Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-01 / 250. szám
Vasárnap, november 1. 1874. 250. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: F A _ _ . —^ Hirdetések Budapest, Lipót utca 42. sz. I I g MM M H ■ f ^ §§ ~W~ Ja ■ m mT h Jr szintúgy földszint. |jl| I ll II LJl I 1^^ I fi A LJl I ILf mint előfizetések Előfizetési dij: B ut M Jf'fi B Hl M B B fl B m M Hm (Budapest, barátok tere, 5 év;b. : 2? ■*“ W W TMW Athenaeum-épület) SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kia@i*!ta'°a Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« A harangok zúgnak. A harangok zúgnak, búgnak, Halott fölött siránkoznak, Szinte hallom, a mint mondják : »Uram, nyisd meg az ég boltját, Tettei jók, tiszták voltak !« Ki a halott ? bizonyára Egy szegény, ki sokat fáradt, Ki eddig a földet túrta, Ha elesett, fölkelt újra, És nem ejtett soha vádat. Szegény özvegy és árvái A koporsót kikisérik, Sírva, ríva keseregnek, Koldulni most elmehetnek, Jó szó sem jut többé nékik. Harangzúgás a siralmat Nem ereszti föl az égbe, Ne hallja az elszállt lélek! Szárnyai aha megtörnének — Fél útjáról visszatérne. Dalmady Győző: Szegény Tuzsaki Ferkó. (Beszély.) Írta Borostyáni Nándor. (Folytatás.) Sok ideig azonban úgy látszott, mintha Tuzsaki távolabb állana a szerelemtől, mint bármikor előbb. Mindig félénk volt női társaságban, s ha olykor erős unszolásomra magammal vihetem is egy-egy családi estélyre, csak keveset beszélt, de annál többet ábrándozott. A nagy világ zaja s a társaságokban való szereplés ellen egyátalán élénk ellenszenvvel viseltetett, s midőn egy ízben mosolyogva figyelmeztetem, hogy leendő neje kedvéért le kell szoknia ez idegenkedéséről — egész hévvel vitatá, hogy nejének egyedül az ő társaságában kellene föllelni a világ minden gyönyörét és élvezetét. Mintegy másfél évvel ezelőtt aztán ama gyar látogatásokkal is fölhagyott s egészen uj hivatalának élt, melynek alárendeltsége homlokegyenes ellentétben állott szélesebb hatáskörre jogosult tehetsége és sokoldalú, alapos ismereteivel. De ő ezt nem látszott érezni. Példátlan buzgalommal feküdt a munkán, hogy szinte nehéz föladat volt rávenni néhány órai szórakozásra. De hisz erről ti is eleget beszélhetnétek, kik nem egy kosarat kaptatok tőle, midőn közületek néhányan olykor a fővárosba fölrándulván egy-egy víg estét akartatok vele eltölteni a régi genre-ban. Pedig akkor még nem volt szerelmes. Még tavaly ilyenkor, — midőn ott ült az asztalfőn, hol most az a koszorú foglalja el helyét — sem volt az. Emlékeztek, mily nagyot pirult, midőn Berci indítványára poharat ürítettünk arra a szép X-re, ki majdan Tuzsaki Ferkó neje lesz? Hóbortos tréfa volt valakinek leendő és még ismeretlen nejét felköszöntenünk — de mily különösek a sors útjai! Azóta csak egy rövid év múlt el s Tuzsaki Ferkó megnősült és — meghalt. Szegény Tuzsaki Ferkó! . . . Oly rohamos gyorsasággal folyt le szerelmének szomorú története. Még a napra is emlékezem, melyen e történet kezdődik. Sokszor említette nekem e balvégzetű napot a boldogság mosolyával ajkán. Még akkor határtalanul boldognak tartotta magát szegény barátunk. Mily rövid ideig tartott e csalékony álma és mily kétségbeejtő volt kiábrándulása! Január hatodika volt. Neki hivatalos kiküldetésben hóra kellett utazni. Az esti vonatot választotta, tán azért, hogy kevesebb útitársa legyen. Valóban alig szállt föl a vonatra öt-hat utas, s azok is külön-külön coupé-ban helyezkedtek el, hogy kényelmesebben aludhassák át a hosszú, fagyos téli éjt. Barátunk már áldotta sorsát, hogy magára maradt, midőn alig pár másodperccel a vonat elindulása előtt egy hölgyet segített be coupéjába a vonatvezető. A jövő pillanatban a mozdony éles füttyentése hangzott föl s a vonat dübörögve indult el hosszú útjára. Kellemetlenebb helyzetben alig képzelhette volna magát szegény barátunk, mint a minőbe e »téte-átéte« által jutott. Ha már egyátalán szorulni érzé szivét, midőn valamely társaságban hölgyekkel állott szemben — ezúttal e bátortalansághoz még a boszantó tudat is járult, hogy éje végkép el van rontva. Az ülve alvás mesterségéhez Tuzsoki Ferkó nem értett — arra pedig gondolni sem mert, hogy egy hölgy jelenlétében végig nyújtózzék az ülésen. Szivarozva csak dacolhatott volna valahogy az álom kísértései ellen, de udvariassága visszariadt attól, hogy dohányfüsttel alkalmatlankodjék útitársnőjének. Visszadőlt hát ülésére, azon kezdve gondolkozni, vájjon minő arcot takarhat el a hölgy prémes utikalpagjának sűrű fekete fátyola, mely még egy pillanatig sem lebbent föl. Nem tudom meddig törhette fejét szegény barátunk e problémán, de végre nagy elhatározásra ébredt. Engedelmet bátorkodott kérni útitársnőjétől a szivarozásra. A hölgy, barátunk megszólítására, föllebbentő fátyolát, mosolyogva biztosítván őt arról, hogy a szivarfüst nem szerez neki alkalmatlanságot. Azzal kézi táskájából egy duzzadt szivartárcát von elő, lecsipteté egy miniature-ollóval a kiválasztott és megropogtatott szivar végét — s mintegy bebizonyítandó, mennyire nem alkalmatlan neki a szivarfüst — könnyedén rágyújtott Tuzsaki gyufájánál, illatos füstfellegeket bocsátva útnak apró és telt piros ajkai közül. E nő szép volt és fiatal. A tömött barna fürtöktól árnyékolt magas és fehér homlok alól egy csodás ragyogású nagy szempár villogott elő, melynek tekintete elárulta, hogy hódításokhoz van szokva. E szemek szépségét lehetlen volt nem csodálni. Én láttam ezeket. Melegebben alig tudott sugározni női szem az övéinél, s akire e sugarak estek, annak szíve kezdett olvadozni belé. Nem tudom, rögeszme volt-e tőlem, de midőn hónapokkal később szegény barátunk lakásán először láttam eszemek delejes fényét, Cleopatra arcképe jutott eszembe, melyet a párisi Louvre-ban láttam. Mintha arcképéhez e szempárt másolta volna le megdöbbentő élethűséggel a kép művészi alkotója. Határtalan vagy s mindent fölemésztő szenvedély sugárzott elő e nagy fekete szemek olvadékony tekintetéből, de ha hosszasan néztél beléjük, még egy másik pillantást is fedeztél föl bennük, mely leselkedő, alattomos, hideg volt, mint a prédájára ügyelő csörgőkígyóé. S e csodás szemekkel oly jó összhangzatban állott az egyenes, finom orr, a hosszúkás üde arc s a nemes metszetű száj pajzánál fölbigyesztett felső ajaka. A mint a hölgy utánozhatlan bájjal visszahanyatlott ülésére,összébb vonva gazdagon prémezett úti mentését, hogy kényelmes, félig ülő, félig fekvő helyzetet foglaljon a coupé pamlagán, bodor füstkarikákat eregetve finom szivarjából — szegény Tuzsaki Ferkó kénytelen volt megvallani önmagának, hogy szebb és érdekesebb nőt aligha látott még életében. De kár volt neki pedig oly nagyon észrevenni mindezt! .. . Nem tudom hogyan történt, de barátunk sohasem volt még oly beszédes hölgygyel szemben, mint ez éjjel. A társalgást a szép útitársnő kezdte, s Tuzsoki Ferkó, a maga legnagyobb ámulatára, egy idő múlva csak azon kapta magát rajta, hogy szokatlan bátorsággal és biztonsággal beszél, mintha a zárkózottság és komorság fagyos kérge ott a szíve körül fokonkint olvadoznék ama nagy szemek hő pillantásának behatása alatt. A hölgy messze atról tért vissza hazájába. Egy régi ismerős bizalmasságával csevegett kora gyermekéveiről, midőn atyja oldalán, kit különböző sorscsapások, s főleg szeretett nejének halála, mélyen lesújtottak, kivonult a nagy világba. Távol országokat kalandoztak be, mig atyja végre nyugpontot talált Párisban, hol másfél évvel ezelőtt meghalt. Azóta ő, az egyedül álló hölgy, csak egyszer volt Magyarországban, de most távoli rokonok látogatására jött szülőföldjére, s végleg itt szeretne maradni, ha megengedik majd a körülmények. Nem titkolta el a társalgás további folyamában, hogy atyja vagyontalanul halt meg, s hogy ő valószínűleg kényszerítve lesz előbbkelő családaink egyikében társalgónői állást elfoglalni. Mindezt keresetlenül, mintegy futólag és mellékesen említé föl csak a beszélgetés folyamán. Előszeretettel csevegett ifjabb éveiről, főleg nagy utazásai és párisi életéről, hogy szavai végén mindig átcsillogtassa, mily súlyosan hatott rá atyja halála s a tudat, hogy egyedül áll a világban. A báj, mit e hölgy egész lénye oly gazdagon kisugárzott, téve sajátságosan bűvössé szavait is. Vonzón tudott csevegni a legérdektelenebb tárgyról is, azzal a biztonsággal, melyet a nőnek főleg az élettapasztalatok és saját előnyeinek tudata nyújtanak. Tuzsaki Ferkó most találkozott először életében egy oly nővel, kinek körében megmagyarázhatlanul érzé melegedni szívét. Nem tudott számot adni magának az érzelemről, melyet benne útitársnőjének bája és társalgási modorának sajátságos fesztelensége keltett. Nem volt többé bátortalan a társalgásban, mint más hölgyekkel szemben, sőt szokatlan s nála valóban meglepő hévvel beszélt saját ifjúsága kietlenségéről, mely — mint mondá — sok tekintetben emlékeztető őt a hölgy ifjú éveire. Őt is megfosztotta a keserű végzet attól a boldogságtól, hogy gyermekálmait anyja ölében aludhassa át, s az ő atyját is ideoda vetette egy darabig a balsors ádáz hatalma. S ha valakitől hallja, hogy magánosan áll a világban, akkor mintha egy rokon sőt teljesen átérző lélekre akadna, hisz nálánál elhagyatottabban alig állhat más valaki. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához fél év van mellékelve. YVa ii Lee, a pogány. Bret Harte elbeszélése. Amint Hop Sing levelét fölnyitottam, egy szelet sárga papír esett ki belőle a talajra, mely felirással volt borítva s melyet én első pillanatra, egész ártatlanul, khinai tűzijáték-csomagról való papírnak véltem. Azonban ugyanabból a borítékból egy kisebb szelet rizspapírt is vontam elé, melyen két khinai ákombákom volt indiai tintával fölmázolva, melyről én legott a Hop Sing névjegyét ismertem föl. Az egész levél szóról-szóra lefordítva igy hangzott : »Házamnak ajtaja az idegen előtt nincs bezárva ; a mint ön belép, balfelől a rízses edény, jobbfelől pedig a sütemények állanak. Egy pár szójárása van a gazdának: a vendégszeretet a fiúnak az erénye, és a bölcseség a szülőé. Az előkelő emberek könnyen fölvidulnak aratás után s lakomát csapnak. Ha az idegen rálép dinnyeföldedre, észre se vedd azt: a közömbösség gyakran a szívélyesség legszebb kifejezése. Boldogságot, nyugalmat és szerencsét! , Hop Sing.« Valóban bámulatraméltó e köz- és erkölcsi mondat, és ámbár az utósó sarkelv eléggé jellemző az én Hop Sing barátomat, ki valamennyi humorista közt a legkomolyabb volt, valóságos khinai bölcsész, mindamellett meg kell vallanom, hogy ez eléggé szabad fordítás után kissé haboztam a névjegyet értelme szerint venni s azt rögtön fölhasználni. *