetés következett. Olykor a nő is, bár némi tartózkodással, megszólalt. (Folyt, köv.) A dornai jégbarlang. Gömör felső részén öröm járni, mert ott az utas nemcsak szép völgyeket és vadregényes hegyeket lát, hanem szépen kifejlett ipart is. A bányászat, erdészet és vasgyártás nagy munkái mellett még egy pár papír­gyár is mutatja az emberek szorgalmát. Dobsina pláne, melynek németajkú, de magyarszivű lakosai vannak, aligha leli párját e hazában. Szívélyes és vendégsze­­r­vető lakói nem ismerik a községadót. Noha a város minden jó és nemes cél iránt fogékony, áldozatkész s intézeteit jó karban tartja, mégis jól megél vagyoná­ból, sőt polgárait a közbirtokból nem kis kedvezmé­nyekben szokta részesíteni. Ennekelőtte csaknem ki­zárólag a vas és kézműiparra volt utalva, de egy idő óta kobalt-ipara az, mely virágzását elősegité. Láto­gatja is most elég külföldi, mert magunk ma még nem tudjuk a kobalt ércét kellőleg feldolgozni s kényte­lenek vagyunk e hazai terményt drága pénzen ismét visszavásárolni a külföldiül. A kormány azonban most már nagy kísérleteket tesz, hogy e visszás állapot megszűnjék. A város keleti oldalán fekvő hegylánc vasbányák tárháza. Oldalán az egymást érő bánya­­nyilások s eléjük hordott salakdombok a hangya­­szorgalom tanúbizonyságai. E hegyláncban, fél­ órai út után találjuk a vadregényes sztracenai völgyet, környezve meredek ormoktól s mészsziklák kopár cso­portjaitól. Alól a pisztrángban gazdag Göllnitz vize fut, a hegyoldalban pedig abba faragott jó szekérút visz. Ott van a Coburg hercegek vaskohója, öntödéje, csinos házakkal. Ott a vaskapu, egy az út végett át­fúrt mészszikla, melynek oldalát a természetvizsgálók rima-szombati nagygyűlésének emléktáblája ékíti. Csinos, svájcias lakok, apró zöld kertekkel, zöld pázsi­ton legelésző barmok, egész regényes idill, frigyben a gyáriparral. E völgyet elhagyva, egy csinos fogadót találunk. Dobsina városa építtető svájci modorban, azok szá­mára, kik a jégbarlangba mennek. Ettől néhány öl­­nyire egyszerű erdészlak áll, hol szívélyesen fogadják az idegent, mely az illatos jégben, a frisen fejt tej mel­lett örömest pihen, mielőtt leszállna a jégbarlangba, melyet első bejárója után »Ruffing-bar­langnak« ne­veznek. Fenyvesek közt, gondosan tartó kígyózó­­t visz föl a barlang torkolatához, mely a tenger színe fölött 2684 lábnyira fekszik. A város oda is építtetett egy födött csarnokot, lócákkal, hogy a kimelegült utas meg­pihenhessen, mielőtt a jégbarlangba szállna. A vezető­­ megkérdi: milyen világítást kívánunk ? Egészet vagy felet, vagy épen magnesia-fényt ? Aztán fölfegyver­kezve hideg és elcsúszás ellen, nekiindulunk a h­asa­­dékszerű torkolatnak. A kiömlő jéghideg jég eleintén kellemetlen, de megszokjuk csakhamar. Az északi sarkvidék vándorai hidegebbet is éreztek ennél két álló esztendőn át! Minden vendég egy-egy pálcához erősített stearin-gyertyát fog a kezébe, hogy tetszése szerint is világíthasson magának, noha különben a jól elrendezett mécscsoportok a nélkül is eléggé sugá­roznak. A torkolatnál mindjárt néhány ölnyi vastag, ős­­képződésü jégsziklára lépünk s ennek érdes felületén haladunk le kelet felé, hol már a két oldalfalat is zöldesszinű, habos vagy buborékos s az egyes rétegek­re mészpor következtében mintegy évgyűrűkkel ellá­tott tömör jégsziklák képezik. Csak tetején láthatni helyenkint a kopár mészsziklát, melyre solitairekkint csillogó jégkristályok rakódtak le. A jégképződés mindenféle alakja látható itt egymás mellett: tömör oszlopok és üres hengerek négy-öt öt magasak s ugyan­­ily körületűek, orgonasípszerű kisebb jégoszlop ; az esés pillanatában megfagyott vizzuhatag, mely mögé csak úgy el lehet búni, mint a patakmalom zugója alá s mely hátulról megvilágítva, a legszebb látványt nyújtja; óriás kardforma jégcsapok, spanyolfalak, kárpitos függönyök, kúpok, fenyők és más növények alakjai. Sőt van egy kristálytiszta s pompás ábrákkal födött jégoszlop, melyet a felülről folyvást csepegő viz három részre hasított. Tövében négy lábnyi kút rej­lik, melynek vize keskeny mederben foly alá. Déli irányban a látvány még agyobbszerű. Az alsó emelet­hez egyetlen jégszikla mentében száznegyvenöt jégbe erősített falépcsőn kell lehaladnunk, s ha visszané­zü­nk tizenöt öt vastag zöld üvegszinü jégszikla ál előttünk, melyen a jégképződés egyes szakait, ép úgy, mint a fatörzs évgyűrűit, meg lehet számlálni, ha t. i. a folytonos figyelés meg fogja állapítani az egyes gyű­­rűzet fejlődési időközét. Néhány ölnyire fekszik innen a »bűvös kápolna,« melyet elszigetelt szűk volta, át­látszó falai és szép oszlopai miatt neveztek el igy. Ott van az a hely is, hol a látogatók meg szokták örökitni nevüket. Leheletükkel megmelegitik névjegyük hátsó lapját s oda nyomják a jégsziklára, s ha egyszer oda nyomták, akkor onnan ugyan le nem vehetik többé, ha csak le nem tépdelik, úgy oda fagyott egyszerre. Ugyanott barlangomlás nyomait is látjuk, elszórtan heverő szikladarabokat s a tetőn szakadozottságot. A nevezetes­ pontoknál a vezető magnesia-fényt nyújt föl s akkor e barlang olyan, mint egy gyémánt-palota. Feltűnőnek találtam, hogy a keleti ágban a hő­mérő negyedfél láb magasságban három fok hideget mutatott s a jégbe vágott lépcsőközök még­is csepfo­­lyós vizzel voltak tele, mig a déli ágban másfél fok hi­deg mellett a jégtalapzat teljesen száraz maradt. Nem volt időm kipuhatolni az okot, valamint azt sem, hogy a két ág hőmérséklete miért különbözik ennyire? Egy órai benjárás közben úgy megszoktuk a hideg jéget, hogy kijővén, a szabad légnek csupán 14 foknyi melegét is forrónak találtuk. Midőn megmerevült ujjainkat fölmelegítők s tollat foghattunk, azonnal be­­írtuk nevünket a vendégkönyvbe, köszönetet mondva a jól gondoskodó városnak az élvezetért s­óhajtva, hogy bárcsak az aggteleki barlangnak is ennyire gond­ját viselnék. Ha volna itt valami kívánnivaló, az nem lehetne egyéb, mint az, hogy talán célszerű volna, kivált nők számára, vízhatlan gummi vagy szőr felső­cipőket tartani készen, az átázás vagy elcsúszás kelle­metlensége ellen. A vadásziakhoz térve ismét vissza, vidám és szí­vélyes társaságot találtunk megrakott asztallal. A nők vidámsága igen fokozta a hangulatot, egész a tánc­kedvig. Este­felé azonban igyekeztünk haza, nehogy utánunk is az a hir maradjon, mint a rozsnyói kirán- 902

Next