Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-22 / 268. szám

Vasárnap, november 22.1874. 268. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: __ m „ ^ i-L, —- —— _ ^ -■„« Hirdetések B"anrTM4!“ TPiiX/AT?HQT T AiPHIT 161.J. v/VHIuvOl lirl ill rv-Htgyedévre.......................4 , fi ““VsS“"‘" SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. " “'“»«tüü*“'“" A felébredés. (Tippvaknandet.) — Geijer költeménye.— Álmomba’ láttam a tavaszt; kicsiny volt Kicsinyke gyermek, tagja mind merev, Fehér lepelben, mély álomban alvék. Alig lehellett márvány-keble halma S a halvány arcon nem volt semmi szín. Azt gondolom : »Szegény fiúcska, te, Az ébredést nem éred meg soha!« S tovább álmodtam, ám mit 'i, nem tudom. Majd újra láttam őt, s szép kebliből Egy mély sóhajtást hallok felszakadni, És arca úgy virított, mint a rózsa S mint rózsabimbók édes ajkai. Álmába’ felmosolyga­s én magamban Azt gondolom: igy az mosolyg csupán, A ki virágos álmot álmodik. Figyelve álltam, néztem s láttam ekkor, Hogy balzsamos, meleg lehellete Egész valóján mint ömöl keresztül, S hogy alszik olyan édesen, mikép Az ártatlan, kinél minden lehellet Csupán megannyi szótalan ima. Egyszerre fölveté szemét, s belőle Egész egy kék mennyboltozat sugárzott, S a magas ég, e sugártól találva, Bíborban égett, mintha szerelem Gyújtotta volna fel s a szeretni hitt. Most lángra gyújlott minden rózsa vére, Minden folyóban lejtni kell a hab, Vígan dalolt minden madár az erdőn S az emberszíven láng lövelt keresztül: »Ébredtem én is, —­s itt volt a tavasz!« (Svédből.) Györy Vilmos: A kis­ tanitó örnagysága. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) — Igen ám! de kérem. .. . Sebaj! Meglássa csak mily nyájas lesz iránta minden férj ! A nő meg el lesz általa bájolva, mert a­ki mer, az nyer. Ha vendéglőbe megy s a pincér egy pohár sörért hét krajcár helyett nyolcat számit, vesz­­szen össze vele, hanem egy forintnál kevesebb borra­valót ne adjon neki; szóval: viselje magát lehetőleg impertinensül s rá fognak esküdni, hogy ön csak­ugyan báró Puschvári Alfréd. —­ Igen, de hát a kántor uram ? — Legyen nyugodt; kalapom mélyen szememre vonva, arcomat a zsebkendőmmel fogom eltakarni amaz ürügy alatt, hogy a fogam fáj, s a mellé úgy fo­gom ejteni a dolgot, hogy mentői kevesebbet legyek a házban; hiszen van itt még elég kapálatlan másé! Aztán a harangozás, a gyermekek suplikálása, meg a búcsúztató — ez mind alkalmas lesz arra, hogy las­­sankint hozzászoktassam a világot ahhoz a különb­­séghez, mely talán közöttünk létezik. János még tipegett, topogott egy ideig, de aztán látva, hogy leendő alter­egója lassankint egészen kis­­tanítóvá változik; látva, hogy mennyire egészen Já­nossá lett az ő öltönyében, — azt gondolta fel ma­gában, hogy ha komédia kell a nagyságos urnak, hát teljék a kedve! Őneki bizony tetszik az az aranyos ruha, meg az a modor, melyet ez aranyos ruhában mutatni kell; handabanda, tolakodás, pogány tekintetek, veszekedés és verekedés olyanokkal, kiknek nem szabad vissza­adni azt, a­mit kaptak, ezek mind­ennye szerinti dolgok; jó szivar, jó asztal, finom borok és semmit nem tevés — azt bizony a bolond is tudja. Most látja csak, hogy nagyságos urnák még könnyebb dolog lenni, mint kis­ tanítónak. Nem bánja, hadd húzza a kapát addig a báró úr, mig ő egy kissé kiuralkodja magát; tudja ő jól, hogy holnap már ott lesz a városban s rimánkodni fog előtte, hogy csak mégis jobb lesz, ha megint visszacserélik magukat.­­ Hám! Előre is megmosolyogta, hogy mint fogja ő majd magát tartani! — Ki vagy ? mi vagy barátom! — Nem ismerlek, sohsem láttalak. Szívtelen ember! hát Erzsiké ? Még csak eszébe sem jutott! Új dolgokkal volt most a feje tele. — De már most, hogy jutok én haza ? — kérdé­s volt János, miután teljesen felöltözött. — Gyalog mind összetépi a finom cipőmet a galagonya. — Már lesz az a nagyságod baja, — válaszolá a mostani János, — hát miért tetszett a paripáját szél­nek bocsátani ? Az őrnagy (az, aki János volt) felelni akart, ha­nem hirtelen eszébe jutott, hogy a­ki a jövőben báró Puschvári Alfréd akar lenni, annak a múltat ellen­mondás nélkül el kell fogadnia. Annálfogva szó helyett megpödte bajuszát s lovagostorát megsuhogtatva, búcsú nélkül lépkedett tova a fák árnyában. Nem állhatta meg azonban, hogy mikor már olyan távol volt, hogy szóval beérni nem lehetett, a kis­ tanitóra vissza ne tekintsen s édesdeden el ne mosolyodjék, mikor látta, hogy az egész hévvel lá­tott a málékapalásnak. — Uj szita szegen függ! — suttogá magában, miközben kiegyenesített termettel tovább ballagott. — Megállj csak­ majd este! — Beh jó is urnák len­ni , csak sokáig ne jőne kedve, hogy ismét visszacse­réljük magunkat. Még jóformán el sem gondolá e szavakat, midőn mellette megzördült a bokor, s hogy hirtelen fölveté szemét, a bokor túlsó oldaláról két fekete szemet lá­tott átvillogni; a szemek fölött két hegyes, előre for­dított fület. Az a ló volt, melyet gazdája az imént el­kergetett s mely egy ideig tartó futás után, azt gon­dolta el magában, hogy miután senki sincs, ki helyet­te gondolkoznék, mért ne tenné azt önmaga! Szóval fölébredt benne a republikánus szellem; szabadnak érezte magát s szabadságát arra használta fel, hogy egy bokor keserű hajtásait kezdte rágni a szájában levő zablán keresztül, minek az lett a következése, hogy a foga elváslott, a kantárszár pedig egy megtön­­kösödött galyban megakadván, önmagának lett rab­jává. Az őrnagy észrevette a paripa helyzetét; látta, hogy a fiatal hajtások keserű izétől minden kedve el­ment s aztán unatkozik rab­szabadságában; azért hoz­zá lépett, megfogta a kantárszárat, nyeregbe veté ma­gát, s a ló úgy örült, hogy most már megint akadt, a ki helyette gondolkozni fog! Hősünk is örült, hogy most már kellő gyorsaság­gal haladhatott jövendő nagysága felé. Midőn a vendéglő udvarára megérkezett, két szolga szaladt eléje, hogy paripájáról lesegélje. Ő nagyúri hanyagsággal dobta a kantárszárat az egyik szolga nyakába, a másikra pedig rákiáltott, hogy siessen előre és nyissa föl lakása ajtaját, így vélte feltűnés nélkül megtudhatni, hogy tu­lajdonképen hol is lakik hát ő ? Célját elérte. A szolga gyanútlanul ment előtte s pár perc múlva a legfényesebb butorzott szobasor nyílt föl előtte. Csak kicsibe múlt, hogy a nagy pompa és kénye­lem láttára el nem kiáltá magát örömében: »Ihajla! tehát én csakugyan nagyságos ur va­gyok !« Hanem mégis megemberelte magát; sapkáját egy asztalra vágta, csak úgy csattogott; kardját pedig a szolga fejéhez akarta dobni, hanem az megelőzte őt s szolgálatkészen vette azt át, hogy a többi fegyver közé illeszsze. Maga az őrnagy hanyatt vágta magát egy atlasz kereveten s aztán egyet nyújtózkodva és kettőt fújva, elkiáltá magát: — Éhes vagyok! A szolga lábujj hegyen járva szaladt ki a szobá­ból, hogy a bálványnak áldozatot hozzon. — Milyen könnyű ez az úri modor! — gondolá magában az őrnagy, mikor az egyedüllétet hasz­nálván, körüljárt a szanakban hogy megbámulhassa és megtapogassa a szépen faragott mahoni bútoro­kat : bronz, porcellán, kristály, öntött vas, márvány és ezüst csecsebecséket. Mily könnyű ez a nagyságos ura­ság ! Az embernek kissé gorombábbnak kell lennnie, s punktum, készen van a nagyságos úr! No hiszen ha csak az kell! úgy is elég nagyságos úr megduzgálta a fülemet a műhelyben, hogyne tanultam volna hát el tőlük a tempót, ha-ha-ha! most meg én fogom a vi­lág fülét rángatni. De hát hogyan is kell azt tennem ? Jó lesz magamat előre begyakorolnom, nehogy úgy lássék, mintha ebben a munkában csak a szenvedő szerepét játsztam volna eddig... Hopp! a szolgát hallom lőni, vissza a pamlagra! aztán keressünk ürü­gyet a fülhúzásban gyakorolni magunkat. Két szolga villásreggelivel és borral megrakott asztalt hozott be s úgy oda helyezték azt a őrnagy az orra elé, hogy meg sem kellett mozdulnia fél fekvő helyzetéből s mégis kedvére reggelizhetett. — Te bamba! — kiáltott az őrnagy, helyéről fölugorva. — Nem látod, bomolj meg, hogy ez az üveg mindjárt rám borúl! — s kegyesen megráncigálta annak a szolgának a fülét, a­melyik épen keze ügyébe esett. — Na, a fülrángatás jól sikerült, hanem most már hogyan kezdjek annak az átkozott csigabékák­nak elfogyasztásához, melyeket nekem reggeli képében hoztak ? Hallottam egyszer egyik kollegámtól, hogy ezt igen finom ételnek tartják, de előbb meg kell lát­nom , hogy eszik , nehogy kompromittáljam magamat ezek előtt a buta fickók előtt. — Tehát most inkább csak tojást és rántott csirkét eszem, majd később a csigabigára is rákerül a sor. És úgy tett a mikint beszélő. — Vak vagy, hogy nem látod, mennyire sziva­rozhatnám ? — kiáltott a szolgákra, miután kedve szerint jóllakott. — Nagyságod csibukot szokott szívni reggeli után. — bátorkodott az egyik nagy alázatosan megje­gyezni. — Hm! most bakot lőttem, hisz az urak csak az utcán szivaroznak. Hanem azért a szolgának nem szabad igazságának lenni! — gondolá magában s aztán fenhangon folytatá: — Szedte-vette ügyetlené! hát én mit mondtam ? — Szivart méltóztatott parancsolni. — A bal füled töve!, csibukot, ha mondom. Két perc múlva a latakia illatos füstje terjengett szét a szobában. Mind a két szolga elhagyta a szobát s elvitték magukkal, a reggeli maradványaival az asztalkést is. Az őrnagy ur boldogan szuszogott kerevetén, éhségével emberségesen kibékült s most nem tudta, hogy melyik volna nagyobbszerű élvezet: még tovább is fördelni­e orrát a finom dohányfüst illatárjában, vagy pedig a fal felé fordulva egyet aludni ? (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fél iv van mellékelve. Évaid erdész. (Beszélj.) Schwarz Walthertól. (Folytatás.) — Szédülés fogott el, literem lázasan vert, forró csókokat nyomtam a szeretett képre s ekkor lépte­ket hallok az ablak alatt. A ház ajtaja megnyílt. Abban a percben ismét a jelené voltam. Csöndesen kinyitom az ajtót. Eberhard gróf lépett elém, oldalán egy idősebb, előttem ismeretlen úrral. — Nos, Évaid, az istenért, hogy van a beteg? — kérdé meleg hangon a gróf.

Next