Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-14 / 235. szám

a­mit élvez valaki akkor, midőn egy felséges itallal teli serleget ürít ki; de értette egyszersmind azt is, hogy életboldogságában egy nagy űrt képez az a körülmény, hogy e nő nem lehet az övé. A báróné egyszerre fölemelte fejét munkájáról s rajtakapta az ezredparancsnokot, a­mint ez tekin­tetével rajta vesztegelt. Gyönge pir futotta el arcát s kissé elfogultan kérdezte: — Mire gondolt ön most ? — Az jutott eszembe, asszonyom, hogy itt tar­tózkodásom napjai nemsokára véget érnek. Anyám meggyógyult s igy itt létem nem lenne továbbra is in­dokolható. Vissza kell térnem mielébb ezredemhez. — Tehát ez búsitja önt el ? — Az búsit, hogy újra el kell hagynom anyá­mat s az, — engedje bevallani, — hogy kegyedtől búcsút kell vennem, ki engem oly testvéries érzület-­­­tel fogadott s az itt töltött időt oly édessé tette ne­kem, hogy életem legboldogabb szakát e napok képezik. — De hát miért utazik ön el, ha oly boldognak érzi magát ? — kérdé a báróné a nélkül hogy az if­júra tekintett volna. — Elutazom, — mondá az ezredes elhalvá­nyodva, s ezzel fölállott. — Elutazom, mert itt nem találom föl hivatásomat. Itt mi hasznot sem hajthatok és én tétlenségben élni nem tudok. De még ha alka­lom kínálkoznék is nekem az itt maradásra: hiszi-e kegyed, hogy bátorságom lenne azt megragadni? Meggondolta-e kegyed, hogy e kastélyban tartózko­dásom mily rágalmakra szolgáltatna okot ? — Rágalmakra? Hiszen mindenki tisztel és becsül s bármily kényes legyen is helyzetem, senki sem merne engem gyanúsítani. Különben is, édes­anyjá­nak jelenléte megóv engem minden rágalomtól. — Mind elgondoltam én ezt, asszonyom; de a világ oly rész, férjének pedig érdekében áll, hogy ke­gyedben hibát találjon. Ismétlem, anyámak nincs rám továbbra szüksége és igy távoznom kell — s mint kegyed sejthette, ez búsitott el. — Pedig, — viszonzá a báróné, szive sugalatá­­nak engedve, — ön már rég megszokhatta az édes­anyjától való távollétet és eme szokásnak enyhítenie kellene a megválásból eredő szomorúságot. — A válás pillanata mindamellett is mindig fáj­dalmas befolyást szokott gyakorolni. De még kegyed asszonyom oly édessé tette életemet, és nekem úgy tetszik, mintha a távozáskor olyasmit veszítenék el, mely előttem a legdrágább kincs. Mindezt az ezredes oly hévvel mondta, hogy minden szava lelkéig hatott Charlottenak s az öntu­datra vergődő szerelem meleg sugarai árasztották el szivét. Rá tekintett Xavierre s látta, hogy ez ismét leült s az asztalra könyökölve, arcát kezeibe rejtette. — Hát csakugyan kedves vagyok én önnek ? — kérdé susogó hangon Charlotte. — Egyedül vagyunk, — viszont­ az ifjú a nél­kül hogy ülő helyzetén változtatott volna. Aztán édes hangon folytatta: — talán soha sem nyílik ily kedvező alkalom, mint most, bevallani ama tisztelet­­teljes és gyöngéd érzületet, mely szivemet eltölti. En-I gedje kifejezni, asszonyom, hogy boldogabbnak érzem magamat, ha távozásom előtt közölhetem azt a titkot, mely szivemet nyomja s melyből azt is megtudhatja, hogy van a világon egy hű, iránta halálig ragaszko­dással levő barátja. Igen, én szeretem kegyedet. Ha ezt bátorkodtam bevallani, tettem abból az okból, mert hittem, hogy nem fog e miatt rám megnehez­telni s hogy ha kegyednek szabad volna, hangot adni érzelmeinek, én remélhetném, mikép szerelmem viszon­zásra találna. Azonban én ismerem a nehézségeket és veszélyeket, melyek életútjába torlódtak s a gyű­löletes láncot, mely lekötve tartja, és azt is tudom, hogy kegyed nem az a nő, ki kötelességéről megfe­ledkeznék. Annálfogva kitártam szivemet, nem azért, hogy megkiséreltetéseknek tegyem ki kegyedet, ha­nem, hogy könnyítsék keblemen s bizalmat tanúsít­sak irányában, midőn szomorúságom okát bevallom. Én távozom, de magammal viszem emlékét, mint ma­gammal vittem a múltkor, midőn először láttam s mely még elevenebben él bennem ama szerelem ál­tal, melyet kegyed oltott belém. Lehetetlen híven festeni Charlotte zavarát, mi­dőn e beszédet hallotta, mely a midőn őt egészen el­ragadta, egyszersmind a legmélyebb kétségbe is ejté. Hímzését elejtette s kezei mozdulatlanokká váltak. Kábultan ült ott, mintha lesújtva lett volna e beszéd nyomásától, minőt eddig senkitől sem hallott, hacsak férjétől nem, ki egyszer ilyeténkép beszélt előtte, az előtt való este, hogy őt oly gyalázatosan megcsalta. Hiába kísérelte meg felelni, nem volt hozzá elég ereje. De hát mit felelt volna! Ha felel, az nem­­ lehet más, mint: »Én is szeretem önt!« Charlotte soha sem hazudott. Ő nem vallotta be szerelmét. Visszatartóztatta őt ebben veszélyt sejtő ösztöne, meg az a tudat, hogy neki, mindaddig míg férje él, legyen ez bármily hibás, nem szabad saját szívére hallgatni. — És kegyed mit sem válaszol nekem ? — kér­dé az ezredes. E szavakra, melyeket Xavier oly édesben ejtett ki, Charlotte felkiáltott : — Mit mondhassak én önnek ? Hogy a szivem­hez vezető ösvényt megtalálta, azt úgy is jól tudja ; de azt is tudja, hogy ily beszédre válaszolnom tiltva van. Nem szabad engednem amaz érzelemnek, melyet ön bennem ébresztett. Mi mind a ketten oly reményt táplálunk, melyet hangosan bevallanunk nem szabad. Rejtsük el azt jól szivünkben... Charlotte elhallgatott. A szó csaknem elfuladt ajkán. Hiába törekedett erős lenni, a helyzet lenyű­gözte s Xavier nyilatkozata lefegyverezte. Könyek szököttek a szemébe. Xavier elhagyta helyét, odament s térdre borult. — Mért sir kegyed ? — kérdé. — Neheztel talán rám, vallomásom miatt ? S midőn a báróné lecsüggesztette fejét, igy folytatá: — Talán ama veszélytől fél kegyed, melynek közös gyöngeségünk miatt lenne kitéve ? Oh, legyen nyugodt Charlotte... Xavier nem végezhette szavait be. A báróné a szájára tette ujját, hogy elhallgat­tassa s ugyanakkor elfordította a fejét. Az ifjú még mindig térdepelve, csodálkozva nézett a bárónéra, igyekezve gondolatain áthatolni. Eközben hirtelen föltárult a szalon ajtaja. Charlotte legott felugrott s a meglepetés hangján sikoltott föl. Xavier fölemelkedett, de nem ama sietséggel, mint ahogy félénk emberek szoktak, hanem azzal a gyorsasággal, melyet a kényelmetlen helyzet igényelt, a­mely Charlotte-ot vádolhatta. Szerencsétlenségére mindez elkésett törekvés volt, mert az érkezett min­dent látott. Ez Mirvel Ferenc báró volt. (Folyt. köv.) A hypochondria. i. (B. S.) Hogy az ember élete tele van bajjal, azt napról napra tapasztalja gazdag úgy, mint sze­gény, csakhogy természetesen az egyik kisebb mér­tékben és más módon, mint a másik. Az élet bajai ép oly sokfélék, mint a­mennyire a társadalom em­berei egymástól rangban és természetben különböz­nek. Maga e szó is »baj,« szintén igen tágértelmű. Valakinek például »nagy baja« az, hogy miért nincs neki még két szép tizenhatmarkás almás szürkéje, hogy így legalább négyesre lenne kiegészítve fogata, mig a szegény, hegyi teknő vájó és fakanalas »mer­­cand ambulant« nagyon meg lenne elégedve, ha leg­alább egy középtermetű szürke csacsit mondhatna a magáénak. Mig egyiknek illuzórius migraine-je már sürgősen igényli a doktort és patikát, s óva őrizkedik még a folyosó jegétől is, addig az igénytelen, földet túró szántóvető fel sem veszi fárasztó mezei munkája­­ közben, mindennapos váltólázát. Marsnak sebekkel borított, edzett idegzetű fia pedig mosolyogva tekint ama nagyvárosi uracsra, ki ha ujját véletlenül vala­mivel megkarcolta, már fekete flastrommal borítja a vészsujtotta helyet és szívreható hangon panaszolja el minden szembejövő ismerősének, hogy : »il est un peu indisposé.« Vannak azonban kóros állapotok, melyeknek súlya alatt a szenvelegni szerető természet már nem ölthet álruhát a végre, hogy a szenvedő test nagyobb sympathiába fogadása végett többet színlelhessen a valónál. Ilyenek például azok a bajok, melyek min­denkit egyformán az ágyhoz kötnek. De létezik ezzel szemben egy olyan baj is a többi sok közt, mely tulajdonkép nem látszik annak lenni; mégis, ha valahogy belénk fészkelte magát, vagy ha öntudatosan és mégis akaratlan és mi vetet­tünk rá hálót, kétségkívül a legszánandóbb bajnak nevezhető. És e, mondhatni maga nemében unikum baj, kedves olvasóm! — kérlek ne légy kiváncsi rá, mert ha eléd rajzolom, kétségbe fogsz (nem esni, hanem) lőni, hogy hát tulajdonképen szived szakad­tából kinevesd-e, avagy szived mélyéből szánakozzál-e rajta ? Legyen tehát kívánságod szerint, ime nevén nevezem őt: hypochondria! Kérlek azonban, légy türelemmel, mert e név vagy kifejezés, magában véve még mindig kevés arra, hogy rajta nevessünk vagy szomorkodjunk, és ezért kedélyed és elméd kritikáját szíveskedjél visszatartani mindaddig, míg magad előtt nem látod teljes képét ama szerencsét­len halandónak, kit a körülmények, vagy talán önmagával meghasonlott énje sodortak oly fatális helyzetbe, hogy ő a társadalomban, mint e baj címe­res tulajdonosa kénytelen bolyongani. A fölött, hogy a hypochondria idegbaj, már többé nem kétkedik az orvosi tudomány. Csak az a kérdés, hogy az idegbántalmak melyik neméhez tar­tozik. Ez is el van már döntve. Vannak ugyanis idegbetegségek melyeknek tüneti oka az idegrendszer bizonyos pontjainak bántalmazottságára, vagy kóros elfajulására vihető vissza és ellenkezőleg. Az előbbihez tartoznak például a központi és környi idegbajok, mi­dőn amannál az agy, nyúl­agy, vagy a gerincagy, emen­­nél pedig az említett központokból kibocsátott és a test felületén szétágazó idegnyalábok vannak bántalmaz­va. Ily központi idegbajra vihető vissza, például az alsó végtagok hüdése (paraplegia extremitatum infe­­riorum,) midőn a gerincagy valamely részének bán­­talmazottsága következtében az onnan kiinduló és a lábakat mozgató idegek működési képzettségüket annyira elvesztik, hogy az illető beteg lábaival (noha maguk a lábidegek mind épek,) semmi mozgást vég­hez vinni nem képes. Ettől a környi idegbaj, vagy környi hüdés (paralysis superficialis) csak abban kü­lönbözik, hogy itt nem a központ, hanem az onnan kiágazó idegnyalábok vannak bántalmazva, a köz­ponttól való lefolyásuk valamely mélyen vagy felüle­tesen fekvő pontjaiban. Mindez állapotok közül a hypochondria nem tartozik sem a központi, sem a környi, hanem az áta­­lános idegbántalmakhoz, melynek székhelye nincs te­hát határozottan a szervezet bizonyos pontjához, s igy egyes orgánumokhoz sem kötve, mint azt régebben hit­ték, midőn kiindulási pontjának a lép bántalmazottsá­­gát tartva, azt lépkórnak nevezték el. Nem helyes e sze­rint mostani magyar neve : a »rásztkór« sem, miután ez is a léppel van összefüggésbe hozva, a­mennyiben a lép a rászttájban fekszik; azonban a »kedélykor« elnevezés igenis — a­mint látni fogjuk — legmegfe­lelőbb neve ez állapotnak és kórképnek. Noha a hypochondria átalános, vagyis az ösz­­­szes idegrendszerre szétterjedő baj, mégis nem kell­­ hinni, hogy a testnek minden pontja fájdalmas, sőt ellenkezőleg : legtöbbnyire a legcsekélyebb fájdalm­i másság sincs jelen. Hanem azért a beteg, orvosa e­­ kérdésére: »mi baja, hol fáj ?,« mindig tud valamely­­ határozott helyet — az ő hiedelme szerint, nagyon is­­ pozitíve, mint a fájdalom és betegség székhelyét, ki­jelölni, például gyomrát, máját, fejét, lépét. De az alapos vizsgálat, különösen a betegség első idősza­­­­kában mind e panaszoknak a legkisebb okát sem képes kimutatni, bármily jó igyekezet mellett is. A­ hypochondria átalában két irányból indul ki, még­pedig vagy kedély-bántalmak lépnek először föl, bizonyos szomorú családi vagy egyéni körülmé­nyek miatt, és ezekből csak később jön létre szervi bántalom , vagy pedig a kór kifejlődésére valamely csekély szervi baj szolgál kiindulási pontot. Mindkét esetben a kórállapotot súlyosabbá csupán az erős és folytonos képzelődés teszi. Azok a körülmények, melyek kiindulási pontol szolgálnak e betegségre, szintén különfélék lehetnek. Ilyen egyik leggyakoribb eset például, ha valakinek tányérán egyszer valamely eledel nem az ő kedve sze­rinti sugarakat találta visszatükrözni. Mindamellett jóizűen költi el az egészet, de azután ama, szerinte fa­tális kinézésre, még ebéd után is vissza-visszaemlé­­kezik s meglehet, sokkal többször, mint kellene, mely visszaemlékezés aztán még különösebb színbe öltöz­tetvén előtte az elfogyasztott táplálékot, elhiteti sze­gény fejével, hogy bizony azt kár volt megennie, mert hátha annak már most valami nagyon rosz követke­­­­zése leend. Na, hisz ez eddig megtörténhetik többször mindnyájunkkal, de egy kevésbbé aggályos, vagy­is inkább bátorító gondolat: »eh, mit törődni vele, az ínynek jól esett, a többi a gyomor dolga; a jó gyomor pedig mindent megemészt­,« avagy közönségesebben: »nem tudni, mitől hízik az ember!« — fölment min­den további aggodalomtól s legtöbbnyire rosz utókö­vetkezményektől is. De nem igy a hypochonder. Ő a vi­lágért se szakítaná félbe további aggodalmait és kéte­lyeit. Néhány perc múlva az étkezés után úgy érzi ma­gát, mintha gyomra túlságosan meg lenne terhelve; né­hány óra múlva határozott rész érzésnek ad kifejezést, gyomrát tapogatja, nem szűnik meg magát vigyázat­lansága miatt vádolni, s különösen nagy aggodalom­mal tölti el egész lényét a jövőben bekövetkezhető 1048

Next