Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-01 / 250. szám

Szerencsémre a levél szélén egy pársoros kis jegyzést fedeztem föl, mely angol nyelven volt írva és­­ melyben Hop Sing kereskedőies vonásaira ismertem.­­ Tartalma ez volt: »Szivesen veszem látogatását St. Sacramento . . . szám alatt, péntek­ este nyolc órakor. Pontban kilenc­kor b­eázunk. Hop Sing.« Ez mindent megfejtett. Annyit jelentett ez, hogy látogassam meg Hop Sing boltját, a kbinai ritkasá­gok és újdonságok tárát, elköltendő ott a hátsó te­remben, csevegés közben egy csésze ritka finomságú theát, élvezve a felséges szivarokat és megszemlélve a khinai színházat vagy templomot. Ez volt Hop Sing dicséretreméltó programmja, mikor ő, mint a Ning Foo társaság főügyvezetője vagy igazgatója vendéglátó tisztét gyakorolta. Péntek­ este nyolc órakor betoppantam Hop Sing árucsarnokába. Sajátságos,kellemes illatvegyülék áradt abban szerte, melyet már azelőtt is éreztem ott. Egész sora volt ott a különféle ritka tárgyaknak, a korsóknak és egyéb kőedényeknek; a groteszk kü­lönböző változatai mértani pontossággal s ritka ügyes­séggel voltak fölállítva, úgyszintén mindenféle töré­keny apróság és csecsebecse a színek teljes öszhang­­jának tekintetbevételével; úgyhogy ott minden oly szépnek s nem mindennapiasnak látszott. Óriási sár­kány- és lepkealakok díszelegtek ott, oly sárkányok melyek a légnyomásra ölyű-hangon kiáltoznak; to­vábbá roppant nagy papírsárkányok, melyeket fiatal gyerek fölereszteni képes sem lenne; hanem hát Khinában a sárkányeregetés a felnőttek kedvelt idő­töltései közé tartozik. Hát azok a rettenetesen ocs­­mány khina-ezüst és bronz-istenek, melyek hogy az em­berben vonzalmat, rokonszenvet ébreszthessenek, tel­jes képtelenségnek lehet tartani! Meg azok a tálban diszlő cukorművek, melyek a Confucius erkölcsi mon­dataival voltak borítva; a kosáralakú kalapok s a kalapalakú kosarak; selymek, oly finomak, hogy megszámlálhatlan négyszög yardnyi átméretűt ke­resztülhúzhatnál azon a gyűrűn, melyet kisujjadon viselsz, olvasom. Efféle és még számtalan egyéb tárgy merült itt föl szemem előtt. Átvonulva a félig világított árucsarnokon, egye­nesen a hátsó teremnek tartottam, mely társalgótere­­mül szolgált, hol a már rám várakozó Hop Sing fogadott. Mielőtt tovább mennénk, figyelmeztetni szükség itt az olvasót, hogy nem afféle cifranadrágos, arany­szegélyű s apró csengettyűkkel díszített zubbonyos khmnait képzeljen itt magának, kivel csak ujjmutatás­­sal, néma jelek által lehet társalogni. Ő komoly, tisz­­teletregerjesztő s csinos külsejű gentleman volt. Ter­metét, kivéve a fejéről alá nyúló csápot, szépen zománcozott barna mousselinszövet födte. Szemei feketék és tüzesek, orra egyenes és csinos alakú, ajka kicsiny s fogai vakító fehérek voltak. Rende­sen sötétkék selyem felöltőt viselt, mig utcán, hideg időben asztrahánbőr-bekecset öltött magára. Nadrá­ga, melyet viselt, szintén kék brokátból készült, mely csinosan szőrűlt borjúbőr-saruja fölött a lábizülethez. Modorában nyájas, lovagias, noha nagyon ko­moly természetű volt. Franciáid, angolul folyékonyan beszélt. Szóval, én kételkedem, hogy önök e pogány boltoshoz hasonlót találhatnának a san-franciscói ke­resztyén kereskedők közt. Kívülem kevesen voltak nála vendégek: a szö­vetségtanács egyik bírája, egy hírlapkiadó s egy elő­kelő kereskedő. Miután theánkat megittuk s némi kis cukorsüte­ményt megizleltünk egy különös alakú tálból, Hop Sing fölkelt s ünnepélyesen fölhiván minket, hogy kövessük: megindult s egy földalatti hajlékba lépdelt alá. A­mint leértünk, nagyon elbámultunk a fényes világítás láttára és a fölött, hogy az aszfalt-padolaton számos szék volt félkörben elhelyezve. Midőn minket szívélyesen megkínált a székekkel, igy szólt: — Oly előadásra hívtam meg önöket, melyről jót állok, hogy önök előtt még idegenek hasonlót nem lát­tak. Wang, az udvari bűvész érkezett ide tegnap reggel. Ő még soha azelőtt a császári palotán kívül nem tar­tott előadást. Meghívtam őt, hogy mulattassa bará­taimat. Ő neki nem kell színház, színpadi kellék, vagy valamely szövetséges társ — semmi egyéb, mint a­mit önök itt látnak. Ám ha úgy tetszik, uraim, legyenek szívesek önmaguk megvizsgálni a talajt. E fölhívás folytán megvizsgáltuk a padolatot, mely ép olyan volt, mint bármelyik pinceraktár talaja San­ Franciscóban, vízhatlan tapasztékkal ellátva, hogy a nedvesség ki ne üssön rajta. Megkopogtattuk a burkolatot botjainkkal, úgy­szintén a falakat is, hogy szíves gazdánk e kívánságá­nak eleget tegyünk, de semmi más célból. Mi tökéle­tesen megelégedtünk azzal, ha ügyességgel járó bűvé­szetet szemlélhetünk. A­mi engem illet, én arra el voltam készülve, hogy bizonyos mérvig az én szememet is meg lehet csalni s ha én előre kinyilatkoztatom, hogy mi fog következni s magyarázatát is adom a mutatványoknak, ő valószínűleg mellőzni fogja azokat. Ámbár meg vagyok győződve, hogy Wangnak mutatványai átalában a legnagyobbszerűek voltak azok között, melyek e nemben addig Amerika földén láthatók voltak, azóta azonban oly átalánosakká váltak azok, és sok olvasóm előtt annyira ismerete­sek, hogy részletezni felesleges fáradság lenne, így a többi közt, legyező segélyével papírból készült nagymennyiségű lepkét röpített föl, melyek az előadás tartamában folyvást a légben lebegtek. Élénken emlékezem még a szövetségtanács birá­­jára, a­mint ez egyet kezével elkapni megkísértett, mi­kor a térdére szállott, de oly gyorsan elröpült az, mintha csak élő rovar lett volna. Pedig akkor Wang csöndesen tarta legyezőjét, s apró csirkéket rázott ki kalapjából, majd narancsokat tűntetett el, végtelen sok réfnyi hosszú selymet húzott ki zubbonyujjából; szóval, mindenféle jót és szépet varázslóit elé, melyek vagy a föld alól látszanak előteremni, vagy a saját fel­öltönyének az ujjából! Majd késeket nyelt el s tagjait kificamitgatta. Aztán kifeszitett testtel a levegőben feküdt, a­nélkül hogy észrevehetőig valamin föntar­­totta volna magát. Azonban előadásának koronája olyasmi volt, mit én sem azelőtt, sem azután nem lát­tam senki által utánozva: a legcsodálatosabb, legti­­tokszerűbb bűvölet. E hosszadalmas bevezetés miatt egyedüli mentségem, hogy az, a mit leírok, a valódi történetnek genezise. Eltakarított ő minden nehezebb tárgyat mintegy tizenöt járdnyira a talajról s ekkor mindnyájunkat fölkért, hogy vizsgáljuk meg azt újra figyelmesen., Mit sem lehetett a vízhatlan burkolaton minden szemlélődés és tapogatás után sem észrevenni. Aztán egy zsebkendőt kért kölcsön tőlünk, s minthogy én legközelebb állottam hozzá, fölajánlottam neki a ma­gamét. Átvevén azt, leteritette a padolatra. E fölött egy nagy négyszögű selymet terített szét s ezt újra eltakarta egy csaknem oly nagy shawl-lal, mint a mi­nő az általa elébb kijelölt térség volt. Ekkor az egyen­­szög egyik végére állván, elkezdett egyhangú dalt énekelni, közben panaszos, gyász dallamot vegyítve abba. (Folyt. köv.) A párisi temetők. (Maxime du Camp könyve után.) (T. Gy.) Ha van város, mely nemcsak a mulatni, hanem a tanulni vágyó embernek is egyaránt bő anya­got szolgáltat, úgy bizonyára a franciák fővárosa az. Többi közt alig találhatni együtt valahol annyi ki­tűnő községi intézményt, mint Párisban, mely nem­csak az élők jólétéről, hanem a halottak nyugalmáról is oly gyöngéden gondoskodik. A temetőhelyek kezdetben Párisban is az ural­kodó egyház tulajdonát képezték, mígnem a forra­dalom 1791 május 15-dikén államvagyonnak nyilvá­­nítá azokat. Mennyire volt jogosult a politikai hata­lom eme rendszabálya, azt könnyen beláthatjuk, ha megfontoljuk, hogy az egyházi hatóság semmiféle ren­delet által sem volt arra bízható, hogy a temetőket a város falain belül megszüntesse, s hogy a vagyonos osztály egyes tagjainak, az egyházak belsejében s így a város legnépesebb részeinek közepében állandó sír­boltok építése által az egész környék légkörét meg­mételyezni, veszélyes miazmákkal eltölteni ne engedje. Jelenleg Párisnak három történeti nevezetességű s legnagyobb temetőjén (Père Lachaise, Montmartre és Montparnasse) kívül van még vagy húsz kisebb sírkertje, melyek azonban csekélységük miatt számí­tásba sem jöhetnek. De a régiek s most már teljesen elhagyottak közt nem egynek múltja érdekes, annyi­val inkább, mert világtörténeti eseményekkel is szoros összefüggésben áll. Ilyen a szent Magdolnáról neve­zett temető, melyben Lafayette-t, a hires szabadság­hőst, a szerencsétlen XVI. Lajost és és nejét Mária- Antoinette-t temették el. A szerencsétlen királyi pár tetemeit azonban titkon kiásták s jelenlegi nyughelyük a legfürkészőbb búvár előtt is ismeretlen. Később 1793-ban megtelvén e sírkert, helyette a Mousseaux­­park közelében egy új temető nyílt meg, mely a tő­­szomszédságban lévő »des Errand­s« című utcától nyerte nevét. Ebbe temették Corday Saroltát, s ebben fekszik egyszersmind a hegypárt több tagja: Bour­­botte, Romme, Goujon, Duquesnoy, Duroy és Sou­­brany. A szent Margit- és szent Antal-temető XVH. Lajos hamvainak köszöni hírét, melyeket abban 1795. június 10-dikén örök nyugalomra tettek, de még azon az éjjel, felsőbb parancs következtében a szent Kar­­alin-temetőbe helyeztek át. E század elején csak két temetője volt Párisnak: a Vaugirard és a Clamart. Az előbbiben fekszik La Harpe, az utóbbi pedig, még a forradalom első nap­jaiban megtelvén, már 1793 elején teljesen bezára­tott. Nevével mindamellett még többször találkozunk, mert a tőszomszédságában levő szent Katalin-kórház külön, nagyobb temetővel bírván, azt a Clamart el­­záratása után közhasználatra bocsátá. Itt a szent Ka­­talin-temetőben nyugosznak a múlt század legékesszó­­lóbb néptribunjának, Mirabeaunak a hamvai, kinek sírját könnyen meg lehet még ismerni egy rézlemez­ről, melyen nevei és címei mai nap is világosan olvasha­tók. Itt aluszszák örök álmukat a »nivose« a köztársa­sági év negyedik hónapjának áldozatai; itt tették örök nyugalomra Bichat és Pichegru tábornokot, ki egyházi ruháját katonai zubbonynyal cserélte fel s kinek hamvait időközben Arbois-ba vitték. A régi Clamart-temető már egészen eltűnt s he­lyén a kórbonctan palotája emelkedik; a szent Ka­talin temetőt pedig a szent Marcel boulevard metszi át, s régi, történeti nevezetességű nyomait nemsokára egy uj tanintézet fogja végkép elenyésztetni. Páris csak e század elején jutott egy komolyan átgondolt temetői rendszerhez, melynek alkotója Frochot, szajnai praefectus, még most is élénk emlé­kezetben él polgártársainál. Hivatalába léptekor 1801 március 12-én elhatározta, hogy a városon kívül há­rom nagyobb terület alakíttassák át temetőnek, neve­zetesen a város északi, déli és keleti oldalain. Indít­ványait jóváhagyták s a Mont-Louis kertek megvásár­lását elrendelték. A császár ezenkívül a kápolnák és templomokban való temetést is szigorúan megtiltván, a város rendelkezésére négy temetőt bocsátott, két régit: a Vaugirard és szent Katalin nevűt s két újat, az északit, Montmartre s a keletit, Mont Louis, vagy Père Lachaise-t. A két régit később egy ujjal pótol­ták, az úgynevezett Montparnasse-szal, mely három képezte hosszú ideig Páris temetkezési helyeit. A temetők Párisban a község tulajdonát képe­zik. Jogában áll tehát a községnek a temetőkben ki­sebb területeket eladni, vagy öt évre bérbe adni, vagy csak kikölcsönözni. S habár jelenleg maradandó sírboltnak csak 61,216 sírterület hasittatott ki s adatott el, melyet visszavenni a község hatalmában nem áll többé, mégis nagy zavarokat idézhet elő Frochot amaz intézkedése, mely az örök­vételt lehet­ségessé tette. Száz halott közül átalában tizet sír­boltba, huszonhetet külön, hatvanhármat pedig közös sírban temetnek el. Legnevezetesebb valamennyi közt: a Père La­chaise, vagy Mont-Louis. Területe kezdetben a párisi püspökség tulajdonát képezte, melytől vétel útján 1547-ben egy gazdag fűszerkereskedő birtokába ke­rült. Később 1615-ben a jezsuiták birtokába ment át, kik szép mezei lakkal, ültetvényekkel és fasorokkal disziték föl. Midőn egy ízben utcai harc folyt Páris falai közt, XVI. Lajos — mint gyermek — onnét szem­lélte annak a lakosságra nézve oly gyászos kimenete­lét. A hízelgők nem készek a dombot »Mont-Louis«­­nak nevezni el, mely nevét 1676-ig tarta meg, midőn gyóntató atyjának, Lachaise atyának ajándékozta azt. Utóbbi egy nyaralót építtetett annak kellő közepén, mely 1820-ig állt fen, s ennek helyén épült 1834 ben ama nehézkes ízlésű központi kápolna, mely még mai nap is létezik, s melyre, valamint a temetőre is, egy­aránt átment a hajdani tulajdonos neve. E temető régibb része csodálatos szépségű. Kü­lönösen nevezetes benne a Bosquet Delille, mely ne­vét a hasonlónemű vak költőtűr nyerte s melylyel szem­ben évszázados fák árnyékában nyugosznak a hal­­hatlan színművész, Talma hamvai. Újabb része pompásabb, de mig a régiben a természet maga hinté el pazar kézzel szépségeit, ebben nagyobbára ízléstelen diszszel találkozunk. Gazdag »épid­er«-k, mindennemű pénzemberek itt emeltek önszeretetük­­nek ércszobrokat, melyek fényes külszínükkel, még e kegyeletes helyen is csak az aranyborjú hatalmának megörökítéséhez szánták. A holtak sorsa előbb-utóbb feledés. A kegyelet is mindig újabb meg újabb tárgyakat keres magának Folytatás a mellékleten: 1088

Next