Fővárosi Lapok 1875. április (73-98. szám)
1875-04-22 / 91. szám
91. szám Csütörtök, 1875. ápril 22. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................* frt. Negyedévre.......................* » Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy Elint előfizetések (Budapest, barátok-tér Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára: évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre 16 forint. A posta utalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A Tyúki prókátor kliensei. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos. (Folytatás.) — Azóta elhaltak mind, csak egyetlen egy maradt. Mi Lajos öcsémmel nagyon szerettük egymást, s ha talán azt mondanám, hogy én jobban szerettem őt, vétkezném, mert ő szeretett engem jobban. Csupa szeretet, csupa szív, melegség és igaz érzés volt ő. Ha hallgatok, osztályra nem is lett volna közöttünk szükség, ő jó szivének egész szeretetével, könnyelműségével, mindenről lemondott volna a javamra, csak hogy tekintve sok gyermekemet, jó módban hagyjon, boldoggá tegyen. Ha ennyire nem is, de legalább erőszakolta annyira a dolgot, hogy a huszártiszti fölszereléseit s más egyéb előbbi előlegezéseit föl kellett venni a számadásba. A forradalom első évében július 14-én történt az, midőn tízévi elszakadás után újra láttuk egymást. Akkor kötöttük az egyezséget, melyben elősorolva, megnevezve egyenként az atyám vagyonának részeit, Lajos öcsém átadja, átengedi egyedüli tulajdonornál egyszerre és készpénzben lefizetendő 6000 forintért s elaggott édes atyánk holtig hű gondviseléséért. — S megvan-e ez egyezség ? — szólt mohó gyorsasággal közbe Kajusz úr. — Megvan. Kajusz ezt az ügynek megnyugtató befejezéséül tekintve, vállait felvonta és szétterjesztő tenyerét. — Rogo ! — ügy tehát itt nincs, és nem is lehet semmi baj. — Magam is azt gondoltam! — felelt Czank úr, — hanem pár nap előtt hozzám jön Kupás, és jegyese érdekében komoly beszélgetésre hív föl. — Mindjárt — gondoltam — rogo, egyszerre gondoltam. — Megjegyzéseivel, észrevételeivel oly zavarba hoz, hogy valóban a legkomolyabban megdöbbentem. Azt mondta, hogy az az egyezség érvénytelen, s hogy ő képes leene azt megdönteni, nemcsak azért, mivel még édes atyánk életében köttetett, de más okból is, és meg is fogja dönteni. Lujtás úr,ki szintén összeráncolta homlokát, agyüölt kollega neve hallattára, szörnyű között. — És rogo, rogo, — csakugyan olyan szemtelen az az ember, hogy alig teszi még lábát a családba, más is perelni akar ? Czank úr keserűen mosolygott. — Azt is, de mást is, miután épen most foly a telekkönyvezés, egész egyszerűen és röviden minden vagyonomnak felét a jegyesére kívánja átirattatni. — De rogo ! Az ön vagyonát ? Hiszen ez borzasztó, — sőt már ez nemcsak szemtelenség, de gonoszság is. És Lujtás úr összecsapta kezeit. — Határozottan kijelentette, —ismétlé Czank úr. Lujtás úr egészen dühbe jött. — És várjon mivel véli elérni ezt az a gazember ? Kajusz úr arca egy nagy kérdőjel, nagy várakozás volt e pillanatban, minden vonása mutatta nemcsak az ember, de a szakférfi kíváncsiságát is, hogy valami meglepőt, de egyszersmind valami kellemetlent, valami megbotránkoztatót vár. Csak valami megdöbbentő jöhet olyan gazembertől. Czank úr nem hagyta soká kétségben, azonnal megfelelt. — Fenyegetett, hogy fenyítő pörrel fogja meggyalázni nevemet, ha békességesen ki nem egyezem. Lujtás úr nagyot rivalgott. — Tudtam, hogy csak gazemberség telhetik ki ilyen gazembertől. Ismét az ügyhöz szólt. — S mivel támogatja fenyitő perét? — Azzal, hogy megcsaltam testvéremet, hogy a vagyon nagyobb részét elhallgattam, magaménak tartottam vissza mindent, melyeknek, mint még az atyám életében és a közös vagyonban szerzetteknek, közösökül kell vala tekintetniök, s hogy öcsém Lajos csak azokról a részekről mondott le, melyek az egyességben elő vannak sorolva. — Tudtam, tudtam, hogy valami gaz fogást talált ki, — rivalt föl bajusz úr, — tudja a zsivány, fogas a zsivány. S dühösen nagyot ütött az asztalra, hogy porzó, tintatartó, olló összezörrentek egyszerre. — Tehát perelni fogunk!! Csúffá teszem, megbuktatom a gazembert, letépem a maszkot a képéről, kibizonyítom, hogy ez egy alávaló, egy semmirevaló, egy huzavonó, egy nyúzó, egy csaló, egy békességbontó, emberrontó, zenebona-csináló, lázító, népbolondító gazember, zugprókátor, tyuki prókátor. Kibizonyítom, mert ki is kell bizonyítanom, íme ma is mi történik. Ezek a szegény bolond parasztok. Valamennyinek elment az esze. Ki kell bizonyítanom, hogy régen föl kellett volna akasztani. Rogo. Rogo. Mert meg tetszik látni, ki fog sülni, ki fog világlani, hogy ez egy nagy gazember. Egy nagy gazembernek kell ennek lenni. Még embert is ölt ez már. Megtetszik látni. Embert ölt. Embert ölt. Letiprom, becsukatom, fölakasztatom, elvetetem a diplomáját. Jól esett neki, hogy egyszer már kipuskázhatja mérgét azért a két kézmosásért. — Majd adok én neked azért a szemtelen dehonesztációért. Csak menj bele a dologba. Csak ebbe a dologba merj belemenni. Czank úrnak kellett végtére is a jó bajusz urat lecsilapitani. — Hiszen nem érdemes ezért ilyen nagyon haragudni, meglássa, hogy nem érdemes. — Úgy van, az az ember még erre sem érdemes-kezdette azután Kájusz úr egészen más hangon és egészen más oldalról. — Csak rogo l egyen csodálkozom, — azon tudniillik, hogy miként és mi módon egyezhetett bele a nemzetes ur húga, — annak a bizonyos embernek — még a nevét sem akarta ajkaira venni ilyen föllépésébe. — Vagy talán nem is tudott róla. — Tudott róla! — felelt Czank ur szomorú kifejezéssel. Lujtás úr megcsóválta fejét a mai kor romlottságán. — És elszivelte ezt neki a nemzetes ur a saját tulajdon házánál ? — A szegény jó öcsém leányát néztem benne, — felelt Czank úr olyan hangon s oly célzattal, hogy annak értelmében, ha az Kájusz úr figyelmét megragadta volna, másféle magyarázatot is kereshetett volna. — No már, ha a nemzetes ur testvérének a lánya is, meg tetszik bocsátani, de én nem vonakodom róla ezért a legroszabb véleményt kimondani: kígyót melengetett keblén a nemzetes ur. — Úgy van, kígyót melengettem, — felelt Czank ur — de Kájász ur csodálkozására, mosolygott hozzá a mint ezt ismételte. — De ki gondolná azt, kinek jutna még csak eszébe is, hogy egy szép serdülő leánynak minden szavában, minden mosolyában, egész magaviseletében csak hazugságot, alakoskodást keressen ? — Én a legjobb szívvel, legforróbb, igazi rokoni szeretettel vettem őt magamhoz, midőn messze útjáról, úgyszólván majdnem elhagyatott, lerongyollott állapotban érkezett hozzám. Véletlenül, váratlanul toppant be egy este. A Sikár János vezette. — A községi tudakozódás, a törvényszéki végzés, gyámja lemondásáról, csak sokkal később érkezett meg. — A lányt szívesen fogadtam, — jó leány is volt akkor, szeretetetet, igaz ragaszkodást mutatott hozzám. — Nem néztem igen sok kifogás alá eső magaviseletét, nyers ferdeségeit, neveletlen, zabolát nem ismerő modortalanságát; szeretettel fogadtam karjaimba, mert testvérem árváját tekintettem benne. — A ferdeségeket apródonkint, lassan kint le fogja vetkezni, hozzá fog szokni a finomabb élet modorához, melyre megtanítani, oktatni nekünk áll legközelebb kötelességünkben. Úgy van ügyvéd úr! Lelkiismeretet csináltam magamnak a dologból, a ferdeségekért, visszásságokért, a nevelés elhanyagolásáért, elhagyott állapotáért, melyben eddig szenvedett a nyomorult, felelőssé is tettem magamat, s megesküdtem lelkiismeretes gonddal, szeretetteljes figyelemmel, lehető gyorsan visszapótolni az elveszett időt, kiirtani, kigyógyítani ama hátrányos visszásságokat, melyek nekünk nem egyszer pirulásokat is okoztak. Pedig lássa ügyvéd úr, én a legkisebb részben sem voltam oka elhagyott állapotának. Kezdetben jóformán azt sem tudtam, hol van éle, hová tette őt szegény atyja sorsának szomorú sejtelmében ? — Később, midőn két év múlva hivatalosan értesittettem felőle, — meg voltam nyugtatva, sőt örültem a tudósításnak. — Becsületes és igen jómódú emberek vették oltalmukba, örökbe fogadták. És ki hitte volna azután az emberi gonoszságot; ugyanazon jószivű emberek, kik felfogadták, elcsapták, elűzték az árvát a nagy világba, midőn a lánynak legtöbb igénye, legtöbb szüksége lett volna a világban a pártfogásra, elűzték, mert a leánynak munkatehető kora immár megszüntette, hogy tőkéjének kamatait felszedhessék. Nos, uram? Ügyvéd úr! Hát az ön szíve is nem mozdult volna meg, mint a pelikáné, mely vérét is kitépi táplálékul az övéinek, vagy mint a vadé, mely sárkánynyá válik, ha az övéit tiporni látja. Kájusz úr morzsolta a pipaszopókát a szájában. — Persze, persze, a pelikán és a sárkány. Úgy van. Igazán szerencsétlen sorsa volt a leánynak, annyira, hogy ha a hálát nem ismeri s nemesebb érzésekről nincs fogalma, arról sem tehet... — Magam is igy gondolkoztam akkor s megbocsátottam neki. Annyival inkább, mert a leány rendkívül nagy ragaszkodást mutatott hozzám, igazi nagy és mély szeretetek Ha más iránt néha nyers volt is, irányomban figyelmet tanúsított s most tűnik föl nekem, hogy — csak azóta változott meg egy kissé csak azóta lett némileg kihívó, föl sem vevő, mióta ez a rosz ember megközelítette a szivét. — De meg nem foghatom, hogy olyan szép, gyönyörű leány miként szerelmesedik bele egy ilyen rút gézengúzba. — Csak tessék kihallgatni, — még sokkal több lesz itt, amit nem lehet megfogni, pedig meg kell fogni, kérem a lássan, ha csak lehet, ügyesen meg kell fogni. (Folyt, köv.) A gyógyszer. (Elbeszélés levelekben.) Thomas Bailey Aldrichtól. (Vége.) XI. Delaney Edward Flemming .Johnhoz. Aug. 29-dikén. A legnagyobb sietséggel írok, hogy értesítselek arról, ami tegnap este itt levelem óta történt. Egészen oda vagyok. Csak egyre nézve jöttem tökéletesen tisztába: neked gondolnod sem szabad arra, hogy a fenyvesek közé jöjt. Marjorie mindent bevallott atyjának. Egy órával ezelőtt láttam őt pár pillanatra a kertben, s amennyire én zavaros közleményéből megérthettem, a dolog így