Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-22 / 92. szám

megölni egy nőt, ha annyian vannak, mint Versailles-­­ ban a rózsák ? De már itt vagyunk, ha ez nem tánto­­­ rítja el, eltántorítja Dumarsais Thargéria. — Kedvesz lovag, Pájisz imádandó. Bizonyos­ vagyok abban, hogy nem szándékozik itt hagyni, így szólt Vaudreuil grófné az akkor divatozó selypes modorban, szép szőke fejét illatos tűz előtt álló székre hajtva, miközben majmát, Zulmét, legye­zőjével ingerelte és jázmin-ággal, mely felelős­ és me­részebb támadók megfenyítésére szolgált, boszúsan és , hitetlenül suhintott. A »kedvest lovag« huszonkét éves ifjú volt, nyilt, behízelgő, nemes arccal és sokkal komolyabb kifejezéssel, mint azt ily ifjú embernél megszoktuk. Szatirikus röpirat miatt a királyi cenzúra haragját maga ellen ingerelte, mi­nt Lunéville-ből eredő kére­lem nélkül a bastilleba vitte volna, így száműzetett. Ifjúságában inkább a kedélyeket már-már izgatni kezdő bölcseleti és politikai kérdésekkel foglalko­zott, melyek később az encyklopédiában és még később a nemzetgyűlésben szóba jöttek. Voltaire és Helvetius Greoftrín asszonynál csak jót mondtak róla. Tencin Claudine előtte való este termeibe vezette be, Fonte­­nelle azt mondá neki: »Mint királyi cenzor elvontam helyeslésemet röpiratától, mint felvilágosult ember üdvözlöm önt.« Mind előzékenyen fogadták és a szám­űzetésből hazatérő Tallemont lovag, kire Vaudreuil asszony barátságosan mosolygott, ha akarta volna szerencsét csinálhatna. — A falun bájosok a pásztordalok, de a többi unalmasz — mondá a grófnő. — Miért hagyja el Léon ön holnap Pájiszt ? Ön hamisz, nem cupán a lotharingiai erdőkért! — Nincs-e ott atyám ? —Az isz igaz! De azon korában a férfiak nem oly gyermetegek máj, mást annak az oka, de mi ? Öt év előtti szerelme tán ? Öt év! Öt hónap már oly örök­kévalóság, melyt szerelme öl! — Nincs szerelem, mit az idő megacéloz ! — Nem hallottam, hogy volna és azt hiszem nagyon szomorú dolog tovább égni, mint josz tűz. Ilyet itt szenki szem köszönne meg! Mondja meg titkát. Tallemont Léon mosolygott, mint kinek szeren­csés gondolatai vannak és nem bánja, ha ki is gú­nyolják. — Kegyedtől mit sem lehet megtagadni, asszo­nyom ! Titkom egyszerű. Kénytelen száműzetésem egyetlen fájdalma: a kedvesemtől való távozás; vissza­térésem legnagyobb öröme a viszontlátás. Nevetséges, gondolá magában a marquisnő, ez­­ az ember szerelemről beszél hozzám, mit nem is irán­­­­tam érez — és forró pillantást vetett szép kék sze­méből az előtte álló férfiúra. — Különösz ember. Nem hiába volt távol Fran­­­­ciaországtól, ott elkomolyult és különössé lett. Öt évig szerette a leányt ? Léon, Léon! Ez mesze. Ki ő, a varázsló nő? Valami bűvszere lehet; ki vele, gyorszan! — Nem varázsló; más bűvszere sincs, csak az, hogy nagyon szeretem. Együtt nőttünk fel Grande Charmilleban; ő szegény árva, a pap unokahuga, ked­ves, ártatlan, víg, szép és fris gyermek vala, menten a tisztátalanság lehetől, mint a völgyi liliom. Alig volt túl a gyermekéveken, midőn én öntudatlan szépségé­nek teljében elhagytam. Száműzetésem öt éve alatt mindig úgy emlékeztem rá, a­mint utójára a szilfák alatt láttam, válásunk miatt könytelt szemekkel, elő­ször fájó szívvel. Jobban szerettem, hogy mások em­lékét kitörölhették volna szívemből, csak rá gondol­tam, csak ő róla álmodtam; mennél távolabb esett válásunk, mennél közelebb jött viszontlátásunk ideje, annál drágább volt ő nekem. Válásunk óta nem hal­lottam róla, de mi volna a szerelem bizalom nélkül és a megpróbáltatás idejében hűség nélkül ? Ifjúságá­nak szépsége a hajadon szépségére válhatott, de más változástól nem félek Fayette-nél. Fogadtuk, hogy úgy fogunk találkozni, mint elváltunk, és én úgy hiszek az ő szerelmében, mint Sz enyimben. Tudom, hogy lotha­­ringiai ibolyámat minden hiba, minden szeny nélkül fogom viszontlátni. Asszonyom, isten a tanúm, hogy Fayettet még most is úgy becsülöm, mint öt év előtt. Öt év... öt év... az igaz, hogy örökkévalóság, de a múlt keserűsége most örökre elhagyott és én csak a jövőt látom. Vaudreuil asszony figyelmesen hallgató; szavai régóta nem bántott húrokat pendítettek meg benne, melyeket a párisi, versaillesi és choisyi világ él­ei, dalai és nevetése közt sohasem hallott. A jázmin­ággal vállára ütött és kedves kék szeme elborult. — Hagyja el, Léon! Ön ismeretlen nyelven be­szél. Szívből jött hang nálunk divatját múlt, tiltott valláshoz hasonlít! II. A theátre français tömve volt. Dumarsais Thar­gélia, ki ép oly kitűnő volt »Elektrá«-ban, a Cid » Ji­­mén«-jében, »Ines«-ben, mint »Niná«-ban, »Kőmű­­vesek«-ben vagy »Anza és Lubin«-ben, ma »Phaed­­rá«-ban lépett fel. XV. Lajos a versaillesi udvar összes hajporos marquisjaival, az ész-arisztokráciával és nagy hivatalnokaival jelent meg az előadásra, de egy ember jelenléte sem vetett gátat a tetszés-nyil­vánításnak, melylyel a közönség kegyencét fogadta és XV. Lajos, a nők kegyence, az üdvözlésnek királyi megerősítést adott, a mennyiben magán­kincstárának legszebb gyémántját dobta lábaihoz. Azt beszélték, hogy a legkeresztyénibb király féltékeny ama kegyre, melyben Richelieu Dumarsaisnál áll és azt nemso­kára ki fogja onnan túrni. Az előcsarnokban hercegek, francia táborna­gyok, grófok és marquis-k, előkelő udvarlói járkáltak; nemesek és nagyurak foglalták el a kijáratokat, hogy ha elmegy előttök, bokrétákkal hintsék be útját; szegény tanulók, pénznélküli fiatal költők, mint Dide­rot, Gilbert, Rousseau J. J. előre tolakodtak, hogy a szurok-fáklyák világánál a szép hölgyet megpillant­hassák, kit közelről látni csak nagyuraknak volt módjukban, kik aranynyal átszőtt udvari ruhába öl­töztethették Ámort, a­midőn a theatre francais-t osztatlan, hosszú győzelem után elhagyta és Riche­­lieutől vezetve kocsijához ment. Dumarsais Thargéria vacsorái egész Párisban nagy hírben állottak; fényre nézve az udvari vacsor­a rákhoz hasonlítottak, szabadságra nézve vetekedtek velök és szellemre nézve túltettek azokon. Mindenki részt vehetett ünnepélyeiben, melyeknél a versaillesi fényűzésen túltett, abban is, hogy a nép közé ezüst­pénzt dobott ablakaiból; de nyolcfogású vacsorái­hoz csak kiválasztottak mehettek és az urak ép úgy dicsekedtek azzal, hogy Dumarsais kisasszonynál ettek, mint a nők, hogy Choisyban a királyhoz voltak hivatalosak. — Mennyit vesztett, hogy nem látta ma »Phaed­­rá«-ban! Helvetius nem lett volna megsértve ; az ő társalgása nem ér fel Dumarsais egy tekintetével. Barátom, ön Páris mellé esküszik, ha meglátta — mondá Thorrilliére marquis, midőn kocsija a chaussee d’Antin-ban megállt. Tallemont Léon nevetett és a szempárra gon­dolt, mely látásánál fel fog vidulni, a szívre, mely nemsokára keblen fog dobogni Lotharingia erdős ár­nyában. Semmi új varázs, ha még oly csábitó volna is, nem fogja megingathatni hűségét és lotharingiai ibolyájára emlékezve, dacolt a színpad királynőjével. — Elkéstünk, de az megbocsáthatóbb, mint ha korán jöttünk volna — mondá a marquis, midőn az előcsarnokon és több termen át az étterembe vezet­­tétének. (Vége köv.) Madách „Lucifer”-e. n­.­ Lucifer terve tökéletesen sikerül: Ádám egész alapjában ismervén meg a gyakorlati életet, kigyó­­gyúlt abba vetett bizalmából. Lucifer szerepe e je­lenetben (tizennegyedik) minden izében ördögi s ma­ga az a modor, melylyel Lovel történetét elbeszéli, képes egy sanguinikust a kétségbeesés útjára terelni. Lucifernek a tizenkettedik szin phalanszere jeleneté­ben véghezvitt működéséről is hasonlót mondhatnánk, ha nem tenne itt olyasmit, a­mi kissé visszatetszik. E visszatetsző cselekedete abból ,áll, hogy itt fordul elő legelőször az az eset, hogy Adámot emlékezteti álomkép­ voltára. E körülmény kiválólag a művészi kompozíció rovására esik, amennyiben ismét összeza­varja ama kérdéses pontot, hogy Adám megtartja-e öntudatát az álomlátásokon végig, vagy nem ? De ár­nyékot vet e hiba Lucifer jellemére is, mert azt kel­lene hinnünk, hogy a hatalmas ördög kifogyott esz­közeiből, ha már e végsőhöz kénytelen folyamodni a végből, hogy emberét megdermeszsze. A következő színben ismételten találjuk ama jelenséget, hogy a mű szerkezeti hiánya rosz világí­tásba helyezi Lucifert. E jelenséget különben meg­­foghatónak találjuk, ha visszagondolunk az »ördögi megvilágítás«-ra s ha meggondoljuk annak kapcsán, hogy mind a történeti jeleneteket tulajdonkép Lucifer rendezi, s igy az azokban előforduló rendezői, illető­leg szerkezeti tapsusok, a Lucifer rovására esnek. E szerkezeti hiba abból áll, hogy a tizenharmadik szin egészen fölösleges. A, phalanstére jelenet végén ugyanis ezeket mondja Adám: »Megvetjük e földnek hitvány porát, keresve utat a magasbb körökben.« Kénytelenek vagyunk e szavakról azt állítani, hogy ezek ellenmondásba hozzák Ádámot önmagával. Ő már egyszer megvetette a »földnek hitvány porát,« hiszen rendkívüli önbizalommal mondá a harmadik­­ színben: »Hagyd megtekintnem hát a működést,« (a föld szellemeét.) — Egy percre csak, keblem tudod, erős — Mely rám befolyhat, a ki önmagamban Olyan különvált és egész vagyok.« S midőn Lucifer megmutatta neki e működést, azzal egyszersmind látta a »magasbb köröket« is, látta azokat az erőket, melyek a természetet kormá­nyozzák, de látta saját gyöngeségét is, s ezeket látva téve fel Lucifernek ezt a kétségbeesett kérdést: »Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek ?« Tehát mindazok a jelenetek, melyeket Lucifer világ­­történelmének nevezhetünk ez itt említett körülmény­nek okozatai s hogy az okozatok között helyet foglal­jon maga az ok is, ez világos ellenmondás, mert egy s ugyanaz a dolog önmagának oka és okozata nem le­het ! Ebből áll a szerkezeti hiba s hogy a költő eme következetlensége Lucifert is következetlennek tün­teti fel, azt — a mondottak után — tovább fejtegetni felesleges. A következő tizennegyedik jelenettel fejezi be Lucifer a világtörténelmi képeket s méltóbban nem is fejezheté be ördögi művét. Az emberiség végcéljául Lucifer a tökéletes tespedést tünteti fel; de nem olyan tespedés ez, mint a Kepler koráé, korántsem! Míg ugyanis a Kepler korának tunyasága abból ál­lott, hogy nemesebb eszme nem lelkesítette a töme­get, addig itt sem nemes, sem más valami eszmének nyomára sem akadunk; itt az ember célja már nem is hiú mulatság, mint a Kepler korában, hanem csak az, hogy egyéb s fókáiért képes egész szomszédságát leölni az embernek gúnyolt eszkimó-állat. Az embe­riség küzdelmeinek eme végcélja méltán ejtheti két­ségbe Adámot s majdnem szivünkből kapja ki az örök-ember ezt az óhajt: »Vezess jövőmből a jelenbe vissza.« A következő s az »ember tragédiá«-ját befejező jelenetnek első fele Adám felébredésétől egész ön­gyilkossági gondolatáig fölösleges, sőt természetesk­l nessé teszi Ádám ez elhatározását. Fölösleges azért, mert nem egyéb az egész részlet, mint Ádám és Lu­­­­cifer szóbeli vitatkozása mindazok felett, melyekről már a tények, tehát az egyedül jogosult drámai té­­­­nyezők,,szólottak. Természetellenes továbbá e részlet miatt Adám fentjelzett elhatározása, Rousseaunak ama sokszor idézett mondása szerint: »Elkezdve okoskodni, megszűnünk érezni.« Mivel tehát Adám felébredése után okoskodni kezd Luciferrel, legalább is természetellenes, hogy öngyilkossági gondolata a hideg nyugodtságot feltételező okoskodás közben tá­madt benne. Nem lett volna-e sokkal természetesebb, ha közvetlen az álomlátások fris benyomása után jutott volna e gondolatra ? Lucifer hibája itt annyi­ból áll, hogy az álomlátások után nem kellett volna hosszas s­e mint Szász Károly kimutatta — nem épen ördögi párbeszédbe ereszkedni Ádámmal, ha­nem oly eszközhöz kellett volna nyúlnia, mely ördögi lényének jobban megfelel s ördögi célját is sikereseb­ben mozdítja elő. Luciferrel egyátalában nem tud Madách boldogulni e jelenetben. Alig ismerünk arra a Luciferre, ki az emberiség történelmét oly kétség­beejtő torzképpé tudta ferdíteni! Hisz ez a Lucifer most görnyed az Urnák még csak a látásától is, s gör­nyed ép akkor, midőn áldozata már majdnem keze közt van! Ha így látjuk bukni Lucifert, úgy ismét amaz érzés keletkezik bennünk, melyről már fentebb szólottunk, de a melyet most sem hasonlíthatok össze más érzéssel, mint amaz undorral, melyet egy vérszomjas ember gyáva kimúlása fölött érezünk. Hogyan küzd a Grothe Mephistója az ő Faustja lel­kéért ama felséges költemény végén! Azt mondja Szász Károly Lucifernek e jelenetben való szereplé­séről, hogy »hatalmasabb s mindnyája közt a legha­talmasabb,, midőn a felboszantott Lucifer az ellene ágaskodó Adámhoz dühösen rúg hozzá: »Fel a por­ból állat« s azonban mindjárt megsemmisítve görnye­­dez, midőn az Úr visszatorolva őt, szólott: »A porba, szellem!« Az itt idézett dicséret nem illetheti Lucifert, hanem illeti az Urat, mert a görnyedezet csak­nem 430

Next