Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-14 / 234. szám

Szerda, október 14. 1874. 234. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ------ A __ _ ______________________ Hirdetések UTIATTA TD AQT T A POF .....52*1.* sdl!'’:!“ * V/VilllUljl liliJTUJX. Megjelenik f b * j x u * * i h SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetési felhívásunkat az október-de­cemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 fo­rint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hiva­talába Pesten.« Őszi dalt irok. A liliomot ha már­ eluntam, S a csillagot meg holdsugárt: Elsirdogálni ködborultan A hervadásról meg nem árt. Mert versnek is van ám saisonja, Olyan, minek a viszonyok. Fecskének is kettő a honja . . . Én most egy őszi dalt írok, S miért ne ? hiszen napjainkban Épen legtöbb a jajgatás És annyi tört szív, annyi kín van, A mennyi poétáskodás. Rúgják, hogy óriás keservük, Hogy ők valódi mártírok, Zokogni s rá kacagni elvük . . . Én most egy őszi dalt írok. A legtöbb kedvesét temette, Olyant, a ki nem élt soha , És addig őrjöngött felette, Hogy végre elhivé maga. Vannak, kik egyre halni vágynak, S a halál rajok vigyorog. Oh, zagyvaléka annyi vágynak ! . . . Én most egy őszi dalt irok. Sokan megint filozofálnak, — Ezeknél fogy csak a papír! De aztán ám szörnyen kiválnak, Mindannyi problémákat ir. Nehányan mint gennek epések, (Tőről szakadt vad Timonok.) Szivüknél csak fejek sötétebb . . . Én most egy őszi dalt irok. Ez Byron álmait zavarja, S unalmas, mint a böjtölés. Két-három résre nyúl a jajta, És minden hangja őrülés. Heinéra hoz blamage-t a másik, Tetőfit is bolygatja sok, S ez igy megyen Fáiig, Tamásig . . . Én most egy őszi dalt irok. Derék legények mind a gáton, Egymást fennen dicsérgetik, írásuk cifra ákom-bákom, És mindegyik gen­eskedik. Az akadémiát bírálja, És kritikussain »kifog.« A világot gúnynyal tetézi.... Én most egy őszi dalt irok. De nini ! most veszem csak észre, Hogy nem az őszről szól dalom. Se baj ! azért én az egészre A refraint mégis rá csapom. Magyar költészet! te kopár fa ! Bús hervadásodon sírok. Jer uj tavasz már nemsokára! . . . Mert addig őszi dalt irok. Reviczky Gyula: Egy őszi vasárnap falun. (Életkép.) Borostyán Nándortól. Tekintetes Bojtorján Nép. János nyugalmazott magyar kir. központi dohánybeváltási­ irodaigazgatót és becses családját, nevezetesen Bojtorján Jánosné született nagy- és kisbiriki Biriby Amália úrnőt, Euf­rozina illetőleg »Zini« kisasszonyt, s a hátulgombo­­lós korszakból csak a múlt nyáron kinőtt Muki és Niki urfiakat, nem tudom, ha méltóztatik-e ismerni ? Ha igen, úgy előttük fog lebegni valószínűleg ama rendkívüli jelentőség is, melylyel szeptember 27-dike az egész Bojtorján-családra nézve bir; — ez lévén az érdemes család naptárában háromszor vörö­sen aláhúzott ama nap, melyen Bojtorján úr ötvenhét évvel ezelőtt először pillanta m­eg anyja hálószobájá­nak homályos világát. A­mit köznapi nyelven minden körülírás nélkül úgy szoktak kifejezni, hogy ama ne­vezetes napon született Bojtorján úr. Jelentősége a Bojtorján-családra nézve legalább is olyan, mint a Napoleon-napé a Bonapartékra nézve. . . . Bojtorjánék a nyarat már négy év óta rendsze­rint falun töltik — az egyedüli élvezet, melyet a köz­ponti dohányk­iváltási­ irodaigazgató úr nyugdíjazta­tása óta magának és családjának megenged. Gonosz nyelvek regélése szerint ugyan a Bojtorján-család nem annyira a természet szépségei s a falusi élet kel­­lemei, mint inkább fölötte prózai takarékossági szem­pontok által ösztönöztetve vonjtl ki évenkint nyaralni — a saison náluk csak a téli fagy jelentkezésével ér vé­get — de hát az embernek annyi ellensége van, s én utóvégre csak erényt látok benne, ha valaki addig tud nyújtózni, meddig a paplana ér. Bojtorjánék nyaraló helye nagyon közel esik a fővároshoz. Alig félórai vasúti utazás után már meg­pillantod a falut apró, fehér házaival és sövénykeríté­­sű udvaraival, melyekben elégülten röfög a hizlalt ser­tés és kotkodácsol a tyúkok szárnyas serege. E kö­zelségnek senki sem örvend inkább, mint ama magyar kir. központi dohánybeváltási­ irodasegéd- és számtiszt urak, kik — ha nem csalatkozom — kevésbbé egykori főnökük iránti kegyeletből és ragaszkodásból, mint in­­­­kább Zini kisasszony szép szemei által vontatva szok­­t­­ak vasárnaponkint ki-kirándulni Bojtorjánék meg­látogatására. . . . A déli vonat meghozta a mára ünnepélyesen meghívott fővárosi vendégeket. Bojtorjánék teljes­­ számmal várják őket a ház tornáca alatt, ünnepi dísz­ben. A számtiszt- és irodasegéd urak legelőbb érnek be egykori főnökük »nyaralójába« — a mely egyéb­iránt egy a többinél semmivel sem jobb parasztház — s mély hajlongások között sorra köszöntik az ün­nepeltet. Bojtorján papa, a­ki ma felölte a régi sza­bású frakkot, melyet még a Bach-korszak idejében ké­­szíttetett, leereszkedő mosolylyal fogadja a fiatal em­berek szerencsekívánatait, míg neje kecsteljesen nyújt­ja csókra kezét a fiatalok elé. Zini kisasszony pirulva fogad el egy illatos őszi­rózsa-bokrétát a szőke Sar­­laytól, a­ki »első-osztályú­ számtiszt létére legtöbb ágot vél tartani egykori főnöke leányának kezére,­­ Muki és Niki urfiak a papa ösztönzésére parolát ad­­­­nak az érkezetteknek, mely alkalommal az utóbbi egy darab szőllőrétessel nagy foltot hagy hátra Dvorecsák , irodasegéd úr fehér kimondhatatlanon, a­kinek arca egyszerre olyan savanyú lesz, mintha egész életében víz helyett ecetet ivott volna. Bojtorján úr, a­ki nem szokott büntetlenül hagyni ily apró csintalanságokat, ha mindjárt nem készakarva történtek is, jót cibál Niki úr fülén, a­ki hangosan pityeregve rejti arcát anyja galambszürke selyemruhájának redői közé. — De Muki, a mai napon ! — mondá nehezte­léssel a kedvence sírását szívére vevő asszonyság, fér­je felé fordulva, a­ki másodszor is fia füle után akar nyúlni. — Hát miért nem ép ma ? — válaszolt kissé in­gerülten Bojtorján úr, a­ki nem szereti, ha a felesége mások jelenlétében szemrehányásokat merészkedik tenni neki. — Gondolom, hogy Dvorecsák úr nadrág­ján ma ép úgy meglátszik a folt, mintha e kis mam­lasz máskor kente volna be. Bojtorjánná nem válaszol semmit, hanem hara­gos szemeiből megsemmisítő pillantást lövel a szegény irodasegédre, a­ki inkább szeretett volna tíz év dohány­beváltási számlát lemásolni, mint e pillantást megérni. Szerencsére megnyílik az udvar­aj­tó, melyen a többi meghívott lép be, a­kiknek hosszabb idő kellett megtenni a rövid utat az állomástól idáig. Az érkezettek élén Smirák, nyugalmazott adó­hivatali igazgató úr és Bojtorján papa régi jóbarátja dől be az udvarba, már messziről kiáltva: »Vivát Boj­torján Muki, az én régi, kedves spécim. Vivát az egész tövis, gyom — vagy mit is mondok — Bojtorján-csa­lád ! »Vivat, floreat, crescat!« Azzal az örökké jókedvű igazgató úr, nem tö­rődve a többi érkezettel, siet nyakába borulni egy­kori spécijének, a kinek megveregeti a hasát, mintha valami induló­ félét akarna eldobolni rajta, mig a má­sik kezével, melyet ökölre fogott, barackokat nyomkod Bojtorján úr kopasz fejére, mely furcsa üdvözlet fö­lött Amália úrnő mélyen megbotránkozik, mig a gyer­mekek, azt vélve, hogy a tréfás úr komolyan meg akar­ja verni apjukat, pityergő »hihi« és »huhú«-ba tör­nek ki. — Hallgattok mindjárt ti apró rác-tövisek! — förmed rájuk Smirák úr. — Kapott már apátok igazi ütlegeket is, mikor jogász korunkban minden szom­baton a mészáros- s a timárlegényekkel verekedtünk a »Két pisztoly«-ban. Emlékezel-e még rá, spéci? Bojtorján arra nézve azonban nagyon kellemet­len lehet e régi dolgok fölidézése, mert siet kibonta­kozni a túl őszinte barát karjai közül, hogy a többi ér­kezőt fogadja. Azok között van mindenelőtt Kramler úr, egy hatvanéves, morózus arcú, nagyot halló és podagrás lábú agglegény, a­ki jobbról és balról egy-egy nővé­rét vezeti. Az agg szüzek, a­kik szeretnék még a java korbeli leányt segélyezni, ízléstelen színtarkasággal vannak öltözve, kacér pillantásokat vetve az őket üd­vözlő fiatal emberekre. Aztán ott van még Kekszek, nyugalmazott tüzérkapitány úr is, csinos ifjú nejével, a­ki törődött, idős férje mellett olyannak látszik, mint a viruló csemete a vén, korhadt, szvette törzs mellett. Bojtorján úr siet kezet szorítani az érkezettek­kel, míg Amália úrnőt össze-vissza csókolják a nők. A két vén leány, a­ki minduntalan maliciózus észre­vételeket cserél ki egymás között a jelenlevők rová­sára, már fölfedezte, hogy Bojtorjánné még mindig azzt a selyemruhát viseli, melyet ezelőtt három évvel vett neki férje,nevenapjára; hogy Zini kisasszony na­gyon gyakran vet egy-egy melegebb pillantást a sző­ke Sarlayra; s hogy Dvorecsák úr részéről legalább is tiszteletlenség ily nagy barna pecséttel ellátott fe­hér nadrágban megjelenni hölgyek társaságában. Bojtorján úr, a kinek mindenkivel kell néhány szót váltani, a fanyarképű, hallgatag Kramlerhez for­dül, a ki a világért sem szólna csak egy kukkot is előbb, mig őt meg nem szólítják. — Örvendek, hogy becses nővéreit s önt, kedves Kramler úr, ily jószínben láthatom. ■— Az ám, nagyon döcögősek és rázósak! •— felel a nagyot halló, ki azt hiszi, hogy Bojtorján úr az uj vasúti vagyonok felől kérdezősködik. A társaság nagyot kacag, mig a két agg szűz fonnyadt arcát a boszankodás pírja futja be. E jele­netnek szerencsére véget vet a szakácsné, ki már másodszor jön jelenteni, hogy az ebéd készen áll. Smi­rák úr udvarias előzékenységgel siet fölajánlani karját Amália asszonynak, hogy asztalhoz vezesse, a­ki kis­sé kiengeszteli az úrnőt a tréfás igazgató iránt, a­ki férjét következetesen a csalán papának« vagy »tövis urnak« címezgeti. Bojtorján úr az agg szüzek egyiké­nek, Sarlay pedig Zini kisasszonynak nyújtja karját, mire az egész társaság megindul az udvar hátsó ré­szében levő szederfa árnyában fölterített asztalhoz. Az ebéd említésre méltó jelenet nélkül foly le, és Smirák ur már fölemelkedik helyéről, hogy poharát régi spécijének egésségére ürítse, midőn az ügyetlen paraszt suhanc, kit Bojtorján ur megfogadott a mai napra, hogy az asztal körül szolgálj­on, megbotlik egy kiálló széklábban, kiejtve kezéből az ép magasra emelt salátástálat, telve ugorkasalátával, mely a vén leányok egyikének fejére zuhan. A tál ülve marad a kisasszony magas chignon-ján, mintha valamely legújabb divatú női kalap volna, míg az ugorkalé, ecet s olajból álló folyadékkeverék egész kis patakokban ömlik le az agg szűz keblén és nyakán. (Vége köv.)

Next