Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)
1875-06-11 / 131. szám
131. szám Péntek, 1875. junius 11. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Félévre Előfizetési dij: 8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik ti Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. fővárosi lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Paramythia. Egy óriási szív a földkebel, A mely dobog és érez szüntelen, S forr benne ősidőktől fogva már Az örök tűz, az örök szerelem. S mindazt, mi rajta él és létrejö, Ez örök szerelem hevíti át, Mint áthevíti hajnal bíbora A bárányfelhők ezüst fátyolát. S mindaz, mit rajta látsz és megcsodálsz, Egy lángoló szerelmi gondolat : Az uj tavasz, az Aetna lángjai, Rejtett virágok hólepel alatt. S a föld szülötte jön a férfiú, Hatalmas úr a létezők között — S a föld szerelme dús örök gyanánt A férfinak szivébe költözött. S az ég szivében ép ily szerelem Magasztos lángja ég hatalmasan, S elontja életalkotó tüzét A föld felett a nap sugáriban. S mindaz, mit rajta látsz és megcsodálsz, Egy lángoló szerelmi gondolat, Csillagvilág, villámirtó tüzes szelid szivárvány fellegbolt alatt. S az ég dicső leánya lett a nő, Legfényesb minden csillagok között, S az ég szerelme drága örökül A nő szelid szivébe költözött. Sejted tehát, hogy mi a szerelem, Midőn a férfi lelke nőt imád, Föllelve benne és szerelmiben A tiszta mennynek minden csillagát ! ' A menny és föld szerelme egybeforr, És lesz belőle egy örök tavasz, Mely halhatatlan, mint az alkotó, — A mindenségnek szent összhangja az ! Várady Antal. A húsvéti kalács. (Genre.) Balázs Sándortól. (Folytatás.) Így teltek a napok panasz, koplalás és kétségbeesés között, s bár a fagy épen nem engedett, a felső kabátok és köpenyegek egymásután fogytak és tünedeztek a hivatal ruhatartó fogasáról. Hej pedig keserves dolog ám téli időben egy szál kabátban sétálgatni, habár két ing is volt alatta. Nekem hála istennek, kabátom megmaradt, de az órám, a nagy tajtékpipám, sőt pirulva vallom be, de hát így volt, még a jegygyűrűm is »szállást cserélt.« Persze nem egyébért, csak hogy a szálláspénzt kifizethessem. De én legalább kifizethettem. Többen közöttünk még azt sem fizethették ki, mégis szállást cserélt róluk minden, aminek nélkülözhetését az éhes gyomor egy-egy gyönge pillanatban az emberre rádisputálhatja. Olyan is akadt egy, akit egyenesen kizártak a lakásáról (igaz, hogy hónapos szobát birt, mert szerencsére nőtlen) s aki aztán a hivatalszolga különös elnézéséből az éjeket is a hivatalban töltötte. És ez nagy szerencse volt rá nézve. Egy az, hogy fűthetett a mennyi neki tetszett, aztán még krumpliját is megsütögette, ha volt. De nekünk is megvolt belőle a saját hasznunk, mert akármilyen korán mentünk is be a hivatalba, mindig kész melegre mentünk. Soha sem is telt meg oly korán az iroda, mint eme szomorúan nevezetes téli hónapokban. Hanem azért a munkán, az igazat megvallva, nem igen volt láttatja e nagy buzgóságnak. Igaz, hogy biz abba idő telik, mig egy félig fagyott test fölenged, s mert az emberi szív oly gyönge és gyarló, hogy reggeliden napokon hajlandóbb egy jó darab debreceni pörkölt szalonnán merengeni, mint az adókimutatások, jövedékek, illetékek és járadékok tömkelegébe belemerülni. Nem is merültünk, hanem az idő legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy azt találgattuk, hogy ugyan bizony megkapjuk-e végre amaz oly régen megígért drágasági pótlékot vagy nem kapjuk meg ? Nagy dolog forgott kérdésben. Havonkint nyolc forint ötven krajcár! — De bizony megkapjuk. — Szólt egy szép reggelen a szobába toppanva számtanácsosunk. — Épen most jövök államtitkár ő méltóságától, s tőle tudom, hogy ő excja már a jövő héten megteendi előterjesztését a képviselőházban. Azért, urak, szedjük össze magunkat, s dolgozzuk fel a restanciát. Attól tartok, hogy ő excra ez alkalomból vizsgálatot fog rendelni, s nem szeretném, hogy osztályunk, mely eddigelé oly jó hírnek örvend, épen most kompromittálja magát. Ez a jó hír egészen felvillanyozta az irodát. Az egész személyzet élyen kiáltásban tört ki, melyről nehéz volna meghatározni, hogy tulajdonképen kinek szólott. Én azt hiszem, hogy magának a drágasági pótléknak. Bizonyosat azonban én sem mondhatok, ámbár magam is éljeneztem. Számtanácsosunk azonban személye iránti ovációnak vette e kitörést, s jóindulatú, kegyes mosolylyal köszönte meg. Azután még egyszer lelkünkre kötötte a restanciákat és bement a szobájába. Távozása után pillanatnyi csendesség következett be. Nagy izgatottságunkban mindnyájan felugráltunk ugyan székeinkről, de elfogadásunk e váratlan szerencse felett oly nagy volt, hogy egy ideig senki sem volt képes csak egy szót is kiejteni. Szabó János volt az első, a ki összeszedte magát és a ki megszólalt.— Ez mind szép urak. De mi lesz belőlünk addig ? Otthon nincs fa, nincs kenyér, s bár mind a három ingem rajtam van, majd megvesz az isten hidege. Bundámat okvetlenül ki kell váltanom. Csak nagy sóhajtozások válaszoltak szavaira. Mindenki okvetlenül ki akarta váltani a bundáját vagy a köpenyegét. Én meg a jegygyűrűmet akartam kiváltani. — Ha az urak akarják, és a föltételekbe beleegyeznek, én képes vagyok magamnak is, az uraknak is fejenkint száz forint kölcsönt szerezni. Egy pillanat alatt körbe fogtuk, s felhívtuk őt, hogy nyilatkozzék világosabban. Klein ügyvéd, azt hiszem mindnyájan ismerik az urak Klein ügyvédet. Különben akár ismerik az urak, akár nem ismerik, az mindegy. Tény az, hogy Klein ügyvéd hajlandó nekünk fejenként 100 forintot kölcsön adni száz percentre, ama föltétel alatt, hogy az összes váltókat mindnyájan és összesen közös kötelezettséggel és egymásért való jótállással aláírjuk, s a kölcsönt tizenkét egyenlő részletben tizenkét hó, vagyis egy év alatt visszafizetjük. — Száz percent! — kiáltunk néhányan elszörnyüködve, — ez mégis borzasztó. — Hát vegyenek az urak takarékpénztárból kölcsönt, — mondá Szabó János gúnyosan. — Ott olcsó a pénz. Nem drágább hat percentnél. Vagy keressenek maguk privát embert. Hisz vannak vagy tizenöten, bizonyosan találnak eleget. Ki ne adna sokkal olcsóbban is ilyen jó nevekre! Én nem tudok kapni ennél olcsóbbat. Azért ha tetszik jó, ha nem tetszik az is jó. Ha pedig megvesz bennünket az isten hideges, a még a legjobb lenne. E szavakkal visszaült asztala elé s belemélyedt a fogyasztási illetékek tömkelegébe. Magam is visszasompolyogtam asztalomhoz. Nagyon nehéz, elfogadhatatlan feltételek ezek! — sohajtam magamban. — Nagyon nehezek! A többiek is kezdtek egyenkint visszasompolyogni asztalaikhoz, midőn hirtelen egyik kollegánk megszólalt, s a következő beszédet intézte hozzánk. A Müller volt. Ugyanaz, akinek a felesége olyan putzbolond, s aki maga hordja magának a lacikonyhából a vacsorát. — Kedves barátom, hadd szóljak én is hozzátok egy pár szót. Ha valaki tudja tűrni köztünk az éhséget, én tudom tűrni az éhséget. Ha valaki tud fázni én is tudok fázni, s ha valakinek mindene zálogban van, hát nekem mindenem zálogban van. Csak a feleségem nincs zálogban, az otthon van, s azt mondta, hogy ha nem viszek haza két font angol keményítőt, s egy nagy üveg francia kékítőt, hát kikaparja a szememet. Azért ha valaki drágálhatja a száz percentet, hát én drágulhatom. De ha valaki, csakhogy pénzt lásson, még a százpercentet sem drágálja, hát én vagyok az, aki nem drágálom. S ha valaki elfogadja a Klein ügyvéd föltételeit, hát én elfogadom. Ha valakinek pedig kifogása van ez ellen, álljon elő vele, de egyszersmind mutassa meg a csizmája talpát is, mert ha nem lyukasabb, mint az enyim, hát akkor nincs jussa csak egy szót is szólani. Csak ezt akartam mondani. Senki sem is szólt ellene csak egy szót is. Aki valamit mondott, az azt mondta, hogy hát lesz ő is kénytelen elfogadni a pénzt, habár száz percentre is. Még olyan is akadt közöttünk, aki azt mondta, hogy ő még kétszáz percentre is elfogadná, csak hogy a köpenyegét kiválthassa. Éhezni rész, de fázni még roszabb, s hogy mi van a gyomorban: krumpli-e vagy schnitzli ? azt senki nem látja, de ha az ember Irakban sétálgat az utcán tél-tűz idején, azt még a tanácsos úr is meglátja. Én nem szóltam semmit. Ellenkezőleg, bennem szólalt meg valami, s azt mondta, hogy ne fogadd el. Hogy száz percentre pénzt venni fel csak annak szabad, aki éhezik és fázik. Óra nékül meglehet az ember, ha a városház tornyához közel lakik, pipázni cserép pipából is jól lehet, csak dohány jó legyen. Ami pedig jegygyűrűt illeti, ha akkor nem reped meg valakinek a szive amikor zálogba teszi, hát az bizony három-négy hónapig meg tud élni nélküle. Akkorra pedig a drágasági pótlékból is kiválthatom csak minden hónapban félre kell tennem. (Folyt. köv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) — Ejh, asszonyom, hiszen ő franciáid beszélt önhöz! kiáltott föl a báró. E fölvilágositásra viszsza nem tarthatom többé a kacagást s egész negyedórára volt szükségem, hogy legyezőm mögött komoly hangulatomat visszanyerhessem. Különben minden jó rendben ment véghez. Bort s ételt bőven kaptak a jámborok, s nem tudom, hány ízben emeljek poharat egésségünkre. úgy hiszem a legelégültebben távoztak el. Csakhamar aztán a báró is belépett. — Ott lent azután, — mondá, — tömérdek nép csoportosul. Úgy látszik, mintha ezek az emberek mind ide akarnának feljönni. Annyi azonban bizonyos, hogy ide be nem lépnek s mi az éjszakát nyugodtan tölthetjük. A függőhidat épen most vonattam föl. — E szerint tehát mindnyájan foglyok vagyunk ! — szólt enyelegve a báróné. — Senki sem ki nem mehet, sem be nem jöhet többé önnek engedélye nélkül. Nemsokára aztán vacsorához ültünk. Malpeire kisasszony izgatottnak és szórakozottnak látszott s a társalgásban oly élénk részt vett, mely nekem nagyon feltűnt. Soha sem láttam őt ilyennek s különös nyugtalansággal tapasztalom, mily fáradságába került neki természetesnek, nyugodtnak lenni.