Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)
1876-04-22 / 92. szám
megölni egy nőt, ha annyian vannak, mint Versailles- ban a rózsák ? De már itt vagyunk, ha ez nem tánto rítja el, eltántorítja Dumarsais Thargéria. — Kedvesz lovag, Pájisz imádandó. Bizonyos vagyok abban, hogy nem szándékozik itt hagyni, így szólt Vaudreuil grófné az akkor divatozó selypes modorban, szép szőke fejét illatos tűz előtt álló székre hajtva, miközben majmát, Zulmét, legyezőjével ingerelte és jázmin-ággal, mely felelős és merészebb támadók megfenyítésére szolgált, boszúsan és , hitetlenül suhintott. A »kedvest lovag« huszonkét éves ifjú volt, nyilt, behízelgő, nemes arccal és sokkal komolyabb kifejezéssel, mint azt ily ifjú embernél megszoktuk. Szatirikus röpirat miatt a királyi cenzúra haragját maga ellen ingerelte, mint Lunéville-ből eredő kérelem nélkül a bastilleba vitte volna, így száműzetett. Ifjúságában inkább a kedélyeket már-már izgatni kezdő bölcseleti és politikai kérdésekkel foglalkozott, melyek később az encyklopédiában és még később a nemzetgyűlésben szóba jöttek. Voltaire és Helvetius Greoftrín asszonynál csak jót mondtak róla. Tencin Claudine előtte való este termeibe vezette be, Fontenelle azt mondá neki: »Mint királyi cenzor elvontam helyeslésemet röpiratától, mint felvilágosult ember üdvözlöm önt.« Mind előzékenyen fogadták és a száműzetésből hazatérő Tallemont lovag, kire Vaudreuil asszony barátságosan mosolygott, ha akarta volna szerencsét csinálhatna. — A falun bájosok a pásztordalok, de a többi unalmasz — mondá a grófnő. — Miért hagyja el Léon ön holnap Pájiszt ? Ön hamisz, nem cupán a lotharingiai erdőkért! — Nincs-e ott atyám ? —Az isz igaz! De azon korában a férfiak nem oly gyermetegek máj, mást annak az oka, de mi ? Öt év előtti szerelme tán ? Öt év! Öt hónap már oly örökkévalóság, melyt szerelme öl! — Nincs szerelem, mit az idő megacéloz ! — Nem hallottam, hogy volna és azt hiszem nagyon szomorú dolog tovább égni, mint josz tűz. Ilyet itt szenki szem köszönne meg! Mondja meg titkát. Tallemont Léon mosolygott, mint kinek szerencsés gondolatai vannak és nem bánja, ha ki is gúnyolják. — Kegyedtől mit sem lehet megtagadni, asszonyom ! Titkom egyszerű. Kénytelen száműzetésem egyetlen fájdalma: a kedvesemtől való távozás; visszatérésem legnagyobb öröme a viszontlátás. Nevetséges, gondolá magában a marquisnő, ez az ember szerelemről beszél hozzám, mit nem is irántam érez — és forró pillantást vetett szép kék szeméből az előtte álló férfiúra. — Különösz ember. Nem hiába volt távol Franciaországtól, ott elkomolyult és különössé lett. Öt évig szerette a leányt ? Léon, Léon! Ez mesze. Ki ő, a varázsló nő? Valami bűvszere lehet; ki vele, gyorszan! — Nem varázsló; más bűvszere sincs, csak az, hogy nagyon szeretem. Együtt nőttünk fel Grande Charmilleban; ő szegény árva, a pap unokahuga, kedves, ártatlan, víg, szép és fris gyermek vala, menten a tisztátalanság lehetől, mint a völgyi liliom. Alig volt túl a gyermekéveken, midőn én öntudatlan szépségének teljében elhagytam. Száműzetésem öt éve alatt mindig úgy emlékeztem rá, amint utójára a szilfák alatt láttam, válásunk miatt könytelt szemekkel, először fájó szívvel. Jobban szerettem, hogy mások emlékét kitörölhették volna szívemből, csak rá gondoltam, csak ő róla álmodtam; mennél távolabb esett válásunk, mennél közelebb jött viszontlátásunk ideje, annál drágább volt ő nekem. Válásunk óta nem hallottam róla, de mi volna a szerelem bizalom nélkül és a megpróbáltatás idejében hűség nélkül ? Ifjúságának szépsége a hajadon szépségére válhatott, de más változástól nem félek Fayette-nél. Fogadtuk, hogy úgy fogunk találkozni, mint elváltunk, és én úgy hiszek az ő szerelmében, mint Sz enyimben. Tudom, hogy lotharingiai ibolyámat minden hiba, minden szeny nélkül fogom viszontlátni. Asszonyom, isten a tanúm, hogy Fayettet még most is úgy becsülöm, mint öt év előtt. Öt év... öt év... az igaz, hogy örökkévalóság, de a múlt keserűsége most örökre elhagyott és én csak a jövőt látom. Vaudreuil asszony figyelmesen hallgató; szavai régóta nem bántott húrokat pendítettek meg benne, melyeket a párisi, versaillesi és choisyi világ élei, dalai és nevetése közt sohasem hallott. A jázminággal vállára ütött és kedves kék szeme elborult. — Hagyja el, Léon! Ön ismeretlen nyelven beszél. Szívből jött hang nálunk divatját múlt, tiltott valláshoz hasonlít! II. A theátre français tömve volt. Dumarsais Thargélia, ki ép oly kitűnő volt »Elektrá«-ban, a Cid » Jimén«-jében, »Ines«-ben, mint »Niná«-ban, »Kőművesek«-ben vagy »Anza és Lubin«-ben, ma »Phaedrá«-ban lépett fel. XV. Lajos a versaillesi udvar összes hajporos marquisjaival, az ész-arisztokráciával és nagy hivatalnokaival jelent meg az előadásra, de egy ember jelenléte sem vetett gátat a tetszés-nyilvánításnak, melylyel a közönség kegyencét fogadta és XV. Lajos, a nők kegyence, az üdvözlésnek királyi megerősítést adott, a mennyiben magánkincstárának legszebb gyémántját dobta lábaihoz. Azt beszélték, hogy a legkeresztyénibb király féltékeny ama kegyre, melyben Richelieu Dumarsaisnál áll és azt nemsokára ki fogja onnan túrni. Az előcsarnokban hercegek, francia tábornagyok, grófok és marquis-k, előkelő udvarlói járkáltak; nemesek és nagyurak foglalták el a kijáratokat, hogy ha elmegy előttök, bokrétákkal hintsék be útját; szegény tanulók, pénznélküli fiatal költők, mint Diderot, Gilbert, Rousseau J. J. előre tolakodtak, hogy a szurok-fáklyák világánál a szép hölgyet megpillanthassák, kit közelről látni csak nagyuraknak volt módjukban, kik aranynyal átszőtt udvari ruhába öltöztethették Ámort, amidőn a theatre francais-t osztatlan, hosszú győzelem után elhagyta és Richelieutől vezetve kocsijához ment. Dumarsais Thargéria vacsorái egész Párisban nagy hírben állottak; fényre nézve az udvari vacsora rákhoz hasonlítottak, szabadságra nézve vetekedtek velök és szellemre nézve túltettek azokon. Mindenki részt vehetett ünnepélyeiben, melyeknél a versaillesi fényűzésen túltett, abban is, hogy a nép közé ezüstpénzt dobott ablakaiból; de nyolcfogású vacsoráihoz csak kiválasztottak mehettek és az urak ép úgy dicsekedtek azzal, hogy Dumarsais kisasszonynál ettek, mint a nők, hogy Choisyban a királyhoz voltak hivatalosak. — Mennyit vesztett, hogy nem látta ma »Phaedrá«-ban! Helvetius nem lett volna megsértve ; az ő társalgása nem ér fel Dumarsais egy tekintetével. Barátom, ön Páris mellé esküszik, ha meglátta — mondá Thorrilliére marquis, midőn kocsija a chaussee d’Antin-ban megállt. Tallemont Léon nevetett és a szempárra gondolt, mely látásánál fel fog vidulni, a szívre, mely nemsokára keblen fog dobogni Lotharingia erdős árnyában. Semmi új varázs, ha még oly csábitó volna is, nem fogja megingathatni hűségét és lotharingiai ibolyájára emlékezve, dacolt a színpad királynőjével. — Elkéstünk, de az megbocsáthatóbb, mint ha korán jöttünk volna — mondá a marquis, midőn az előcsarnokon és több termen át az étterembe vezettétének. (Vége köv.) Madách „Lucifer”-e. n. Lucifer terve tökéletesen sikerül: Ádám egész alapjában ismervén meg a gyakorlati életet, kigyógyúlt abba vetett bizalmából. Lucifer szerepe e jelenetben (tizennegyedik) minden izében ördögi s maga az a modor, melylyel Lovel történetét elbeszéli, képes egy sanguinikust a kétségbeesés útjára terelni. Lucifernek a tizenkettedik szin phalanszere jelenetében véghezvitt működéséről is hasonlót mondhatnánk, ha nem tenne itt olyasmit, ami kissé visszatetszik. E visszatetsző cselekedete abból ,áll, hogy itt fordul elő legelőször az az eset, hogy Adámot emlékezteti álomkép voltára. E körülmény kiválólag a művészi kompozíció rovására esik, amennyiben ismét összezavarja ama kérdéses pontot, hogy Adám megtartja-e öntudatát az álomlátásokon végig, vagy nem ? De árnyékot vet e hiba Lucifer jellemére is, mert azt kellene hinnünk, hogy a hatalmas ördög kifogyott eszközeiből, ha már e végsőhöz kénytelen folyamodni a végből, hogy emberét megdermeszsze. A következő színben ismételten találjuk ama jelenséget, hogy a mű szerkezeti hiánya rosz világításba helyezi Lucifert. E jelenséget különben megfoghatónak találjuk, ha visszagondolunk az »ördögi megvilágítás«-ra s ha meggondoljuk annak kapcsán, hogy mind a történeti jeleneteket tulajdonkép Lucifer rendezi, s igy az azokban előforduló rendezői, illetőleg szerkezeti tapsusok, a Lucifer rovására esnek. E szerkezeti hiba abból áll, hogy a tizenharmadik szin egészen fölösleges. A, phalanstére jelenet végén ugyanis ezeket mondja Adám: »Megvetjük e földnek hitvány porát, keresve utat a magasbb körökben.« Kénytelenek vagyunk e szavakról azt állítani, hogy ezek ellenmondásba hozzák Ádámot önmagával. Ő már egyszer megvetette a »földnek hitvány porát,« hiszen rendkívüli önbizalommal mondá a harmadik színben: »Hagyd megtekintnem hát a működést,« (a föld szellemeét.) — Egy percre csak, keblem tudod, erős — Mely rám befolyhat, a ki önmagamban Olyan különvált és egész vagyok.« S midőn Lucifer megmutatta neki e működést, azzal egyszersmind látta a »magasbb köröket« is, látta azokat az erőket, melyek a természetet kormányozzák, de látta saját gyöngeségét is, s ezeket látva téve fel Lucifernek ezt a kétségbeesett kérdést: »Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek ?« Tehát mindazok a jelenetek, melyeket Lucifer világtörténelmének nevezhetünk ez itt említett körülménynek okozatai s hogy az okozatok között helyet foglaljon maga az ok is, ez világos ellenmondás, mert egy s ugyanaz a dolog önmagának oka és okozata nem lehet ! Ebből áll a szerkezeti hiba s hogy a költő eme következetlensége Lucifert is következetlennek tünteti fel, azt — a mondottak után — tovább fejtegetni felesleges. A következő tizennegyedik jelenettel fejezi be Lucifer a világtörténelmi képeket s méltóbban nem is fejezheté be ördögi művét. Az emberiség végcéljául Lucifer a tökéletes tespedést tünteti fel; de nem olyan tespedés ez, mint a Kepler koráé, korántsem! Míg ugyanis a Kepler korának tunyasága abból állott, hogy nemesebb eszme nem lelkesítette a tömeget, addig itt sem nemes, sem más valami eszmének nyomára sem akadunk; itt az ember célja már nem is hiú mulatság, mint a Kepler korában, hanem csak az, hogy egyéb s fókáiért képes egész szomszédságát leölni az embernek gúnyolt eszkimó-állat. Az emberiség küzdelmeinek eme végcélja méltán ejtheti kétségbe Adámot s majdnem szivünkből kapja ki az örök-ember ezt az óhajt: »Vezess jövőmből a jelenbe vissza.« A következő s az »ember tragédiá«-ját befejező jelenetnek első fele Adám felébredésétől egész öngyilkossági gondolatáig fölösleges, sőt természeteskl nessé teszi Ádám ez elhatározását. Fölösleges azért, mert nem egyéb az egész részlet, mint Ádám és Lucifer szóbeli vitatkozása mindazok felett, melyekről már a tények, tehát az egyedül jogosult drámai tényezők,,szólottak. Természetellenes továbbá e részlet miatt Adám fentjelzett elhatározása, Rousseaunak ama sokszor idézett mondása szerint: »Elkezdve okoskodni, megszűnünk érezni.« Mivel tehát Adám felébredése után okoskodni kezd Luciferrel, legalább is természetellenes, hogy öngyilkossági gondolata a hideg nyugodtságot feltételező okoskodás közben támadt benne. Nem lett volna-e sokkal természetesebb, ha közvetlen az álomlátások fris benyomása után jutott volna e gondolatra ? Lucifer hibája itt annyiból áll, hogy az álomlátások után nem kellett volna hosszas se mint Szász Károly kimutatta — nem épen ördögi párbeszédbe ereszkedni Ádámmal, hanem oly eszközhöz kellett volna nyúlnia, mely ördögi lényének jobban megfelel s ördögi célját is sikeresebben mozdítja elő. Luciferrel egyátalában nem tud Madách boldogulni e jelenetben. Alig ismerünk arra a Luciferre, ki az emberiség történelmét oly kétségbeejtő torzképpé tudta ferdíteni! Hisz ez a Lucifer most görnyed az Urnák még csak a látásától is, s görnyed ép akkor, midőn áldozata már majdnem keze közt van! Ha így látjuk bukni Lucifert, úgy ismét amaz érzés keletkezik bennünk, melyről már fentebb szólottunk, de a melyet most sem hasonlíthatok össze más érzéssel, mint amaz undorral, melyet egy vérszomjas ember gyáva kimúlása fölött érezünk. Hogyan küzd a Grothe Mephistója az ő Faustja lelkéért ama felséges költemény végén! Azt mondja Szász Károly Lucifernek e jelenetben való szerepléséről, hogy »hatalmasabb s mindnyája közt a leghatalmasabb,, midőn a felboszantott Lucifer az ellene ágaskodó Adámhoz dühösen rúg hozzá: »Fel a porból állat« s azonban mindjárt megsemmisítve görnyedez, midőn az Úr visszatorolva őt, szólott: »A porba, szellem!« Az itt idézett dicséret nem illetheti Lucifert, hanem illeti az Urat, mert a görnyedezet csaknem 430