Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)
1875-11-25 / 270. szám
Tizenkettedik évfolyam. Csütörtök, 1875. november 25. 270. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre 8 frt. Negyedévre........................... „ Blegjeleiket, ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy hires ember fia. (Elbeszélés.) Irta Margitay Dezső. (Folytatás.) III. így és itt éltem én egész tizennyolcéves koromig. Atyám minden két hóban meglátogatott minket egyszer. Többször is eljött volna, de nem ért rá; a közügyek ismét javulófélben látszottak lenni, mint a nevelő urnak — ki, amint később megtudtam, bujdosó honvédtiszt volt — mondás reá magasztos miszszió várt. Részemről én nem vettem ezt részul neki; távolléte alatt ép úgy éltem mint mikor ott volt, kivévén, hogy ilyenkor nem lovagolhattam egy-két nap be a közeli kis városba velem egykorú Lend barátomhoz, kivel egy vadászat alkalmával ismerkedtem meg s kit szokásom volt mindennap meglátogatni. Ebéd után, a mint a céllövészeti és víórákat bevégezők, fölvetem magamat paripám hátára és. .. Nem elébb a kertbe mentem s kötöttem az ott nyíló ritkaszép virágokból egy bokrétát, nem a Lend számára, oh nem! hanem annak a kis, kékszemű leánynak, ki abban az időben, midőn oda szoktam menni, egyik nap úgy mint a másik nap, azon a folyosón állott, melyen keresztül barátomhoz kellett mennem. Olyan tizennégy éves forma lehetett, rövid ruhában ; úgy hívták, hogy Ida, a másik nevét nem kérdeztem meg. Halvány arca s szép, ábrándos szeme volt. Lend azt mondta, hogy nevelőbe jár oda, mert abban a házban, melyben barátom lakott, nevelőintézet is volt. Még sok egyéb badarságot is mondott. Nagyon szeretett velem évődni!— A többi közt azt is mondta, hogy nem tudja, mi fért ahhoz a lányhoz ? Míg meg nem érkezem, olyan nyugtalanul jár-kel a folyósón, arca olyan levert, szeme olyan mélázó s ha meglát, arca rögtön kipirul, szeme fényleni kezd s mézeskaláccsal sem lehetne a folyósóról elcsalni, mig én föl nem mentem a lépcsőzeten. Pedig ennek igen egyszerű a magyarázata. Örült annak a bokrétának, melyet mindig hozni szoktam számára. Hanem Lend hajlandó volt a legártatlanabb dolgot is félremagyarázni, főkép, miután tudta, hogy nincs a mivel inkább fölboszanthatna, mint ha rám akarja fogni, hogy szerelmesek vagyunk egymásba a kis Idával. Én és egy tizennégy éves, rövidruhás, nevelőbe járó lányka! Mindamellett sohsem feledtem el neki bokrétát vinni, ha Lencihez mentem. Midőn azonban tizennyolcadik évemet is betöltöm, a csapásoknak egész halmaza zuhant rám. Legelébb is a szegény öreg nevelő úr, kihez már úgy hozzászoktam, hogy képzelni sem tudtam magamat nála nélkül, hirtelen roszul lett s pár nap alatt meghalt. Temetésére atyám is eljött, hanem nem könnyű utazókocsin, mint másszor szokta; egy igás szekérre fel voltak halmozva mindamaz apró és nem apró tárgyak, melyek nélkül atyám el nem lehetett.— Ő maga lóháton jött a kocsi mellett. — Ezután már én is itt fogok veled lenni, fiam, s a te nevelésed befejezését fogom magamnak célul kitűzni. Nem bírtam ezt elhinni, mert hát a közügyek akkor mit fognak csinálni ? Még nem tudtam, hogy a közügyek minden vagyonunkat felemésztették; hogy az uradalmakat az összes épületekkel és bútorokkal együtt, bizonyos Áron nevű ember vette meg, ki abban különbözött apámtól, hogy neki nem állott jogában két Á-val írni a nevét, pedig ez, mint később megtudtam, nagyon fontos körülmény. Aztán az az ember a közgazdaság helyett a saját gazdaságával vesződött s végre a vételi szerződés értelmében meg tartozott engedni, hogy a sötét kastélyt, melyben laktunk, atyám holta napjáig használhassa. Ezt mind nem tudtam, azért voltam bátor kétkedni ígéretében. A második csapás az volt, hogy Lenci, miután a közeli város iskolájából kicsapták, Pestre ment szerencsét próbálni. Ez nem látszik valami nagy csapásnak, de azért én nagyon zokon vettem, nem maradt abban a házban senkim, akihez belovagolhattam volna, ha meguntam magamat. Pedig úgy hozzá szoktam már. Sokszor azon vettem magamat észre, hogy már meg van kötve a bokréta, nagyot sóhajtottam, aztán bedobtam a bokrétát a kerten keresztül folyó patakba ; lehet, hogy örömet fog okozni valakinek, aki megtalálja. A harmadik s egyszersmind legnagyobb csapás atyám halála volt. Neki missziójául tűzte ki a végzet, hogy a közügyekért harcoljon ; élete a szereplés volt, ez megszűnt lehetséges lenni, tehát meghalt. S én ? Ama nap előtt való éjjel, hogy a sötét kastélyt, egyik atyai rokonomhoz menendő, elhagytam, ismét megjelent ő álmomban s gyöngéden megcsókolta homlokomat ; szemeiben ott ült a fájdalmas, a szánó mosoly, de arca derűlt és ragyogó volt, mintha biztatni akart volna, hogy ne essem kétségbe. IV. Négy év folyt le. Én még mindig annál a rokonomnál laktam, kihez a sötét kastélyból költöztem . Magyarország alkotmányát ezalatt visszaállították. A fiatalságnak tér és alkalom nyílt tanulmányait , érvényesíthetni. Én sem mulasztom el gyakorolni magamat abban, amit tanultam. Délig lőttem, vágtam, délután pedig lovagoltam. Egy borongós őszi délután, hogy bizonyos fájó , érzettől szabaduljak, mely nem volt irigység más ifjak előmenetele fölött, hanem saját semmiségem érzetéből származott, erős nyargalásban tovább találtam lovagolni, mint rendesen szokásom volt. Almadozásaimból az ébresztett föl, hogy öltönyeim egészen nedvesek lettek a sűrű, apró csöppekben hulló esőtül- körültekintve úgyszólván semmit sem láthattam az időközben leereszkedett nagy ködtűl, s lovam csülökig mélyedt a kövezetlen út sarába. Ha nem csalódom, öt óra felé volt az idő. Hazafelé indulni, magam és lovam elleni bűnnek tartottam volna; legjobbnak véltem tehát egy köteleső kis városba betérni s ott az egyetlen fogadó egyik szobájában a másnap reggelt bevárni. Úgy történt. Tizenöt-húsz perc múlva merengve bámultam nyitott ablakomból a pocsogó esőt, melynek egyhangú moraját sem dörgés, sem villámfény nem tette változatossá. De mégis volt valami dörgésféle, hanem ez az ég helyett a fogadó kikövezett udvaráról hatolt fülembe. Ejh, hisz ez egy utazó hintó, négy szép lótól vonva. Az inas leugrik a bakról, kinyitja a hintó ajtaját és kiemel abból egy fülhegyig skálozott magas, száraz úriembert, aztán egy lefátyolozott hölgyet, magas, karcsú termettel, könnyed, kellemes mozdulatokkal. Most a fátyol föllebben az arcról, a hölgy merőn rám szegzi tekintetét, ajkai megnyílnak, mintha sikoltani akarna, de nem ad hangot, hanem a helyett egy, utánuk jövő kocsiról elősiető szobalány félének karjára dobva köpenyét, s az épület ajtajánál eltűnik szemem elől. Mintha ismerném, mintha láttam volna már! Ejd, de hol láthattam volna ? Bizonyosan emlékezetem csal. De mégis. Az est egy ködös őszi délután nem szokott sokáig váratni magára. Most is szokott készségével tolta előre egyhangú arculatát. Mindenütt csönd és fénytelen homály; az esőcsöppek álmot hozó neszszel hangzanak, de én távolról sem érzek hajlamot a lefekvésre ! Olyan feszülten érzem magamat, mintha valami meglepőt várnék, pedig . .. — Köp, köp. Mintha ajtómon kopogtak volna ! Az eső akar megtréfálni, az ablaktáblákra kopog, csakhogy »szabad«-ot kiáltsak. Ki kopoghatna az én ajtómon ez időtájban oly lágyan, oly óvatosan ? — Kopp. Ez már mégsem esőcsepp ! kinyitom ajtómat s egy puha női kezecske valami hatfélét hagy ujjaim között, s aztán, mintha a halványan világított folyosóban azt a szobalányt sejteném távozni, kinek a hintóból kiszálló hölgy köpenyét átadta. Bezárom ajtómat s a gyertyához közel tartott papírból a következőket olvasom : »Tizenegy órakor, első szám, három lassú koppantás.« Hah, hisz ez egész kis regény! Tizenegy órakor légyott az elsőszámú szobában, fel három halk koppanás. De ki lehet az, ki e légyottot ily, minden előzménynélküli módon adja ? Legyen bárki, én ott leszek. Eddigi életem úgyis olyan egyhangú volt, mint a künn borongó idő, most fűzzünk bele egy kis regényességet is. Történjék bármi, én a meghívást elfogadom. Midőn a tizenegyet ütötte, már meg volt adva a jel, az elsőszámú ajtó föltárult s előttem állt a magas, karcsú hölgy. Finom és nemes jelleggel biró arca, amely rendesen alkalmasint halvány szokott lenni, most szűzi pirban lángolt s ábrándos sötétkék szeme oly bizalommal és bensőséggel függött rajtam, mintha egy rég nem látott kedves volnék, ki most hölgye lángoló keblére visszatért. — Nem, nem! Ön nem feledhette azt el, a ki négy éven át mindig csak rá gondolt, — kezdés lágy, fájdalmas hangon, midőn észrevette, hogy zavarodottan állapodom meg az ajtóban — aki most is az első pillanatban felismerte a kis Idát. (Folyt. köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) Írta Thackeray. (Folytatás.) — Legkevésbé sem, uram; ő nem titkolja a dolgot. Ha a dolog el lesz intézve, nem hiszem, hogy Mr Brough többé rám nézne. De most szüksége van rám. Meg is mondta nekem, mikor ide hozott. »Ön világfi, Titmarsh, — mondá: — tudja, hogy nem azért adom önnek ezt a helyet, mert becsületes ember és szépen ir. Ha kevesebb értékű ajándékom lett volna, azt adtam volna oda; de mivel nem választhattam, azt adtam, a mi épen hatalmamban volt.« — Ez elég szép, de miért tesz Brough ennyit oly csekély összegért, mint háromezer font ? — Ha itt lett volna, csak úgy fáradozott volna értte, uram. Ön nem ismeri a londoni cityt, s azt a szenvedélyt, melylyel a pénzpiac nagy emberei összeköttetéseik számát nagyobbítani igyekszenek. Ha üzletről van szó, Mr Brough egy kéményseprőt is magához édesgetne. Lássa, itt van szegény Tidd és húszezer fontja. Igazgatónk egészen úgy kerítette hatalmába. Mindenre szüksége van, amit csak megszerezhet. — Igen, és föltéve, hogy odább áll a tőkével.