Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-04 / 101. szám

Itt félbeszakita magát: — Micsoda zsebkendőd van itt ?.. tiéd ?... — Nem! az öné! Nézze e betűket: G. A., Gor­­diani Annibale. — A kezdőbetűk ugyanazok... De hogy jutottál e zsebkendő birtokába ? — Ah, most emlékszem. Nővérem hálószobájá­ban leltem. Épen Attila elfogatását követő reggel. — Akkor? Nem hálószobájában? — rebegő Gordiani halvány arccal. — Korán kellett akkor a reggeli piacra mennem. Benéztem nővérem szobájába, hogy jó reggelt kíván­jak neki. Még ágyban feküdt és aludt, nem akartam fölébreszteni. Az ágylábnál e zsebkendőt találtam, fölemeltem s látva az ön nevének kezdőbetűit, magam­hoz vevem, hogy fehér ruhája közé tegyem. Azután hogy hogy nem, zsebemben feledém, ugyanazon ruhám­ban, melyet most rajtam lát. Igazolásul nézze meg az én zsebkendőmet. — Jó, jó! — mormogá Gordiani tompán, görcsös ujjakkal morzsolgatva a kezdő név betűit. — Igen, enyim ez a zsebkendő s most megyek, sietnem kell. — Mi baja, kedves sógor uram ? sápadt, szeme szikrázik. Nagy isten! tán roszul érzi magát? .. . — Kissé ellankadtam ... pihenésre van szüksé­gem ... mielőtt a biróság felolvassa az ítéletet. Menj, gyermekem, kérlek távozzál. — És Attila ? — Attila! ő!.. . — Nagy isten ! nagy isten ! Mennyire fel van ön háborodva! . . . Tán ajánlatom elkedvetleníté önt ? •­ Megbocsásson, sógor uram, csak azért tettem, mert véghetlenül szeretem.. . — Szereted, nagyon szereted azt az embert ? . . — Szivem legmélyéből; érzem, boldogtalan le­szek nagyon, ha el találom veszteni. — Boldogtalan ? . . . Távozzál, gonosz, távoz­zál ?.. . — Oh, hogy haragszik most, sógor uram! Alig ismerek önre, ki irántam oly jó és elnéző szokott len­ni ... De megyek már, távozom! Csak ne türelmet­lenkedjék ! . . Megmenti Attilát, ugyebár ? Oh ne nézzen igy reám . . . tudom, hogy talál majd módot megmentésére. Isten önnel, sógor uram, boldogságom az ön kezeiben nyugszik .. . Megyek helyemre, föl a ffranggaal»« 11 karzatra, épen szemközt önnel. Nézzen föl olykor­olykor, meglássa, az jó gondolatot fog sugalmazni. Candida eltávozott. Gordiani a legfájdalmasabb keservvel dünnyögő: • — Oh! Ki hitte volna! Ó! az én nőm! VII. A válság. Sajnos, de igaz volt az eset: ama rejtélyes nő, kinél Ribaldi meggyilkoltatásának éjjelén Attila idő­zött, nem volt más, mint Gordiani asszony, ügyvédünk neje. A véletlen hozta napfényre a titkot; a véletlen, melyhez Gordiani annyiszor segélyért folyamodott s mely ezúttal oly nagy mértékben meghallgatta kí­vánságát. A zsebkendő, melyet Candida nővére szobájában talált, Gini Attilának képezte birtokát, kinek kezdő­betűi azonosak voltak Gordiani Annibale nevével. Midőn a vizsgálati fogság kezdetén Gordiani meglátogatta Attilát, feltűnt neki utóbbinak zsebken­dője, nem a szép és díszes hímzés miatt, mint inkább amaz okból, hogy a fiatal­ember gyorsan zsebre dugni iparkodott a kendőt. Eszébe ötlött Gordianinak, hogy Attila panaszt emelt a börtönőr ellen, mintha ez elvett volna tőle egy zsebkendőt, melyet elfogatása alkalmával magá­nál hordott; továbbá ama körülmény, hogy midőn tudtát adták Attilának, miszerint nem leltek zsebken­dőt az elfogatás éjjelén viselt ruhában, a fiatal­ember nem használta fehér ruhája között levő, az elsőhöz ha­sonló tizenegy darab zsebkendőt, sőt gyanúper támad­hatott ellene, hogy e tizenegy darab zsebkendőt vala­hogy titokban megsemmisítette. Attila e szerint attól tartott, hogy a hiányzó zseb­kendőt a titokban tartott hölgynél elveszítette; az ez érdemben megejtendő vizsgálat megakadályozása céljából nem akarta, hogy a bíróság vagy a védő ve­zérfonalat leljenek a zsebkendőben. Gordiani fölöslegesnek tarta e körülmény kieme­lését a tárgyalásnál, annál is inkább, mivel e nyo­mon tett kutatatásai eredmény nélkül maradtak. És e zsebkendőt Candida Gordianiné szobájában lelte, a fiatal­ember elfogatását követő reggel, mi­dőn a férj távol volt Turinban! Gini tehát pártfogója, védője nejének szobájában hagyta zsebkendőjét! Gordiani előtt most egy csomó dolog világossá lett, mit előbb sehogysem birt megérteni : Gini vo­nakodása, hogy őt válaszsza védőül; makacs taga­dása, még négyszemközt is, hogy azon éjjel nőnél időzött volna ; tiltakozása a védbeszédnek erre vonat­kozó része ellen; végül határozott követelése, hogy a tanácsteremből eltávozhassék. A férj, ki elvállalja tulajdon neje kedvesének védelmét, persze kissé nevetséges alak. A fiatal­em­ber nem fordulhatott segélyért a csúfosan meggyalá­zott férjhez, s Érthetővé vált most Attila hidegsége Candida iránt is. Attilát az árulás öntudata gyötörte. — A fiatal ember nekem szánta lelkiismeret­­mardosásának alamizsnáját. Nagy, nemes, dicső egy eljárás — mondá magában a szegény férj keserű gúnynyal. — Ez most a kegyelemdöfés; részvét az árulás után, a sértés után gúny. Ezek a becsület és a béke elrablói, gyilkosai. Több, mint ha pénzt, életet rabolnának. Meglopják a lelket, megölik a szívet... S én, én még dicsértem jószívűségét, nagylelkűségét, lovagiasságát! Hőssé tettem őt, áldozattá, vértanúvá ! Védelmeztem, szinte igazoltam botlását, tréfára for­­dítom az ügyet, saját becsületem rovására mulatta­­tám a hallgatóságot! Szégyen! gyalázat! Kezeibe vetté arcát, mintha el akarna bújni ön­maga elől, azután folytatá: — S nem, kit az erény példányképének tartot­tam s kit becsületéért, szigorú elveiért vettem el! Ne­vetem a férfiak vakságát!... Pedig tudhattam volna: zárdában növekedett apácák, papok között. Ah! ah! a nagyságos asszony titokban akarta élvezni a bűnt ... feláldozta leányboldogságát, azután házassági hűségét, végül még női szenvedélyét is, úgyhogy há­rom áldozatot ragadott magával : az ifjúkori kedvest, a férjet és az udvarlót. Mily durva, köznapi egy jel­lem ! Mindenható nagy isten, ha meggondolom, hogy őmiatta mintegy védeni mertem a házasságtörést! Szégyen, gyalázat szálljon fejemre!... Kicsúfolnak, kinevetnek, orrolnak mint tökfilkót! Oh gazság, gaz­ság, gazság! Gordiani kétségbeesetten tördelé kezét. (Folyt. köv.) Athletik­a. »Mens sana in corpore sano.« »Nemzetek elfa­jultak és elvesztek, mert az izmosság elhanyagolását sibaritizmus követte.« Íme a két jelige, melynek aegise alatt az athletika Magyarországba diadal­lal bevonult. E módhatározat: d­i a­d a 11 a 1, az am­erikai klub­nak, mint fizetőképes, megbízható Kundschaftnak, csak előlegezzük, mert voltaképen a diadalokat a holnap­­utáni viadalokon kell megszereznie. Nem lehet e előlegezni bizodalmat egy olyan klubnak, mely ápril 12 ikén alakul meg és már május hatodikán kiáll a síkra ? Ne tessék azonban azt hinni, hogy ez elbizako­­dás. Biztosra fogják erejüket ezek az athleták. Tud­ják, hogy mit tudnak. Nehogy azonban elfogultnak vagy önérdekből beszélőnek tűnjek föl a t. c. publikum előtt, bátor vagyok nyíltan, »palam et publice« kijelenteni, hogy a május hatodiki versenyeken sem futni, sem ugrani, sem öklözni, sem hajítani nem fogok. E kijelentésemből egyszersmind tudomást vehet mindenki, hogy miből fog állani a verseny. »Fuss vagy fizess,« »ugorj vagy fizess,« »öklözz vagy fizess« és végre »dobj, hajíts (az előbbi nekem jobban tetszik,­ vagy fizess« : az athletikai versenyek programmjának technikus terminusai. A szavak nem újak, de a fogalmak, — az első kivételével, mely a lóversenyek programmjában olyan parancsolólag sze­repel — kétségtelenül szaporították a magyar eszme­kört. A kifejezések magyarosságához, nem tudom, Szarvas Gábor mit szól ? Mindenesetre kérem azon­ban a »Magyar athletikai klub« nevében, hogy netáni támadásában vegye tekintetbe kezdő, zsenge voltun­kat,­­az akadémiai neológok mások , azok eléggé érettek!). Főképen pedig arra kérem, hogy támadá­sát halaszsza a viadalok, illetőleg a versenyek utánra, mert sok orthodox könnyen ama nyakasságba eshet­nék, hogy nem jönne el a versenyekre, pedig nekünk átalános népszerűségre van szükségünk. Szarvas Gá­bor lesz szíves, kérésemet figyelmen kívül nem hagyni, így állván a dolog, most betekinthetünk a klub helyiségébe is. »Este van, este van, (mondja Arany János.) a nemzeti lovaglóban, ki-ki sárga ingben, és fehér nadrágban, fényes lángban úszik a nagy lovagló terem , zúg az athleta had, csapkodnak a karok, neki mennek — nem a falnak, hanem egymásnak, nagyot koppan a fej s azután szünet van. (Ezt már nem Arany János mondta.) Ott lent a porondon lihegve futnak a versenyre készülők. Húsz perce már és még mindig futnak, nem csüggednek ők, bár nehéz is a tüdejök. Mind hősök ők, mind athleták, mind versenyké­pesek. A percek száma nőttön nő. A percek száma huszonöt, s ime még mindig futnak ők! De most már h­armic szekunda . . . s a harminc vitéz száma húszra olvadt. A húsz előtt büszkén üget Cherolli, a torna­vitéz ! Végre a percek száma harmincöt, s ime meg­fogyva bár, de törve nem, most már állnak ők! A bátor fiúk előtt a többiek fejet hajtanak. A játéknak vége van. Azt hiszem, Cherolli úr nem fog aprehendálni, hogy Konthoz hasonlítottam. Az athletikai klub viszonyainak jelenlegi stá­diuma biztosítékot nyújt, hogy a bajnoki (champion) címért — az athletára nézve e legnagyobb megtisz­teltetésért — méltó egyének fognak pályázni, így traviniroznak az athleták a versenyek előtt. (»Travi­­nirozás« megint olyan műszó, melyre szintén kikér­jük a »Nyelvőr« figyelmét, hogy ajánljon nekünk he­lyette magyar szót.) Az elsőség mindig bizonyos ingerrel bir s így természetesen a travinirozó athleták mindenike sze­retné a »magyar athletikai klub« első versenyének első diját megnyerni. Valódi önfeláldozást tanúsíta­nak a travinirozásban az athleták : csak húst esznek, egész nap nem dolgoznak, csak sétálnak vagy, csóna­káznak. Nem dohányoznak, csak szivaroznak. És mily lelki megnyugvással vetik magukat alá ez athleta kú­rának. Minő elszántság! Hja bizony, a dicsőség baj­jal jár. Hogy valaki az athletikai viadalokon meg­nyerhesse a bajnoki díjat, szükséges, hogy feláldozza a kapucinerét. Hátha még el­fogadták volna az én eszmémet , hogy a dijakat hölgynevekre kereszteljék és a dijakat hölgyek oszszák ki! No hiszen akkor lettek volna sokan a bátrak, kik hősi elhatározással mint Beotius vagy Mutius, (segítsen már ne Patay bátyám!) hát mindegy a nyüstjét a németjének akár­hogy hítták, tehát mondom, akkor lettek volna iga­zán tömeges számmal a versenyzők. Sem én, sem ezek az ismeretlen »volna« által alattamban értetődő versenyzők nem fognak soha megbocsátani a verseny­bizottságnak, hogy a magam­ban tartogatott szép eszmének nem igyekeztek tudo­mására jutni. Milyen vonzerővel bírt volna például a Borcsa­­dij. Erre azonban csak kitűnő járókat bocsátottam volna — tervem szerint­ — tudva, ahogy a Borcsák után igen sokat kell járni. A Róza-dij : jeles ugrók versenye, csak azok versenyezhetnének, kik ismerik a mesterségét annak, hogy »hipp-hopp, ott leszek a hol akarok!« , mert a Rózák nagyon könnyen szem elől téveszthetők. (Tapasztalásból beszélek, uraim!) Irén-dij : a versenyző kelléke gyors láb. Irének elől legjobb szaladni. Berta-dij : szerintem e dij csak a lapdajátékokra lett volna vonatkoztatható. A verseny­zőnek jól kell tudni hajítani, úgy vélem, a Bertákat lehet legkönnyebben kijátszani. Idézzek e még részleteket sajátos verseny­prog­­rammomból, melyet mindeddig, az atrrikai klub ver­senybizottságának irántam való merev tartózkodása és megbocsáthatlan idegenkedése folytán, csak keblem legmélyebb fenekén rejtegettem, de melyet most, mint vulkán a köveket, keblemből kiröpitek! Nem tűrhettem belsőm felháborodása nélkül to­vább, hogy az athletikai klub annyira megfeledkezve a nők iránt tartozó tiszteletről, őket — illetőleg ne­veiket — teljesen kizárta a viadalok programmj­ának szövegéből. Hivatkozva nevető olvasóimra, kiket magával ragad eszmém nagyszerűsége, s beleképzelik ma­gukat ama verseny-programmba, melynek főbb voná­sait imént proponáltam! Nevető uraim !, nincs-e iga­zam? De ne sokat nevessenek, vessék ki fejükből ábrándos tervemet s hagyják a jövőre és az ügy igazságára annak megvalósítását. Látom már, mint szomorodnak el az arcok; lá­tom a buskormolyságot, mely az előbbi derűit hangu­latot felváltja; látom miként teljesedik a mondás: Yae tibi ridenti quia mox post gaudea flebis! (Jaj neked nevető, mert majd vigságod után sírsz !) Tisztelt olvasóim, vigasztalják magukat azzal, hogy nem­sokára be fog teljesedni kívánságom. Elé­gedjenek meg most egyelőre a holnap utáni hiva­talos programmal és jelenjenek meg a viadalokon mennél nagyobb számmal. Molnár Lajos: 452

Next