Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-08 / 256. szám
Vasárnap, november 8.1874. 250. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: JLjL«igm-j K _nm_ m. ■ umm tm m Hirdetések kATTi -Q AQT T A pATT .„„V« zss^gr.i* * \/V*1XiiUOJL JjxLTV/lii "Äkssr. "■■“SS“SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Alice. Mi volt hozzá ? A hideg, tiszta szépség. A beteg, álmokért csengő vágyak! Szobor volt. Minden részében igéző, De tüztelen. Bár fönséges, de bágyadt. Mint két nyugodtan égő, nagy csillagláng — Ragyogott rám csodálatos szeme. Beszéltem hozzá, a hideg szoborhoz láttam: beszélni nem lehet vele. II. Mindig csak arra várni, hogy megszólal S zendülni hallom végre hangjait; Szünetlen várni szive dobbanását És lesni könyyét, pirulásait; Remélni, hogy majd sír, mozdul, fölébred , Ámebből állt sokáig életem, Mert nem akartam hinni azt, hogy ennyi Bűbáj és szépség hangtalan legyen. III. Mégis álmodni róla jól esik! (A mit lelkem a valón elveszít, Egy-egy álommal ismét visszakapja.) Midőn az éjszakáknak fénypatakja Sugárban, ködben széjjel árad; Midőn egy más, egy szebb világnak Csodás arcáról aláhull a fátyol . A szobor is leszáll talapzatáról S míg szemem hunyva, titkon, csöndesen Érez, beszél és könyezik velem. Endrődi Sándor: A szenvedély végletei. (Beszély.) Indali Gyuláról. I. Képzelni sem lehet kétségbeesettebb gondolatot a Martorio Lorenzoénál, mikor az jutott eszébe, hogy elmegy vén zsugori nagybátyjához s megkérdi tőle: mikor szándékozik már beköltözni ősei sírboltjába s átadni azt a néhány milliócskát egyetlen jogszerű örökösének ? Igazán kétségbeesett gondolat i s Lorenzo mégis ezt forgatá elméjében, amint az éji homályban, hasonlóan egy kósza árnyékhoz, végig suhant a néptelen utcákon. Borzasztó idő volt. Különböző széláramlatok mintha csak hadat üzentek volna egymásnak a levegőben,össze-összesivítottak,egymásba kavarodtak, meg elváltak ismét, rohanva egyik jobbra, másik balra, eloltogatva az úgyis alig pislákoló lámpákat, bontogatva a házak fedeleit, berikácsolva az ablakokon s megszerezve annak az egy-két elkésett járókelőnek ama, Nápoly mosolygó kék ege alatt ritka mulatságot, mikor az ember szeme-szája tele lesz a frisen esett hó szélcsapkodta apró szemcséivel. Ez az éjszaka nagyon elütött a déli Olaszország fűszeres illatú, ábrándra keltő, daloktól zengő éjeitől. Martorio Lorenzo meg-megborzongott pókhálószerű, viseltes öltönyében. Fövegétől megfosztá valami szélroham s hóparókát borított az ébenfekete, gazdag fürtökre, hogy ismét lekapja azt s össze-vissza kuszálja szeszélyesen. De az ifjú nem törődött vele. Mi volt az a vihar az ő benső küzdelmeihez képest, mi az és ama sötétség mellett, mely lelkére nehezedett ? Lázas sietséggel mérte végig olykor az utcákat, mint a kit démonok kergetnek s aztán újra megállt, mintha nem tudná merre térjen, s belebámult a viharos, világtalan éjszakába. Majd összefüggéstelen, töredezett hangokra fakadt, mint az üldözött vad, mikor pár pillanatnyi pihenést nyerve, vissza-visszacsattogat az üldöző kopókra. Pedig csak önmagával beszélgetett. A szenvedély bódultságában egész társalgást folytatott saját rémeivel, melyek denevérek gyanánt röpködtek, sivalkodtak égő homloka körül. — Igen, igen, tudom, nagyon jól tudom én, hogy őrültség! Nápoly legünnepeltebb, leggazdagabb, legbájosabb leánya — és Martorio Lorenzo, az ágrólszakadt koldus, kinek ősi nevén kívül semmi egyebe nincs, ki csak nagybátyja halála után tarthat jogot az élethez, a szerelemhez ! Azt mondjátok, hogy jó volna, ha az a vén zsugori hirtelen meghalna. Hogy amaz elrejtegetett, penészes aranyak birtokában én lennék Nápoly első lovagja, becsülve, tisztelve, szeretve az egész világtól ? Tudom, hogy jó volna, de mikor az öreg nem akar meghalni! — Mit! ti tanácsoltok valamit ? Nem, nem, nem akarom meghallgatni! Hagyjatok nekem békét! Az ifjúnak úgy tetszett, mintha a röpkedő denevérek azt sivitották volna fülébe: »Hasztalan is volna mindez! Ha Nápoly hercegi koronája ragyogna is a fejeden, ha imádna az egész világ, ő akkor is csak gyűlölne téged s gyűlölni fog örökké!« Lorenzo erre is megfelelt: Hazugság! Miért gyűlölne akkor is? Azt mondjátok, hogy megöltem a jegyesét. Az sem igaz. Becsületes bárbaj volt az, nem gyilkosság. Aztán a leány nem is szerette jegyesét, érdekviszony volt az egész! Ezt én mind jól tudom. Ne volnék csak koldus ! Mit ? Ismét előálltok tanácsaitokkal ? Takarodjatok pokolba ! Én nem vagyok gazember, csupán szegény vagyok!« S mintha e suttogva kiejtett névnek valami ördögűző varázsereje lett volna. Martorio Lorenzo megszabadult a lidércnyomás alól. Nehéz sóhaj szakadt föl kebléből s feje kimerülten hanyatlott mellére. A hideg szél dacára homlokát forró veritek lepte el. Megpróbálta letörleni kabátja szárnyával, de facsaró viz volt az is az olvadt hótól. Elgondolkodott, hogy merre térjen már most? Haza menjen ? Hol van az ég alatt az ő számára otthon ? Nagybátyja roskadozó palotájának legridegebb, legszűkebb kamrácskája, melynek márvány padozata a hideg szélnél is hidegebb, s melynek ágyforjma, rozzant bútordarabjához az álom szelíd tündére , alig mer közelíteni ? Az utcákon csavargás is többet ér annál. Aztán jobb is neki ma nem lenni ott! Utósó napja van a hónak s az öreg ilyenkor rendesen kincsei számolgatásával szokta tölteni az éjszakát. Majd csak elcsavarog idekint! Meg is kezdé a céltalan bolyongást, borzongva, kimerült léptekkel. A szenvedély lázrohama elmúlt s most már érezte a metsző szelet s az arcába csapódott havat. Egy nagy négyszögü térségen megállt pihenni. Nápoly főtere volt az. A kolosszális, címeres paloták sötéten, behunyt szemekkel álmodoztak saját nagyságuk felől, — egyet kivéve. Ez az egy igazi fénytengerben úszott. Homlokzat, címerek, ablakok száz meg száz színes mécsvilág sugaraiban tündököltek, kihíva mintegy az éj szelét, hogy birkózzék hát ő velük! A termekből ünnepi, kéjelgő mulatságzaj, pohárcsöngés, zeneszó, vagy egyegy harsányabb kacaj hallatszott ki, hogy elmosódva veszszen el odakünn a szélvész gúnyhahatája között. A Dalfieri-palota ura adott estélyt, leánya párbajban elesett jegyesének emlékezetére. Igaz, hogy halotti tornak kissé igenis vidám volt, hanem hát Nápolyban hamar felejtenek az emberek. És talán másutt is. Martorio Lorenzón borzongó reszketegség futott keresztül, mikor e palota elé ért. Megállt a tér közepén, karjait összefonta keblén s úgy elhallgatta a vidám zsibajt, úgy nézte a csillárok ragyogását. Odafönn valami lázas, szenvedélyes tarantella folyt, minőt csak olasz zenészek tudnak játszani s mire csak olaszok képesek iszenyszerűleg forogni. Lorenzo látta az ablakredőnyökön keresztül a párok egygyé fonódott árnyait elrejteni, érezni vélte a hullámzó nőkeblek forró, delejes pihegését, a leomló fürtök, a puha kezecskék ingerlő érintéseit. Ab talán e percben ő is! . . . Az éjvihar dühe már nemcsak sikoltozott, hanem tombolt, ordított, mintha szét akarná rombolni a világot. Lehetetlen volt künn maradni. A szegény ifjú, mintegy öntudatlanul a palota kapuürébe vonult, hol némileg födél alatt lehetett. Nem háborgatta senki. Nem volt még oly késő idő, hogy a vendégek hintói megérkezhettek, sem oly korán, hogy a cselédség is egész önfeledten ne mulathatott volna a földszinti helyiségekben. Lorenzo nekidőlt a lépcső márványoszlopának, s az arcán sugárzó csillár világába mélyedt tekintetével. Gyönyörű sugár alakja csak most tűnt ki teljesen. Termete deli, gyöngéd, inkább nőies idomokkal, de amelyeken mintegy áttörni látszott a büszke férfierő, az acél ruganyossága. Az arc is teljesen öszhangzó a termet arányával. A szépmetszetű, de végtelen fájdalmat kifejező ajkak fölött finom kis szénfekete bajusz s kissé élesen marguirozott, mintaszerű görög orr. Külsejét még érdekesebbé tette a szenvedélytől halvány arcbőr s pár korai redő a domború, magas homlokon. Minden arra látszott utalni, hogy a körülmények részint útjában állottak az ifjú természetes kifejlődésének, részint nagyon is korán megérlelték. Hány biborköpenyes, bársonybarettes lovag válhatott irigyévé ez ifjúnak, ki viseltes foszlányaiban dideregve állott a hideg márványoszlop mögött. Belefáradt már a tépelődésbe is. Tompa merengései előtt összefolytak a való és ábránd képei, a szélzúgás és zenehangok, a csillár lobbanékony fényvilágága s az éji sötétség, saját koldus nyomora és nagybátyjának milliói, szerelme és kétségbeesése, minden, de minden. Majd úgy rémlett neki, mintha a szőnyeges lépcsőkön egy tüneményszerű, gyöngéd nőalak lebbenne alá, egyenest feléje tartva. Sugárzó fekete szeme rá szegeződött. Az alak egyre közelebb jött s a másik percben már ott állt Martorio Lorenzo előtt. Gyönyörű húsz éves hölgy volt. Márványfehér, hosszúdad arccal, piros, duzzadó ajkakkal, sötét gesz- s tenyeszin fürtökkel. Nyúlánk s mégis telt termetét félgyász csipke-öltöny fedé, elragadó ellentétül a gömbölyded nyak és karok s a még a tánc izgalmaitól hullámzó kebel hava mellett. Villámló, fekete szemei átverni látszottak az ifjút, míg fehérkeztyűs kis kezei szenvedélyesen tépdelték a remekmívű legyezőt. Martorio Lorenzo azt hitte, hogy a káprázatok világában tévelyeg, vagy mákonyos álom víziója leng előtte. Félébren, félálmodón suttogó: — Rosetta! — Dalfieri Rosetta grófnő a nevem, uram! — szólalt meg a tünemény visszatiltó büszkeséggel. Az ifjú egyszerre föleszmélt ábrándjaiból. Ez nem álom, ez valóság. Szomorú, erdő tekintettel emelte szemeit a szép hölgyre, ki indulatos suttogással folytatta szavait. — Nemde, csodálkozik ön ittlétemen, uram! Én megesküdtem volna a madonnára, hogy itt találom. Megéreztem közellétét s kijátsztam a vigyázó őrszemeket, megszöktem táncosaimtól, kitettem magamat fölhevülten a hideg éji szélnek, csak azért, hogy ismételjem önnek, mennyire utálom, gyűlölöm, a mint gyűlöltem eddig s gyűlölni fogom örökké! Tudom, hogy ez önnek fáj, hogy kétségbeejti — és én boldog vagyok, hogy kétségbeejthetem s nem cserélném föl e pillanatot a világ minden víg öröméért! A gyönyörű leány minden idege reszketett a szenvedély lázától. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fél iv van mellékelve.