Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-12 / 207. szám
szállta meg, meghatva a regg szépsége vagy talán amaz eszme újdonsága által, mely most hirtelenében agyában támadt. A társaság, mely ily korai órában az utcán jártkelt, amaz osztályhoz tartozott, melylyel mr. Oakhurst csak keveset, vagy épen nem érintkezett. Tejárusok s kofákból állott az, kik szállítmányaikat rakosgatták le, vagy kiskereskedőkből, kik boltajtaikat nyitogatták föl, no meg cselédekből, kik a bejáratok előtti tért söprögették, mig itt-ott elvétve egy-egy gyermek ödöngött. Mr. Oakhurst bizonyos kíváncsisággal szemlélte őket, melyben volt ugyan némi hidegség, de korántsem ama cinikus gőg, melylyel ő a nálánál alább rendelt egyének iránt magát viselni szokta. Sőt bizonyos elégtételül szolgált neki, midőn látta, hogy ez igénytelen asszonyok hogy megbámulják őt, kinek alakja még oly helyen is feltűnhetett, hol a szép férfiak nem tartoznak a ritkaságok közé. Tizet lehetett volna tenni egyre, miképp megromlott fickó, ki büszke volt arra, hogy ő a társadalom száműzöttje, a hölgyek legelőbbkelő szépségét is hideg közönynyel fogadta volna e nevezetes reggel, midőn egy kis, kopott öltözetű leány csatlakozott mellé, hogy az ő sápadt arcára, mintegy varázserővel, villámszerű pirt csaljon elő. És mikor ő e leánykát tovább ballagni engedé, ez nem tudta azt, hogy e férfi kezei közt a pénznek nem valami nagy becse szokott lenni, mint azt rendesen megtudták előbb-utóbb élelmes nőtársai, kikkel mr. Oakhurstot végzete olykor összehozta, és mégis e leányka azt a fölfedezést tette, hogy e férfi nagy fekete szemei a napvilágnál sajátságos, igéző barnás szürkébe játszottak. Egy oldalutca fehérre meszelt laba előtt terülő kiskert vonta magára mr. Oakhurst figyelmét. Egész csoport rózsa, kunkor, verbéna zsúfolódott ott a szűk helyen össze — csupa virág, minőket ő hordozható bokréták alakjában és kosarakban eleget látott, de a melyek soha sem tűntek előtte oly kedveseknek föl, mint itt. Talán a harmat volt az oka, mely üdén csillogott ezeken, vagy talán az, hogy még nem szakgatták le — elég az hozzá, mr. Oakhurst megbámulta e virágokat, és pedig nem úgy, mint az ünnepelt miss Ethelindának kiszemelt áldozatokat, ki amint határozottan mondani szokta, egyenesen a mr. Oakhurst kedvéért vendégszerepeit a főtéri Variétésben ; sem nem úgy, mint a nem kevésbbé bájos miss Montmorissynek szántakat, kinek ma estére ebédre légyottot adott. A nemlő csak saját kedvtelésből bámulta e virágokat, érdemleg méltányolva szépségüket. Majd tovább sétált s újra a plazára jutott, hol egy padon, három fa alatt, letelepedett, miután előbb a port gondosan leverte onnan zsebkendőjével. Felséges reggel volt. Oly csöndes, oly zajtalan vala körülte minden, hogy a szukomor-lombok közt keletkezett s rá aláhulló harmatcsöppek úgy tetszettek, mintha azok az épen ébredő fának kebeléből támadt lágy sóhajok lettek volna s a levelek remegése és susogása úgy, mintha a fa, álomtól megdermedt, zsibbadt tagjaival nyújtózkodott volna. A láthatáron, távol, — oly távol, hogy semmi határozott szint sem mutatott — a Sierra láncolata emelkedett. Még a nap is erőtlenül lesiklani látszott szirteiről, hogy a síkot annál inkább elborítsa világgal és melegséggel. Mr. Oakhurst valamely szokatlan ösztön uralma alatt, kalapját leemelve s arcát ég felé fordítva, hátravetette magát a padon. Néhány madár, melyek félénken vesztegeltek a fölötte levő ágakon, látszólag élénken tanácskoztak , mitevők legyenek ez embernek netalán ellenséges szándéklataival szemközt. Végre aztán nekibátorodtak mr. Oakhurst mozdulatlansága által, s egyenkint lereppentek lábaihoz s talán még többre is vetemültek volna, ha a közelgő kocsi zöreje el nem zavarja onnan őket. Amint mr. Oakhurst széttekintett, egy embert pillantott meg, ki egy leirhatlan alakú járművel, melyben egy női alak félig ülő félig fekvő helyzetben nyújtózkodott, egyenesen felé tartott. Mr. Oakhurst, a nélkül hogy tudta volna miért, tökéletesen meg volt győződve a felől, hogy e jármű az azt vezénylő ember találmánya és műve. Ennek különös volta, az erős és biztos kéz, mely azt igazgatta s amaz elpalástolhatlan elégültség, melylyel e férfi a sajátos szerkezetű műnek előhaladását eszközölte, semmi kételyt nem hagytak vissza arra nézve. Azonban mr. Oakhurst még most egyebet is észrevett, nevezetesen azt, hogy ő előtte ismerős e férfi arca. A királyoknál észlelhető ama biztossággal, melylyel ő fölismerő rendszerint azokat az egyéneket, kiknek valaha hivatása szerinti audienciát adott, ez emberi legott ekkép osztályozta: »Fresco. Polka-Salon. Elveszte hetven dollárnyi heti keresményét a vörösen. Nem tért többé vissza.« Nem szükséges bizonyítgatni, hogy mindez észlelődést mr. Oakhurstnak az idegen felé fordított nyugodt tekintete s közönyös arca legkevésbbé sem árulta el, mig ellenben amaz ember annál nagyobb zavarba jött. Elpirult s egy önkénytelen kézmozdulattal megállítva a taligát, ez oly állást nyert, hogy a benne ülő szép nő épen szemben volt mr. Oakhursttel. A benne ülő szép nő!.. Azt hiszem, ama szerep érdekében, melyet e nőnek e valódi történetben játszania kell, sem nem helyes, sem nem méltányos jelezni azt az állapotot, melyben jelenleg e nő volt, még akkor sem, ha ez egyátalán lehetséges volna. Annyi bizonyos, hogy az emberek nézetei felőle nagyon eltérőek voltak. A boldogult Starbottle ezredes, kinek a szépnemmel szemben tett tapasztalataiból sok ragadt rám, e nő bájai iránt teljesen érzéketlen maradt s azt egyátalán nem méltányolta. »Egy sápadtképű, mahagóniszemű, rokkant, beteges nő. Egy a ti átkozott tulvilági lényeitek közül, kinek bordáin még csak egyetlenegy font hús sincs!« Különben saját nemének ócsárlásaitól s rá nézve leghizelgőbb támadásaitól sem szabadulhatott e nő. Miss Celestin Howard, a Varietés »második első táncosnő«-je, még évek múlva is őszinte ellenséges érzülettel volt iránta s tréfásan »sikló kigyó«-nak nevezte őt. Bremborton kisaszszony ép oly sok idő múlva visszaemlékezett arra, hogy ő mr. Jackot folyvást figyelmeztette e nő »méregkeverési« szándéklataira. Mr. Oakhurst azonban — s talán az ő általa érzett benyomás itt legilletékesebbnek tartható — mitsem látott mást benne, mint egy gyöngéd, légies alakot, a hosszas szenvedés és elhagyatottság miatt mélyen beesett szemmel, melyből bizonyos félénkség és szűziesség tükröződött vissza. Látszott rajta, hogy jóval fölötte áll kísérőjének s vezetőjének. Az érintetlen tisztaság leheterűitel ruhájának redőin, melyek oly festőileg voltak rendezve, miképr. Oakhurst, a nélkül hogy maga is tudta volna miért, és oly gyorsan meggyőződött, hogy ez, e nőnek épúgy sajátkeze műve, mint az a jármű, a melyben ő ül, kétségtelenül a társa ügyességének eredménye volt. Kissé átlátszó, de finom idomú kezei s delnőéhez hasonló hajlékony ujjai teljes ellentétet képeztek kísérőjének durva, munkától edzett kezével, mely a jármű szélén pihent. Valamely akadály gátlólag vetődött a jármű útjába s mr. Oakhurst egy lépést tett előre, hogy annak elhárításánál segítséget nyújtson. Míg ő a kereket a kőcölöp mellől, melyben az megakadt, odább vonta, elkerülhetlenné vált, hogy a nő mr. Oakhurst karjában megkapaszkodjék. Egy pillanatra kezét is érintő kezével, mely oly könnyed s oly hideg volt, akár a hópehely, sőt úgy érzé mr. Oakhurst, mintha e kéz csakugyan hópehelyként olvadt volna el kezén. Aztán pillanatnyi szünet állt be, mely után beszélgetés következett. Olykor a nő is, bár némi tartózkodással, megszólalt. (Folyt, köv.) A dornai jégbarlang. Gömör felső részén öröm járni, mert ott az utas nemcsak szép völgyeket és vadregényes hegyeket lát, hanem szépen kifejlett ipart is. A bányászat, erdészet és vasgyártás nagy munkái mellett még egy pár papírgyár is mutatja az emberek szorgalmát. Dobsina pláne, melynek németajkú, de magyarszivű lakosai vannak, aligha leli párját e hazában. Szívélyes és vendégszervető lakói nem ismerik a községadót. Noha a város minden jó és nemes cél iránt fogékony, áldozatkész s intézeteit jó karban tartja, mégis jól megél vagyonából, sőt polgárait a közbirtokból nem kis kedvezményekben szokta részesíteni. Ennekelőtte csaknem kizárólag a vas és kézműiparra volt utalva, de egy idő óta kobalt-ipara az, mely virágzását elősegité. Látogatja is most elég külföldi, mert magunk ma még nem tudjuk a kobalt ércét kellőleg feldolgozni s kénytelenek vagyunk e hazai terményt drága pénzen ismét visszavásárolni a külföldiül. A kormány azonban most már nagy kísérleteket tesz, hogy e visszás állapot megszűnjék. A város keleti oldalán fekvő hegylánc vasbányák tárháza. Oldalán az egymást érő bányanyilások s eléjük hordott salakdombok a hangyaszorgalom tanúbizonyságai. E hegyláncban, fél órai út után találjuk a vadregényes sztracenai völgyet, környezve meredek ormoktól s mészsziklák kopár csoportjaitól. Alól a pisztrángban gazdag Göllnitz vize fut, a hegyoldalban pedig abba faragott jó szekérút visz. Ott van a Coburg hercegek vaskohója, öntödéje, csinos házakkal. Ott a vaskapu, egy az út végett átfúrt mészszikla, melynek oldalát a természetvizsgálók rima-szombati nagygyűlésének emléktáblája ékíti. Csinos, svájcias lakok, apró zöld kertekkel, zöld pázsiton legelésző barmok, egész regényes idill, frigyben a gyáriparral. E völgyet elhagyva, egy csinos fogadót találunk. Dobsina városa építtető svájci modorban, azok számára, kik a jégbarlangba mennek. Ettől néhány ölnyire egyszerű erdészlak áll, hol szívélyesen fogadják az idegent, mely az illatos jégben, a frisen fejt tej mellett örömest pihen, mielőtt leszállna a jégbarlangba, melyet első bejárója után »Ruffing-barlangnak« neveznek. Fenyvesek közt, gondosan tartó kígyózót visz föl a barlang torkolatához, mely a tenger színe fölött 2684 lábnyira fekszik. A város oda is építtetett egy födött csarnokot, lócákkal, hogy a kimelegült utas megpihenhessen, mielőtt a jégbarlangba szállna. A vezető megkérdi: milyen világítást kívánunk ? Egészet vagy felet, vagy épen magnesia-fényt ? Aztán fölfegyverkezve hideg és elcsúszás ellen, nekiindulunk a hasadékszerű torkolatnak. A kiömlő jéghideg jég eleintén kellemetlen, de megszokjuk csakhamar. Az északi sarkvidék vándorai hidegebbet is éreztek ennél két álló esztendőn át! Minden vendég egy-egy pálcához erősített stearin-gyertyát fog a kezébe, hogy tetszése szerint is világíthasson magának, noha különben a jól elrendezett mécscsoportok a nélkül is eléggé sugároznak. A torkolatnál mindjárt néhány ölnyi vastag, ősképződésü jégsziklára lépünk s ennek érdes felületén haladunk le kelet felé, hol már a két oldalfalat is zöldesszinű, habos vagy buborékos s az egyes rétegekre mészpor következtében mintegy évgyűrűkkel ellátott tömör jégsziklák képezik. Csak tetején láthatni helyenkint a kopár mészsziklát, melyre solitairekkint csillogó jégkristályok rakódtak le. A jégképződés mindenféle alakja látható itt egymás mellett: tömör oszlopok és üres hengerek négy-öt öt magasak s ugyanily körületűek, orgonasípszerű kisebb jégoszlop ; az esés pillanatában megfagyott vizzuhatag, mely mögé csak úgy el lehet búni, mint a patakmalom zugója alá s mely hátulról megvilágítva, a legszebb látványt nyújtja; óriás kardforma jégcsapok, spanyolfalak, kárpitos függönyök, kúpok, fenyők és más növények alakjai. Sőt van egy kristálytiszta s pompás ábrákkal födött jégoszlop, melyet a felülről folyvást csepegő viz három részre hasított. Tövében négy lábnyi kút rejlik, melynek vize keskeny mederben foly alá. Déli irányban a látvány még agyobbszerű. Az alsó emelethez egyetlen jégszikla mentében száznegyvenöt jégbe erősített falépcsőn kell lehaladnunk, s ha visszanézünk tizenöt öt vastag zöld üvegszinü jégszikla ál előttünk, melyen a jégképződés egyes szakait, ép úgy, mint a fatörzs évgyűrűit, meg lehet számlálni, ha t. i. a folytonos figyelés meg fogja állapítani az egyes gyűrűzet fejlődési időközét. Néhány ölnyire fekszik innen a »bűvös kápolna,« melyet elszigetelt szűk volta, átlátszó falai és szép oszlopai miatt neveztek el igy. Ott van az a hely is, hol a látogatók meg szokták örökitni nevüket. Leheletükkel megmelegitik névjegyük hátsó lapját s oda nyomják a jégsziklára, s ha egyszer oda nyomták, akkor onnan ugyan le nem vehetik többé, ha csak le nem tépdelik, úgy oda fagyott egyszerre. Ugyanott barlangomlás nyomait is látjuk, elszórtan heverő szikladarabokat s a tetőn szakadozottságot. A nevezetes pontoknál a vezető magnesia-fényt nyújt föl s akkor e barlang olyan, mint egy gyémánt-palota. Feltűnőnek találtam, hogy a keleti ágban a hőmérő negyedfél láb magasságban három fok hideget mutatott s a jégbe vágott lépcsőközök mégis csepfolyós vizzel voltak tele, mig a déli ágban másfél fok hideg mellett a jégtalapzat teljesen száraz maradt. Nem volt időm kipuhatolni az okot, valamint azt sem, hogy a két ág hőmérséklete miért különbözik ennyire? Egy órai benjárás közben úgy megszoktuk a hideg jéget, hogy kijővén, a szabad légnek csupán 14 foknyi melegét is forrónak találtuk. Midőn megmerevült ujjainkat fölmelegítők s tollat foghattunk, azonnal beírtuk nevünket a vendégkönyvbe, köszönetet mondva a jól gondoskodó városnak az élvezetért sóhajtva, hogy bárcsak az aggteleki barlangnak is ennyire gondját viselnék. Ha volna itt valami kívánnivaló, az nem lehetne egyéb, mint az, hogy talán célszerű volna, kivált nők számára, vízhatlan gummi vagy szőr felsőcipőket tartani készen, az átázás vagy elcsúszás kellemetlensége ellen. A vadásziakhoz térve ismét vissza, vidám és szívélyes társaságot találtunk megrakott asztallal. A nők vidámsága igen fokozta a hangulatot, egész a tánckedvig. Estefelé azonban igyekeztünk haza, nehogy utánunk is az a hir maradjon, mint a rozsnyói kirán- 902