Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-01 / 250. szám

Vasárnap, november 1. 1874. 250. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: F A _ _ . —^ Hirdetések Budapest, Lipót­ utca 42. sz. I I g MM M H ■ f ^ §§ ~W~ Ja ■ m mT h Jr szintúgy földszint. |jl| I ll II LJl I 1^^ I fi A LJl I ILf mint előfizetések Előfizetési dij: B ut M Jf'fi B Hl­­ M B B fl B m M Hm (Budapest, barátok­ tere, 5 év;b. : 2? ■*“ W W TMW Athenaeum-épület) SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kia@i*!ta'°a Előfizetési felhívásunkat az október-decem­beri évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« A harangok zúgnak. A harangok zúgnak, búgnak, Halott fölött siránkoznak, Szinte hallom, a mint mondják : »Uram, nyisd meg az ég boltját, Tettei jók, tiszták voltak !« Ki a halott ? bizonyára Egy szegény, ki sokat fáradt, Ki eddig a földet túrta, Ha elesett, fölkelt újra, És nem ejtett soha vádat. Szegény özvegy és árvái A koporsót kikisérik, Sírva, ríva keseregnek, Koldulni most elmehetnek, Jó szó sem jut többé nékik. Harangzúgás a siralmat Nem ereszti föl az égbe, Ne hallja az elszállt lélek! Szárnyai ah­a megtörnének — Fél útjáról visszatérne. Dalmady Győző: Szegény Tuzsaki Ferkó. (Beszély.) Írta Borostyáni Nándor. (Folytatás.) Sok ideig azonban úgy látszott, mintha Tuzsaki távolabb állana a szerelemtől, mint bármikor előbb. Mindig félénk volt női társaságban, s ha olykor erős unszolásomra magammal vihetem is egy-egy családi estélyre, csak keveset beszélt, de annál többet ábrán­dozott. A nagy világ zaja s a társaságokban való sze­replés ellen egyátalán élénk ellenszenvvel viseltetett, s midőn egy ízben mosolyogva figyelmeztetem, hogy leendő neje kedvéért le kell szoknia ez idegenkedésé­ről — egész hévvel vitatá, hogy nejének egyedül az ő társaságában kellene föllelni a világ minden gyönyö­rét és élvezetét. Mintegy másfél évvel ezelőtt aztán ama gyar látogatásokkal is fölhagyott s egészen uj hivatalának élt, melynek alárendeltsége homlokegye­nes ellentétben állott szélesebb hatáskörre jogosult tehetsége és sokoldalú, alapos ismereteivel. De ő ezt nem látszott érezni. Példátlan buzgalommal feküdt a munkán, hogy szinte nehéz föladat volt rávenni né­­hány órai szórakozásra. De hisz erről ti is eleget be­szélhetnétek, kik nem egy kosarat kaptatok tőle, mi­dőn közületek néhányan olykor a fővárosba fölrán­­dulván egy-egy víg estét akartatok vele eltölteni a régi genre-ban. Pedig akkor még nem volt szerelmes. Még tavaly ilyenkor, — midőn ott ült az asztalfőn, hol most az a koszorú foglalja el helyét — sem volt az. Emlékez­tek, mily nagyot pirult, midőn Berci indítványára po­harat ürítettünk arra a szép X-re, ki majdan Tuzsaki Ferkó neje lesz? Hóbortos tréfa volt valakinek leendő és még ismeretlen nejét felköszöntenünk — de mily különösek a sors útjai! Azóta csak egy rövid év múlt el s Tuzsaki Ferkó megnősült és — meghalt. Szegény Tuzsaki Ferkó! . . . Oly rohamos gyorsasággal folyt le szerelmének szomorú története. Még a napra is emlékezem, melyen e történet kezdődik. Sokszor említette nekem e bal­végzetű napot a boldogság mosolyával ajkán. Még akkor határtalanul boldognak tartotta magát szegény barátunk. Mily rövid ideig tartott e csalékony álma és mily kétségbeejtő volt kiábrándulása! Január hatodika volt. Neki hivatalos kiküldetés­ben hóra kellett utazni. Az esti vonatot választotta, tán azért, hogy kevesebb útitársa legyen. Valóban alig szállt föl a vonatra öt-hat utas, s azok is külön-külön coupé-ban helyezkedtek el, hogy kényelmesebben alud­­hassák át a hosszú, fagyos téli éjt. Barátunk már ál­dotta sorsát, hogy magára maradt, midőn alig pár másodperccel a vonat elindulása előtt egy hölgyet se­gített be coupéjába a vonatvezető. A jövő pillanat­ban a mozdony éles füttyentése hangzott föl s a vonat dübörögve indult el hosszú útjára. Kellemetlenebb helyzetben alig képzelhette vol­na magát szegény barátunk, mint a minőbe e »téte-á­­téte« által jutott. Ha már egyátalán szorulni érzé szivét, midőn valamely társaságban hölgyekkel állott szemben — ezúttal e bátortalansághoz még a boszan­­tó tudat is járult, hogy éje végkép el van rontva. Az ülve alvás mesterségéhez Tuzsoki Ferkó nem értett — arra pedig gondolni sem mert, hogy egy hölgy je­lenlétében végig nyújtózzék az ülésen. Szivarozva csak dacolhatott volna valahogy az álom kísértései ellen, de udvariassága visszariadt attól, hogy dohány­füsttel alkalmatlankodjék útitársnőj­ének. Visszadőlt hát ülésére, azon kezdve gondolkozni, vájjon minő ar­cot takarhat el a hölgy prémes utikalpagjának sűrű fekete fátyola, mely még egy pillanatig sem lebbent föl. Nem tudom meddig törhette fejét szegény bará­tunk e problémán, de végre nagy elhatározásra éb­redt. Engedelmet bátorkodott kérni útitársnőjétől a szivarozásra. A hölgy, barátunk megszólítására, föl­­lebbentő fátyolát, mosolyogva biztosítván őt arról, hogy a szivarfüst nem szerez neki alkalmatlanságot. Azzal kézi táskájából egy duzzadt szivartárcát von elő, lecsipteté egy miniature-ollóval a kiválasztott és megropogtatott szivar végét — s mintegy bebizonyí­tandó, mennyire nem alkalmatlan neki a szivarfüst — könnyedén rágyújtott Tuzsaki gyufájánál, illatos füst­­fellegeket bocsátva útnak apró és telt piros ajkai közül. E nő szép volt és fiatal. A tömött barna fü­rtök­­tól árnyékolt magas és fehér homlok alól egy csodás ragyogású nagy szempár villogott elő, melynek tekin­tete elárulta, hogy hódításokhoz van szokva. E sze­mek szépségét lehetlen volt nem csodálni. Én láttam ezeket. Melegebben alig tudott sugározni női szem az övéinél, s a­kire e sugarak estek, annak szíve kezdett olvadozni belé. Nem tudom, rögeszme volt-e tőlem, de midőn hónapokkal később szegény barátunk lakásán először láttam e­szemek delejes fényét, Cleopatra arc­képe jutott eszembe, melyet a párisi Louvre-ban lát­tam. Mintha arcképéhez e szempárt másolta volna le megdöbbentő élethűséggel a kép művészi alkotója. Határtalan vagy s mindent fölemésztő szenvedély su­gárzott elő e nagy fekete szemek olvadékony tekinte­téből, de ha hosszasan néztél beléjük, még egy másik pillantást is fedeztél föl bennük, mely leselkedő, alat­tomos, hideg volt, mint a prédájára ügyelő csörgőkí­gyóé. S e csodás szemekkel oly jó összhangzatban ál­lott az egyenes, finom orr, a hosszúkás üde arc s a ne­mes metszetű száj pajzánál fölbigyesztett felső ajaka. A mint a hölgy utánozhatlan bájjal visszahanyatlott ülésére,összébb vonva gazdagon prémezett úti mentését, hogy kényelmes, félig ülő, félig fekvő helyzetet foglaljon a coupé pamlagán, bodor füstkarikákat eregetve finom szivarjából — szegény Tuzsaki Ferkó kénytelen volt megvallani önmagának, hogy szebb és érdekesebb nőt aligha látott még életében. De kár volt neki pedig oly nagyon észrevenni mindezt! .. . Nem tudom hogyan történt, de barátunk soha­sem volt még oly beszédes hölgygyel szemben, mint ez éjjel. A társalgást a szép útitársnő kezdte, s Tuzsoki Ferkó, a maga legnagyobb ámulatára, egy idő múlva csak azon kapta magát rajta, hogy szokatlan bátor­sággal és biztonsággal beszél, mintha a zárkózottság és komorság fagyos kérge ott a szíve körül fokonkint olvadoznék ama nagy szemek hő pillantásának beha­tása alatt. A hölgy messze atról tért vissza hazájába. Egy régi ismerős bizalmasságával csevegett kora gyer­mekéveiről, midőn atyja oldalán, kit különböző sors­csapások, s főleg szeretett nejének halála, mélyen le­sújtottak, kivonult a nagy világba. Távol országokat kalandoztak be, mig atyja végre nyugpontot talált Párisban, hol másfél évvel ezelőtt meghalt. Azóta ő, az egyedül álló hölgy, csak egyszer volt Magyaror­szágban, de most távoli rokonok látogatására jött szülőföldjére, s végleg itt szeretne maradni, ha meg­engedik majd a körülmények. Nem titkolta el a tár­salgás további folyamában, hogy atyja vagyontalanul halt meg, s hogy ő valószínűleg kényszerítve lesz előbb­kelő családaink egyikében társalgónői állást elfoglalni. Mindezt keresetlenül, mintegy futólag és mellé­kesen említé föl csak a beszélgetés folyamán. Elősze­retettel csevegett ifjabb éveiről, főleg nagy utazásai és párisi életéről, hogy szavai végén mindig átcsillog­tassa, mily súlyosan hatott rá atyja halála s a tudat, hogy egyedül áll a világban. A báj, mit e hölgy egész lénye oly gazdagon kisugárzott, téve sajátságosan bű­vössé szavait is. Vonzón tudott csevegni a legérdek­telenebb tárgyról is, azzal a biztonsággal, melyet a nőnek főleg az élettapasztalatok és saját előnyeinek tudata nyújtanak. Tuzsaki Ferkó most találkozott először életében egy oly nővel, kinek körében megmagyarázhatlanul érzé melegedni szívét. Nem tudott számot adni ma­gának az érzelemről, melyet benne útitársnőjének bája és társalgási modorának sajátságos fesztelensé­ge keltett. Nem volt többé bátortalan a társalgásban, mint más hölgyekkel szemben, sőt szokatlan s nála valóban meglepő hévvel beszélt saját ifjúsága kietlen­ségéről, mely — mint mondá — sok tekintetben em­lékeztető őt a hölgy ifjú éveire. Őt is megfosztotta a keserű végzet attól a boldogságtól, hogy gyermekál­mait anyja ölében aludhassa át, s az ő atyját is ide­­oda vetette egy darabig a balsors ádáz hatalma. S ha valakitől hallja, hogy magánosan áll a világban, ak­kor mintha egy rokon s­őt teljesen átérző lélekre akadna, hisz nálánál elhagyatottabban alig állhat más valaki. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához fél év van mellékelve. YV­a ii Lee, a pogán­y. Bret Harte elbeszélése. A­mint Hop Sing levelét fölnyitottam, egy szelet sárga papír esett ki belőle a talajra, mely felirással volt borítva s melyet én első pillanatra, egész ártat­lanul, khinai tűzijáték-csomagról való papírnak vél­tem. Azonban ugyanabból a borítékból egy kisebb szelet rizspapírt is vontam elé, melyen két khinai ákombákom volt indiai tintával fölmázolva, melyről én legott a Hop Sing névjegyét ismertem föl. Az egész levél szóról-szóra lefordítva igy hang­zott : »Házamnak ajtaja az idegen előtt nincs be­zárva ; a mint ön belép, balfelől a rízses edény, jobb­­felől pedig a sütemények állanak. Egy pár szójárása van a gazdának: a vendégszeretet a fiúnak az eré­nye, és a bölcseség a szülőé. Az előkelő emberek könnyen fölvidulnak aratás után s lakomát csapnak. Ha az idegen rálép dinnyeföldedre, észre se vedd azt: a közömbösség gyakran a szívélyesség legszebb kife­jezése. Boldogságot, nyugalmat és szerencsét! , Hop Sing.« Valóban bámulatraméltó e köz- és erkölcsi mon­dat, és ámbár az utósó sarkelv eléggé jellemző az én Hop Sing barátomat, ki valamennyi humorista közt a legkomolyabb volt, valóságos khinai bölcsész, mind­amellett meg kell vallanom, hogy ez eléggé szabad fordítás után kissé haboztam a névjegyet értelme sze­rint venni s azt rögtön fölhasználni. *

Next