Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-10 / 130. szám
közt, mely őket tetszéskiáltással vagy gúnykacajjal fogadta, már a mint diadalt arattak avagy kudarcot vallottak. E birkózások kezdete után csakhamar elfordult a báróné s elnyomott ásítással mondá nekem: — Meg kell vallani, hogy ez kissé egyhangú mulatság, annál is inkább, mivel a győzőt már előre ismerik. Végre is az »apát« teríti valamennyit a porondra, mint tavaly. — Az igaz, hogy e fickónak bámulatraméltó ereje van s ügyes orvvadász, — tévé utána a báró. — Ha ő helybeli lenne, már fölajánlottam volna neki a Choiset állomását s erdőmben némi kis jövedelmet biztosítottam volna neki. Csakhamar aztán újra megszólalt a báróné. — Valóban az efféle ökölviadal kiállhatatlan. Menjünk, tegyünk egy sétát a kertben. úgy tetszik, már mondtam, hogy a kert egy régi bástyán terült s fiatal gyertyánfákkal volt szegélyezve, melyek közt puszpángokkal kerített mesgyék kígyóztak. E kis mintában teremtett babyloni kert az uj várhomlokzat előtt vonult el, mely régi, de kijavított s bevakolt alapépítményen nyugodott; az uj építményen, a szárnyépület mellett, ahol a báróné lakosztálya volt, egy szöglettornyocska nyúlt föl, a bástyákon át kiszékelve, magasan a mélység fölött. Egykor őrtorony volt ez s ha a vidéken lázadás ütött ki, fönt a cellában az őröknek az volt a föladatuk, hogy az ellenséges csaták közeledését jelentsék. Ez őrtanya helyett az utóbbi időkben palafödeles helyiség épült s az első emeleten egy széles ablakot vágtak s ehhez erkélyt ragasztottak, mely a szeder-indák és feketés mohhal födött mélység fölött szögelt ki. A Malpeire kisasszony szobája e toronyban volt. A báróné megállóit s aranygombos pálcikájával az erkélyre mutatva igy szólott hozzám : — Én nem tekinthetek ki szédülés nélkül abból a szobából. Leányomnak kevésbbé finomak idegei. Némely este ott láttam őt a holdvilágnál ábrándozva, könyökével ama fecskefészek karjára támaszkodva. Kihajoltam a mellvédfalon, hogy megítélhessem a falunak mesés magasságát s megnyugtatva susogtam : — Bizonyára, ha itt egy Lindor laknék, kénytelen lenne lemondani arról, hogy Rosina ablaka alatt zenéljen és dalolgasson. Kevéssel naplemente előtt élénk tesszészivalgás hatott föl a vásártér felöl s látni lehetett, mint tűnik el a csnttál a magas rúd hegyéről. — Most vége van a mulatságnak, — szólt a báróné, miközben legyezője lapjain átpillantott. — A megkoronázott győztes épen most halad át a téren, kezében a cintállal; utána lépdel kísérete. Ide jőnek föl a várba. Menjünk be innen. Hirtelen besötétült a táj. A parasztok azonban szurkozott fákat gyújtottak meg, melyeket szövétnekek gyanánt tartottak kezükben s melyeknek lobogó lángja sajátságos látványt nyújtott. A szalon ablakaiból látni lehetett a csoportot, a mint dobszóval, hazai dalok zengése mellett a faluba vonultak, mig lent a vásártéren egy kisebb csoportot képező legény- és leánysereg ütenyre táncolt. Csakhamar aztán bejött Choiset, az erdész. — Az »apát« megérkezett, — mondá gyorsan. — Nagy tömeg ember kíséretében jött. . . Várom a báró úr parancsait. — Kívüle s a díszőrséghez tartozó embereken kívül senkit se bocsáss be, — válaszolt a vár ura; — ha netalán erővel betolakodni akarnának , a már kiadott rendeletemhez alkalmazd magadat. — Menjünk tehát — szólt derülten a báróné — s fogadjuk e derék pásztorokat. Karját, kedves férjem ... te pedig kövess minket, gyermekem. . . Malpeire kisasszony engedelmeskedett a kék övét már kezében lobogtatva. Nekem úgy tetszett most, mintha e leány halavány lett volna s kezei remegnének. Mind a hárman lementek a fogadásra, én nem követtem őket. Ez egész szertartás azonban nem volt ínyemre s a vitézöv átadásánál sem akartam jelen lenni. Ekkor egyedül maradtam a szalonban, egy ablakra könyökölve ki s szórakozottan meresztve szememet a sötétségbe. Sem hold, sem csillag nem világította meg az eget. A kertben a legnagyobb sötétség uralgott s az esti szél szomorúan susogott a gyertyánfa lombjai közt. Tenyerembe mehtem fejemet s gyötrelmes álmodozásba sülyedtem. Kezdtem elérzékenyedni s megbánni kérlelhetlen elhatározásomat. Malpeire kisasszonynak féligmeddig tett vallomása egyelőre őrjöngésig fokozódó féltékenységet ébresztett bennem, mely szinte a gyűlölségig fokozódott. Majd meghányva-vetve gondolataimban ama kegyetlen szót, mely szinte a hölgy ajkáról elsiklott, azzal hitegetem magamat, hogy ama szónak nem kell hitelt adnom, mert az csupán üres fogás a meghódolás palástolására, egyszerű fenyegetés, hazugság — s nekem teljességgel nincs vetélytársam. Midőn mindezt bizonyosnak véltem, megbocsátom a leány hidegségét, mély megvetését s hajlandó valók lábai elé borúlvá fogadást tenni, hogy én őt mindig egyenlő hévvel fogom imádni, a nélkül hogy azért jutalmat várnék; szeszélyétől, akaratától függne . . . Míg én az elérzékenyültség s harag apályában és dagályában eveztem, egyszerre csak egy árnyat vettem észre az ablak alatt, mely lassan surrant el a fal mellett, s úgy tetszett, mintha valaki valamely ajtó vagy bejárat után tapogatóznék. Ámbár magában véve ez egész jelenségben semmi különös nem volt, egy pillanatra mégis követtem szememmel ez alakot, azonban már oly sötét volt, hogy az árny teljesen eltűnt látkörömbül, anélkül hogy bizonyságot szerezhettem volna az iránt, merre vette útját. Csakhamar azután a báróné ebe morogva szökött fel helyéből. Megfordúltam. Ama szoba ajtaja, mely nekem festői műteremül szolgált, félig zárva volt s most úgy rémlett, mintha léptek alatt recsegett volna a padolat. E recsegés oly tisztán hallható volt, hogy fölkiáltok : »Ki jár ott?« Semmi felelet. Fölkaptam egy gyertyát s beléptem a szobába. Senki sem volt ott. A kis kutya követett s csaholva szökdécselt körülöttem. Egy lelket sem láttam, de úgy tetszett, mintha a háttérben ajtót tettek volna be. Kétségkívül a léghuzam mozgathatta azt meg. Ez ajtó egy folyosóra nyílt, mely a kis toronyhoz vezetett. Kiléptem a folyosóra, magasan tartva a gyertyát s beléptem a Malpeire kisasszony szobácskájába. Minden szöglet és zug nélküli helyiség volt ez, melyet egy pillanat alatt áttekinthettem. Más kijárása nem volt, mint az az ajtó, melynek küszöbénél a kis kutya dühös csaholással állt. A mennyezet nélküli ágyat egyszerű fehér takaró, az ablakot nehéz brocat-függöny fedte, míg a kandalló párkányán, az ajtóval szemben, egy ódivatú tükör állt, mely alatt ama kis, silányfaragású bábot láttam, amelyet a báró talált vadásztarisznyájában. Ez egész körültekintés csak egy fél percig tartott. Amint kiléptem, bevontam magam után az ajtót s visszatértem a szalonba, a nélkül hogy törődtem volna az ebbel, mely a folyosón még folyvást csaholt. Csaknem egy időben tért vissza a báróné a szalonba leányával. — Egészen oda vagyok! — kiálta föl a pamlagra vetve magát. — Bonnet kisasszony, hamar, hamar, nyújtsa ide az illatszeres üvegecskét; csaknem megfultam a nevetéstől... — Oly mulatságos volt a kihallgatás ? — kérdem. — Haha! Hallja csak! — szólt a jó asszony, újra nevetésben törve ki. — Képzelje csak : ott várt ránk a zöld teremben az »apát« és kísérete, kézben tartott kalappal s tiszteletteljes tartással, a mint illik. Midőn leányom előlépett, a nagy kamasz a legfinomabb modorban elébe térdelt, hogy a bajnokdijat átvegye tőle. Leányom ráillesztő a vitézövet s kísérete szörnyű zajosan tapsolta meg. Végre csönd állott be. Most fölállott az »apát« s rövid szónoklatot intézett hozzám, miközben én jól szemügyre vettem őt. Óriási termetű férfi ez s úgy hiszem, tolldiszitményem még csak a könyökéig sem ért. Midőn ünnepélyes beszédét elmondta, férjemhez fordúltam, ki karját nyujtá nekem, s én eléggé hallhatóan mondom : — Legyen szives, kedves báró s tolmácsolja e fiatal embernek legőszintébb köszönetemet. Ámbár én a nép nyelvét nem értem, beszédének foglalatát nem tudom, mind azáltal meg valók hatva annak melegségétől. (Folyt. köv.) tett a második kiadása. Amott csak lakását tudod meg annak, a kit keressz, (azt is meglehet roszül), emitt pedig megtalálod okvetlenül a hét valamelyik napján őt magát. Mert a korzón valóban megfordul mindenki, lévén ez oly nevezetesség Budapesten, mint Flórencben a medicei Vénusz, Rómában a pápa, (ki soha Vénuszszal ily ártatlanul nem került egy sorba), a képviselőházban pedig báró Baldácsi. A redoute kioszkjával, a Lloyd-épület nagy termével, a »Hungária« földszinti vasúti gőzhajótársasági klubjával, Stein Náthán bedrótozott udvarú házával, a Thionetudvar százhatezer forintra menő évi jövedelmével, — mind e fogalmak beleolvadnak ez egybe : »Korzó.« De népszerűbb is e fogalom Budapesten, mint a medicei Vénusz Flórencben, a pápa Rómában és Baldácsi a képviselők házában. Mert míg Vénuszszal csak azt hasonlítják össze, aki szép, a pápával csak azt, aki csalhatatlan, Baldácsival pedig azt, aki gazdag , addig a korzóval azt hozzák kapcsolatba, ami »nagyszerű.« Ami »magnifique«, arra maholnap nem azt mondják, hogy »superbe,« hanem azt, hogy »korzót.« Mert nagyszerű a korzó a szó legnagyobbszerű értelmében. Mindenelőtt a legnagyobb férfi- és hölgydivatraktár, amely csak képzelhető. Sehol egy rakáson annyi keztyűt és nyakkendőt, annyi legyezőt és napernyőt még nem láttam, mint a korzón esti héttől kilencig. Egy kis kiállítás, melyhez nemcsak Monaszterly és Kuzmik, Alter és Kiss, Boros, (előbb Türsch,) Balitzky és Müller, hanem a dis minorum gentium is járultak »adalékokkal« (egy történész szerint) és »adályokkal« (egy jogtudós szerint). De Folytatás a mellékleten. A korzót Más névre keresztelték, de azért korzó marad, bármennyire tiltakozzanak is ellene a városi tanács, a közmunkatanács s a nyelvtisztító tanács. Köszönjük, mi tanáccsal eléggé el vagyunk látva. Korzó marad ez, ha még annyit ajánlgatják is a »Ferenc József-rakparti sétány «-t. Hiszen végig mehetünk a fél » korzó «-n, amíg kimondjuk ezt a hosszú hivatalos elnevezést. Igenis, korzó, dacára, hogy a nagy magyar víz partján fekszik. Egy darab Velence ide plántálva, egy szelet Trieszt Budapest tányérján, egy adag Palermo a magyar főváros étlapján. Én el tudom magamnak képzelni a Dunát akár hengernek, a gesztenyefákat narancsfáknak, az óriás épületeket egy-két emelettel alacsonyabbaknak — és a dunai korzót egy kis csalódással könnyen tengerparti korzónak nézem. Csak a rakodó parton ne volna annyi hordó és piszkos láda, mindjárt beválnék olaszországi korzónak is. Kevesebb tunika, kevesebb német szó, kevesebb miniszteri hivatalnok — és ott vélek lenni, hol »die Zitronen blilin und die Goldprangen glühn.« Sőt a Dunát magát is könnyen elképzelhetem egy hosszúra nyúlt tengernek. Medrében Donauwörth-tól Szulináig mindenesetre van annyi víz, mint a Kaspi-tengerben. Aztán csak saját szerénységén múlt, hogy mindjárt eleintén nem kerekedett ki tengerré s mai napig is jobb szeret folyni, mint állóvíz lenni; inkább zúdul folyamkint, semhogy viharzanék tengerkint. Nem vágyik nagyobbszabású hajótörések után, megelégszik lélekvesztők lelkeinek elvesztésével. Nem óhajt játszani a »Tegetthoff«-al; elég neki, ha belefagy a »Debrecen.« S hiúbb »szőke«voltára, semhogy rohamosan sietne »fekete« tengerré lenni. Tulajdonítsa tehát magának, ha még korzója sem képes belőle tengert csinálni. Hanem azért mi csak sétáljunk elégülten a korzón, mert ez az egyedüli hely ebben a júniusi melegben, amelyet városban létele dacára is bízvást tekinthetünk városonkívülinek. Mert — bámulatos! — itt fris levegőt is szívhatunk, persze azzal a finom porral vegyest, melynek kifejtésére az aszphalt nyerte meg a privilégiumot. Különben ez a por sem esik rostul, mert a korzón van, ott ahol nem pattog az ostor, nem döcög az omnibusz, nem nyikorognak a kerekek és nem káromkodnak a kocsisok. A járművek ki vannak zárva és ezáltal válik a korzó Budapest legbiztosabb helyévé. Sem nagymező-utcai szerencsétlenség frakkerral, sem király-utcai veszedelem omnibuszszal nem érheti az embert. Biztosan haladsz végig rajta abban a tudatban, hogy nem jutsz kerekek alá és a »rendőri hírek« közé. De a korzó nemcsak a legélvezetesebb és legbiztosabb, de egyszersmind a leghasznosabb hely is, melylyel a főváros dicsekedhetik. Megmagyarázzuk. Minden ember, legyen férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, szép vagy rút, nős vagy nőtelen, adós vagy hitelező, egyetlen leány vagy harmadmagával fiú, hazafi vagy vasúti hivatalnok, szóval mindenki kötelességének tartja hetenkint legalább egyszer — a fashionable külszín megóvása végett vagy elnyerése kedvéért — magát vagy másodmagát vagy magát családostól meg kozzá sétáltatni. Már most igen természetes, hogy a Légrády-testvérek »Adressen-Kalender«-jének a korzó egy »bővített, javított és jegyzetekkel ellá 588