Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)
1875-05-04 / 101. szám
Itt félbeszakita magát: — Micsoda zsebkendőd van itt ?.. tiéd ?... — Nem! az öné! Nézze e betűket: G. A., Gordiani Annibale. — A kezdőbetűk ugyanazok... De hogy jutottál e zsebkendő birtokába ? — Ah, most emlékszem. Nővérem hálószobájában leltem. Épen Attila elfogatását követő reggel. — Akkor? Nem hálószobájában? — rebegő Gordiani halvány arccal. — Korán kellett akkor a reggeli piacra mennem. Benéztem nővérem szobájába, hogy jó reggelt kívánjak neki. Még ágyban feküdt és aludt, nem akartam fölébreszteni. Az ágylábnál e zsebkendőt találtam, fölemeltem s látva az ön nevének kezdőbetűit, magamhoz vevem, hogy fehér ruhája közé tegyem. Azután hogy hogy nem, zsebemben feledém, ugyanazon ruhámban, melyet most rajtam lát. Igazolásul nézze meg az én zsebkendőmet. — Jó, jó! — mormogá Gordiani tompán, görcsös ujjakkal morzsolgatva a kezdő név betűit. — Igen, enyim ez a zsebkendő s most megyek, sietnem kell. — Mi baja, kedves sógor uram ? sápadt, szeme szikrázik. Nagy isten! tán roszul érzi magát? .. . — Kissé ellankadtam ... pihenésre van szükségem ... mielőtt a biróság felolvassa az ítéletet. Menj, gyermekem, kérlek távozzál. — És Attila ? — Attila! ő!.. . — Nagy isten ! nagy isten ! Mennyire fel van ön háborodva! . . . Tán ajánlatom elkedvetleníté önt ? • Megbocsásson, sógor uram, csak azért tettem, mert véghetlenül szeretem.. . — Szereted, nagyon szereted azt az embert ? . . — Szivem legmélyéből; érzem, boldogtalan leszek nagyon, ha el találom veszteni. — Boldogtalan ? . . . Távozzál, gonosz, távozzál ?.. . — Oh, hogy haragszik most, sógor uram! Alig ismerek önre, ki irántam oly jó és elnéző szokott lenni ... De megyek már, távozom! Csak ne türelmetlenkedjék ! . . Megmenti Attilát, ugyebár ? Oh ne nézzen igy reám . . . tudom, hogy talál majd módot megmentésére. Isten önnel, sógor uram, boldogságom az ön kezeiben nyugszik .. . Megyek helyemre, föl a ffranggaal»« 11 karzatra, épen szemközt önnel. Nézzen föl olykorolykor, meglássa, az jó gondolatot fog sugalmazni. Candida eltávozott. Gordiani a legfájdalmasabb keservvel dünnyögő: • — Oh! Ki hitte volna! Ó! az én nőm! VII. A válság. Sajnos, de igaz volt az eset: ama rejtélyes nő, kinél Ribaldi meggyilkoltatásának éjjelén Attila időzött, nem volt más, mint Gordiani asszony, ügyvédünk neje. A véletlen hozta napfényre a titkot; a véletlen, melyhez Gordiani annyiszor segélyért folyamodott s mely ezúttal oly nagy mértékben meghallgatta kívánságát. A zsebkendő, melyet Candida nővére szobájában talált, Gini Attilának képezte birtokát, kinek kezdőbetűi azonosak voltak Gordiani Annibale nevével. Midőn a vizsgálati fogság kezdetén Gordiani meglátogatta Attilát, feltűnt neki utóbbinak zsebkendője, nem a szép és díszes hímzés miatt, mint inkább amaz okból, hogy a fiatalember gyorsan zsebre dugni iparkodott a kendőt. Eszébe ötlött Gordianinak, hogy Attila panaszt emelt a börtönőr ellen, mintha ez elvett volna tőle egy zsebkendőt, melyet elfogatása alkalmával magánál hordott; továbbá ama körülmény, hogy midőn tudtát adták Attilának, miszerint nem leltek zsebkendőt az elfogatás éjjelén viselt ruhában, a fiatalember nem használta fehér ruhája között levő, az elsőhöz hasonló tizenegy darab zsebkendőt, sőt gyanúper támadhatott ellene, hogy e tizenegy darab zsebkendőt valahogy titokban megsemmisítette. Attila e szerint attól tartott, hogy a hiányzó zsebkendőt a titokban tartott hölgynél elveszítette; az ez érdemben megejtendő vizsgálat megakadályozása céljából nem akarta, hogy a bíróság vagy a védő vezérfonalat leljenek a zsebkendőben. Gordiani fölöslegesnek tarta e körülmény kiemelését a tárgyalásnál, annál is inkább, mivel e nyomon tett kutatatásai eredmény nélkül maradtak. És e zsebkendőt Candida Gordianiné szobájában lelte, a fiatalember elfogatását követő reggel, midőn a férj távol volt Turinban! Gini tehát pártfogója, védője nejének szobájában hagyta zsebkendőjét! Gordiani előtt most egy csomó dolog világossá lett, mit előbb sehogysem birt megérteni : Gini vonakodása, hogy őt válaszsza védőül; makacs tagadása, még négyszemközt is, hogy azon éjjel nőnél időzött volna ; tiltakozása a védbeszédnek erre vonatkozó része ellen; végül határozott követelése, hogy a tanácsteremből eltávozhassék. A férj, ki elvállalja tulajdon neje kedvesének védelmét, persze kissé nevetséges alak. A fiatalember nem fordulhatott segélyért a csúfosan meggyalázott férjhez, s Érthetővé vált most Attila hidegsége Candida iránt is. Attilát az árulás öntudata gyötörte. — A fiatal ember nekem szánta lelkiismeretmardosásának alamizsnáját. Nagy, nemes, dicső egy eljárás — mondá magában a szegény férj keserű gúnynyal. — Ez most a kegyelemdöfés; részvét az árulás után, a sértés után gúny. Ezek a becsület és a béke elrablói, gyilkosai. Több, mint ha pénzt, életet rabolnának. Meglopják a lelket, megölik a szívet... S én, én még dicsértem jószívűségét, nagylelkűségét, lovagiasságát! Hőssé tettem őt, áldozattá, vértanúvá ! Védelmeztem, szinte igazoltam botlását, tréfára fordítom az ügyet, saját becsületem rovására mulattatám a hallgatóságot! Szégyen! gyalázat! Kezeibe vetté arcát, mintha el akarna bújni önmaga elől, azután folytatá: — S nem, kit az erény példányképének tartottam s kit becsületéért, szigorú elveiért vettem el! Nevetem a férfiak vakságát!... Pedig tudhattam volna: zárdában növekedett apácák, papok között. Ah! ah! a nagyságos asszony titokban akarta élvezni a bűnt ... feláldozta leányboldogságát, azután házassági hűségét, végül még női szenvedélyét is, úgyhogy három áldozatot ragadott magával : az ifjúkori kedvest, a férjet és az udvarlót. Mily durva, köznapi egy jellem ! Mindenható nagy isten, ha meggondolom, hogy őmiatta mintegy védeni mertem a házasságtörést! Szégyen, gyalázat szálljon fejemre!... Kicsúfolnak, kinevetnek, orrolnak mint tökfilkót! Oh gazság, gazság, gazság! Gordiani kétségbeesetten tördelé kezét. (Folyt. köv.) Athletika. »Mens sana in corpore sano.« »Nemzetek elfajultak és elvesztek, mert az izmosság elhanyagolását sibaritizmus követte.« Íme a két jelige, melynek aegise alatt az athletika Magyarországba diadallal bevonult. E módhatározat: di ad a 11 a 1, az amerikai klubnak, mint fizetőképes, megbízható Kundschaftnak, csak előlegezzük, mert voltaképen a diadalokat a holnaputáni viadalokon kell megszereznie. Nem lehet e előlegezni bizodalmat egy olyan klubnak, mely ápril 12 ikén alakul meg és már május hatodikán kiáll a síkra ? Ne tessék azonban azt hinni, hogy ez elbizakodás. Biztosra fogják erejüket ezek az athleták. Tudják, hogy mit tudnak. Nehogy azonban elfogultnak vagy önérdekből beszélőnek tűnjek föl a t. c. publikum előtt, bátor vagyok nyíltan, »palam et publice« kijelenteni, hogy a május hatodiki versenyeken sem futni, sem ugrani, sem öklözni, sem hajítani nem fogok. E kijelentésemből egyszersmind tudomást vehet mindenki, hogy miből fog állani a verseny. »Fuss vagy fizess,« »ugorj vagy fizess,« »öklözz vagy fizess« és végre »dobj, hajíts (az előbbi nekem jobban tetszik, vagy fizess« : az athletikai versenyek programmjának technikus terminusai. A szavak nem újak, de a fogalmak, — az első kivételével, mely a lóversenyek programmjában olyan parancsolólag szerepel — kétségtelenül szaporították a magyar eszmekört. A kifejezések magyarosságához, nem tudom, Szarvas Gábor mit szól ? Mindenesetre kérem azonban a »Magyar athletikai klub« nevében, hogy netáni támadásában vegye tekintetbe kezdő, zsenge voltunkat,az akadémiai neológok mások , azok eléggé érettek!). Főképen pedig arra kérem, hogy támadását halaszsza a viadalok, illetőleg a versenyek utánra, mert sok orthodox könnyen ama nyakasságba eshetnék, hogy nem jönne el a versenyekre, pedig nekünk átalános népszerűségre van szükségünk. Szarvas Gábor lesz szíves, kérésemet figyelmen kívül nem hagyni, így állván a dolog, most betekinthetünk a klub helyiségébe is. »Este van, este van, (mondja Arany János.) a nemzeti lovaglóban, ki-ki sárga ingben, és fehér nadrágban, fényes lángban úszik a nagy lovagló terem , zúg az athleta had, csapkodnak a karok, neki mennek — nem a falnak, hanem egymásnak, nagyot koppan a fej s azután szünet van. (Ezt már nem Arany János mondta.) Ott lent a porondon lihegve futnak a versenyre készülők. Húsz perce már és még mindig futnak, nem csüggednek ők, bár nehéz is a tüdejök. Mind hősök ők, mind athleták, mind versenyképesek. A percek száma nőttön nő. A percek száma huszonöt, s ime még mindig futnak ők! De most már harmic szekunda . . . s a harminc vitéz száma húszra olvadt. A húsz előtt büszkén üget Cherolli, a tornavitéz ! Végre a percek száma harmincöt, s ime megfogyva bár, de törve nem, most már állnak ők! A bátor fiúk előtt a többiek fejet hajtanak. A játéknak vége van. Azt hiszem, Cherolli úr nem fog aprehendálni, hogy Konthoz hasonlítottam. Az athletikai klub viszonyainak jelenlegi stádiuma biztosítékot nyújt, hogy a bajnoki (champion) címért — az athletára nézve e legnagyobb megtiszteltetésért — méltó egyének fognak pályázni, így traviniroznak az athleták a versenyek előtt. (»Travinirozás« megint olyan műszó, melyre szintén kikérjük a »Nyelvőr« figyelmét, hogy ajánljon nekünk helyette magyar szót.) Az elsőség mindig bizonyos ingerrel bir s így természetesen a travinirozó athleták mindenike szeretné a »magyar athletikai klub« első versenyének első diját megnyerni. Valódi önfeláldozást tanúsítanak a travinirozásban az athleták : csak húst esznek, egész nap nem dolgoznak, csak sétálnak vagy, csónakáznak. Nem dohányoznak, csak szivaroznak. És mily lelki megnyugvással vetik magukat alá ez athleta kúrának. Minő elszántság! Hja bizony, a dicsőség bajjal jár. Hogy valaki az athletikai viadalokon megnyerhesse a bajnoki díjat, szükséges, hogy feláldozza a kapucinerét. Hátha még elfogadták volna az én eszmémet , hogy a dijakat hölgynevekre kereszteljék és a dijakat hölgyek oszszák ki! No hiszen akkor lettek volna sokan a bátrak, kik hősi elhatározással mint Beotius vagy Mutius, (segítsen már ne Patay bátyám!) hát mindegy a nyüstjét a németjének akárhogy hítták, tehát mondom, akkor lettek volna igazán tömeges számmal a versenyzők. Sem én, sem ezek az ismeretlen »volna« által alattamban értetődő versenyzők nem fognak soha megbocsátani a versenybizottságnak, hogy a magamban tartogatott szép eszmének nem igyekeztek tudomására jutni. Milyen vonzerővel bírt volna például a Borcsadij. Erre azonban csak kitűnő járókat bocsátottam volna — tervem szerint — tudva, ahogy a Borcsák után igen sokat kell járni. A Róza-dij : jeles ugrók versenye, csak azok versenyezhetnének, kik ismerik a mesterségét annak, hogy »hipp-hopp, ott leszek a hol akarok!« , mert a Rózák nagyon könnyen szem elől téveszthetők. (Tapasztalásból beszélek, uraim!) Irén-dij : a versenyző kelléke gyors láb. Irének elől legjobb szaladni. Berta-dij : szerintem e dij csak a lapdajátékokra lett volna vonatkoztatható. A versenyzőnek jól kell tudni hajítani, úgy vélem, a Bertákat lehet legkönnyebben kijátszani. Idézzek e még részleteket sajátos versenyprogrammomból, melyet mindeddig, az atrrikai klub versenybizottságának irántam való merev tartózkodása és megbocsáthatlan idegenkedése folytán, csak keblem legmélyebb fenekén rejtegettem, de melyet most, mint vulkán a köveket, keblemből kiröpitek! Nem tűrhettem belsőm felháborodása nélkül tovább, hogy az athletikai klub annyira megfeledkezve a nők iránt tartozó tiszteletről, őket — illetőleg neveiket — teljesen kizárta a viadalok programmjának szövegéből. Hivatkozva nevető olvasóimra, kiket magával ragad eszmém nagyszerűsége, s beleképzelik magukat ama verseny-programmba, melynek főbb vonásait imént proponáltam! Nevető uraim !, nincs-e igazam? De ne sokat nevessenek, vessék ki fejükből ábrándos tervemet s hagyják a jövőre és az ügy igazságára annak megvalósítását. Látom már, mint szomorodnak el az arcok; látom a buskormolyságot, mely az előbbi derűit hangulatot felváltja; látom miként teljesedik a mondás: Yae tibi ridenti quia mox post gaudea flebis! (Jaj neked nevető, mert majd vigságod után sírsz !) Tisztelt olvasóim, vigasztalják magukat azzal, hogy nemsokára be fog teljesedni kívánságom. Elégedjenek meg most egyelőre a holnap utáni hivatalos programmal és jelenjenek meg a viadalokon mennél nagyobb számmal. Molnár Lajos: 452