Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-11 / 131. szám

131. szám Péntek, 1875. junius 11. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Félévre Előfizetési dij: 8 írt. Negyedévre.........................4­­ „ Megjelenik ti Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. fővárosi lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. P­aramy­thia. Egy óriási szív a földkebel, A mely dobog és érez szüntelen, S forr benne ősidőktől fogva már Az örök tűz, az örök szerelem. S mindazt, mi rajta él és létrejö, Ez örök szerelem hevíti át, Mint áthevíti hajnal bíbora A bárányfelhők ezüst fátyolát. S mindaz, mit rajta látsz és megcsodálsz, Egy lángoló szerelmi gondolat : Az uj tavasz, az Aetna lángjai, Rejtett virágok hólepel alatt. S a föld szülötte jön a férfiú, Hatalmas úr a létezők között — S a föld szerelme dús örök gyanánt A férfinak szivébe költözött. S az ég szivében ép ily szerelem Magasztos lángja ég hatalmasan, S elontja életalkotó tüzét A föld felett a nap sugáriban. S mindaz, mit rajta látsz és megcsodálsz, Egy lángoló szerelmi gondolat, Csillagvilág, villám­irtó tüze­s szelid szivárvány fellegbolt alatt. S az ég dicső leánya lett a n­ő, Legfényesb minden csillagok között, S az ég szerelme drága örökül A nő szelid szivébe költözött. Sejted tehát, hogy mi a szerelem, Midőn a férfi lelke nőt imád, Föllelve benne és szerelmiben A tiszta mennynek minden csillagát ! ' A menny és föld szerelme egybeforr, És lesz belőle egy örök tavasz, Mely halhatatlan, mint az alkotó, — A mindenségnek szent összhangja az ! Várady Antal. A húsvéti kalács. (Genre.) Balázs Sándortól. (Folytatás.) Így teltek a napok panasz, koplalás és kétség­­beesés között, s bár a fagy épen nem engedett, a felső kabátok és köpenyegek egymásután fogytak és tüne­­deztek a hivatal ruhatartó fogasáról. Hej pedig ke­serves dolog ám téli időben egy szál kabátban sétál­gatni, habár két ing is volt alatta. Nekem hála istennek, kabátom megmaradt, de az órám, a nagy tajtékpipám, sőt pirulva vallom be, de hát így volt, még a jegygyűrűm is »szállást cse­rélt.« Persze nem egyébért, csak hogy a szálláspénzt kifizethessem. De én legalább kifizethettem. Többen közöttünk még azt sem fizethették ki, még­is szállást cserélt róluk minden, a­minek nélkülözhetését az éhes gyo­mor egy-egy gyönge pillanatban az emberre rádispu­­tálhatja. Olyan is akadt egy, a­kit egyenesen kizártak a lakásáról (igaz, hogy hónapos szobát birt, mert sze­rencsére nőtlen) s a­ki aztán a hivatalszolga különös elnézéséből az éjeket is a hivatalban töltötte. És ez nagy szerencse volt rá nézve. Egy az, hogy fűthetett a mennyi neki tetszett, aztán még krumpliját is meg­sütögette, ha volt. De nekünk is megvolt belőle a saját hasznunk, mert akármilyen korán mentünk is be a hivatalba, mindig kész melegre mentünk. Soha sem is telt meg oly korán az iroda, mint eme szo­morúan nevezetes téli hónapokban. Hanem azért a munkán, az igazat megvallva, nem igen volt láttatja e nagy buzgóságnak. Igaz, hogy biz abba idő telik, mig egy félig fagyott test fölenged, s mert az emberi szív oly gyönge és gyarló, hogy reg­­gelid­en napokon hajlandóbb egy jó darab debreceni pörkölt szalonnán merengeni, mint az adókimutatá­sok, jövedékek, illetékek és járadékok tömkelegébe belemerülni. Nem is merültünk, hanem az idő legnagyobb ré­szét azzal töltöttük, hogy azt találgattuk, hogy ugyan bizony megkapjuk-e végre amaz oly régen megígért drágasági pótlékot vagy nem kapjuk meg ? Nagy do­log forgott kérdésben. Havonkint nyolc forint ötven krajcár! — De bizony megkapjuk. — Szólt egy szép reg­gelen a szobába toppanva számtanácsosunk. — Épen most jövök államtitkár ő méltóságától, s tőle tudom, hogy ő excja már a jövő héten megteendi előterjesztését a képviselőházban. Azért, urak, szedjük össze ma­gunkat, s dolgozzuk fel a restanciát. Attól tartok, hogy ő excra ez alkalomból vizsgálatot fog rendelni, s nem szeretném, hogy osztályunk, mely eddigelé oly jó hírnek örvend, épen most kompromittálja magát. Ez a jó hír egészen felvillanyozta az irodát. Az egész személyzet élyen­ kiáltásban tört ki, melyről nehéz volna meghatározni, hogy tulajdonképen kinek szólott. Én azt hiszem, hogy magának a drágasági pótléknak. Bizonyosat azonban én sem mondhatok, ámbár magam is éljeneztem. Számtanácsosunk azon­ban személye iránti ovációnak vette e kitörést, s jó­indulatú, kegyes mosolylyal köszönte meg. Azután még egyszer lelkünkre kötötte a restanciákat és be­ment a szobájába. Távozása után pillanatnyi csendesség követke­zett be. Nagy izgatottságunkban mindnyájan felug­ráltunk ugyan székeinkről, de elfogadásunk e várat­lan szerencse felett oly nagy volt, hogy egy ideig senki sem volt képes csak egy szót is kiejteni. Szabó János volt az első, a ki összeszedte magát és a ki megszólalt.­­— Ez mind szép urak. De mi lesz belőlünk ad­dig ? Otthon nincs fa, nincs kenyér, s bár mind a három ingem rajtam van, majd megvesz az isten hi­dege. Bundámat okvetlenül ki kell váltanom. Csak nagy sóhajtozások válaszoltak szavaira. Mindenki okvetlenül ki akarta váltani a bundáját vagy a köpenyegét. Én meg a jegygyűrűmet akartam kiváltani. — Ha az urak akarják, és a föltételekbe bele­egyeznek, én képes vagyok magamnak is, az urak­nak is fejenkint száz forint kölcsönt szerezni. Egy pillanat alatt körbe fogtuk, s felhívtuk őt, hogy nyilatkozzék világosabban. Klein ügyvéd, azt hiszem mindnyájan ismerik az urak Klein ügyvédet. Különben akár ismerik az urak, akár nem ismerik, az mindegy. Tény az, hogy Klein ügyvéd hajlandó nekünk fejenként 100 forintot köl­csön adni száz percentre, ama föltétel alatt, hogy az összes váltókat mindnyájan és összesen közös kötele­zettséggel és egymásért való jótállással aláírjuk, s a kölcsönt tizenkét egyenlő részletben tizenkét hó, vagy­is egy év alatt visszafizetjük. — Száz percent! — kiáltunk néhányan elször­­ny­üköd­ve, — ez mégis borzasztó. — Hát vegyenek az urak takarékpénztárból kölcsönt, — mondá Szabó János gúnyosan. — Ott olcsó a pénz. Nem drágább hat percentnél. Vagy ke­ressenek maguk privát embert. Hisz vannak vagy ti­zenöten, bizonyosan találnak eleget. Ki ne adna sok­kal olcsóbban is ilyen jó nevekre! Én nem tudok kapni ennél olcsóbbat. Azért ha tetszik jó, ha nem tetszik az is jó. Ha pedig meg­vesz bennünket az isten hide­­ges, a még a legjobb lenne. E szavakkal visszaült asztala elé s belemélyedt a fogyasztási illetékek tömkelegébe. Magam is visszasompolyogtam asztalomhoz. Nagyon nehéz, elfogadhatatlan feltételek ezek! — so­­hajtam magamban. — Nagyon nehezek! A többiek is kezdtek egyenkint visszasompo­lyogni asztalaikhoz, midőn hirtelen egyik kollegánk megszólalt, s a következő beszédet intézte hozzánk. A Müller volt. Ugyanaz, a­kinek a felesége olyan putzbolond, s a­ki maga hordja magának a la­cikonyhából a vacsorát. — Kedves barátom, hadd szóljak én is hozzátok egy pár szót. Ha valaki tudja tűrni köztünk az éhsé­get, én tudom tűrni az éhséget. Ha valaki tud fázni én is tudok fázni, s ha valakinek mindene zálogban van, hát nekem mindenem zálogban van. Csak a feleségem nincs zálogban, az otthon van, s azt mondta, hogy ha nem viszek haza két font an­gol keményítőt, s egy nagy üveg francia kékítőt, hát kikaparja a szememet. Azért ha valaki drágálhatja a száz percentet, hát én drágulhatom. De ha valaki, csakhogy pénzt lásson, még a százpercentet sem drá­­gálja, hát én vagyok az, a­ki nem drágálom. S ha va­laki elfogadja a Klein ügyvéd föltételeit, hát én elfo­gadom. Ha valakinek pedig kifogása van ez ellen, álljon elő vele, de egyszersmind mutassa meg a csiz­mája talpát is, mert ha nem lyukasabb, mint az enyim, hát akkor nincs jussa csak egy szót is szólani. Csak ezt akartam mondani. Senki sem is szólt ellene csak egy szót is. A­ki vala­mit mondott, az azt mondta, hogy hát lesz ő is kény­telen elfogadni a pénzt, ha­bár száz percentre is. Még olyan is akadt közöttünk, a­ki azt mondta, hogy ő még kétszáz percentre is elfogadná, csak hogy a kö­penyegét kiválthassa. Éhezni rész, de fázni még ro­­szabb, s hogy mi van a gyomorban: krumpli-e vagy schnitzli ? azt senki nem látja, de ha az ember Irak­­ban sétálgat az utcán tél-tűz idején, azt még a taná­csos úr is meglátja. Én nem szóltam semmit. Ellenkezőleg, bennem szólalt meg valami, s azt mondta, hogy ne fogadd el. Hogy száz percentre pénzt venni fel csak annak szabad, a­ki éhezik és fázik. Óra nékül meglehet az ember, ha a városház tornyához közel lakik, pipázni cserép pipából is jól lehet, csak dohány jó legyen. A­mi pedig jegygyűrűt illeti, ha akkor nem reped meg valakinek a szive a­mikor zálogba teszi, hát az bizony három-négy hónapig meg tud élni nélküle. Akkorra pedig a drágasági pótlékból is kiválthatom csak minden hónapban félre kell tennem. (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) — Ejh, asszonyom, hiszen ő franciáid beszélt önhöz! kiáltott föl a báró. E fölvilágositásra visz­­sza nem tarthatom többé a kacagást s egész ne­gyedórára volt szükségem, hogy legyezőm mögött komoly hangulatomat visszanyerhessem. Különben minden jó rendben ment véghez. Bort s ételt bőven­­ kaptak a jámborok, s nem tudom, hány ízben emel­­j­­ek poharat egésségünkre. úgy hiszem a legelégül­­­­teb­ben távoztak el. Csakhamar aztán a báró is belépett. — Ott lent az­­után, — mondá, — tömérdek nép csoportosul. Úgy látszik, mintha ezek az emberek mind ide akarnának feljönni. Annyi azonban bizo­nyos, hogy ide be nem lépnek s mi az éjszakát nyu­godtan tölthetjük. A függő­hidat épen most vonat­tam föl. — E szerint tehát mindnyájan foglyok vagyunk ! — szólt enyelegve a báróné. — Senki sem ki nem mehet, sem be nem jöhet többé önnek engedélye nélkül. Nemsokára aztán vacsorához ültünk. Malpeire kisasszony izgatottnak és szórakozottnak látszott s a társalgásban oly élénk részt vett, mely nekem nagyon feltűnt. Soha sem láttam őt ilyennek s különös nyug­talansággal tapasztal­om, mily fáradságába került neki természetesnek, nyugodtnak lenni.

Next