Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-02 / 100. szám
Kedd, 1876. május 2. 100. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre.................... . . 8 írt. Negyedévre.........................4 . Megjelenikaz ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Folytatás.) — Ki az a Felix ? — kérdé Coralie minden felindulás nélkül hangjában. Az önuralom a Percivaloknak is egyik kiválóbb tulajdonok. — Férjem unokatestvére, nyugalmazott főhadnagy. — Hát az apróságok ? Nem látom őket. — Férjemmel vannak a tanyán. Ebédre ők is hazajönnek. Szünet. Szünet után. — E kastély gyönyörűen fekszik! — mondom az ablakhoz lépve, — a kilátás valóban elbájoló. — Én már megszoktam. — És a kert ? Nagy a kert ? — kérdé Coralie, kit, ha egyszer a közöny vértjét öltötte magára, nyugalmából kihozni nem lehetett. — Ezernyolcszáznegyvenhárom négyszögöl. — Vannak szép virágaid ? — Vannak. — Hát gyümölcs ? — Nincs. Leette a hernyó. Ami megmaradt, azt téli befőzöttre szánom. Szünet. Szünet után a kis Brúnó: — Papa, adj egy darab kenyeret, de jó nagyot! Adtam neki. — Nekem is! — kiáltá a kis Coralie. Annak is adtam. — Szintén kérek egy szeletkét, — mondá mosolyogva a nagy Coralie. — Igazán nagyon jóízű kenyér. Annak is leszeltem egy jó darabot. — Valóban az, ilyet csak falun ehetik az ember, — mondom a magam részéről s magamnak már nem szeltem, hanem az egész darabot megtartottam, úgysem volt valami nagy. Háziasszonyunk csak szó nélkül nézte, hogy mit művelünk. Azt hiszik önök, hogy volt annyi illemérzet és becsület szívében, hogy legalább pro forma megkérdezte volna, hogy szolgálhat-e egy szeletke -sodorral, vagy memetlégen legalább egy darabka szalonnával ? Nem tette, sőt azt tette, hogy egész egyszerűen felállt székéről s azt mondta Coralienak, hogy: bocsáss meg édesem, de nekem i] az ebéd után kell látnom. Menjetek addig a kertbe, majd a csöngetyátszó tudtotokra fogja adni, hogy mikor ebédelünk. Ezzel feszesen meghajtotta magát, és feleletre sem várva, gyorsan kisietett. Coralie ingerülten felugrott székéről. Szia, ő Percival ugyan, de asszony, ki nem tud mindig ura lenni indulatainak ; én azonban, ki férfi s Krizánckói vagyok, csak mosolyogtam. Brúnóm már amaz években van, midőn a fejlődő értelem már ítélni képes — a Krizánckóiak különben is gyorsan fejlődnek — s nem akartam sejtetni ártatlan szivével, hogy szüleit durván bántalmazták. Intettem tehát nőmnek, hogy mit se szóljon s levezettem őket a kertbe. A gyermekek ártatlan szivét azonban egy homályos sejtelemtől mégsem oltalmazhattam meg. — Jaj de csúf lett ez a Borgó néni, — mondá Brúnó, — milyen haragosan nézett ránk. — Látod, papa, nem kaptunk csirkepecsenyét, pedig azt montad, hogy kapunk. — Csitt! elhallgattok mindjárt, — feddé meg őket jól nevelt anyjuk. A kert ellen nincs kifogásom. Elhanyagolt, rosz ízléssel berendezett, de a mi a fő dolog: a fák, háziasszonyunk különös nyilatkozata ellenére, gyümölcscsel voltak tele. A szilva épen érőfélben volt. Szedtem is a gyermekeknek és magamnak egy jó kosárnyit, azután letelepedtünk egy árnyékos lúgosba s jóízűen elköltöttük. Midőn készen voltunk vele, a gyermekeket játszani küldtem s azt kérdeztem Coralietól, hogy megőrült ez a Borgóné, vagy mi ? Hát miért hivott ide bennünket, ha így fogad ? — Meg nem foghatom. Mintha csak kicserélték volna. Tudod-e, Arisztid, hogy meg vagyunk sértve ? — Tudom. — Tudod-e, hogy mit kellene tennünk ? — Tudom. — Hogy rögtön vissza kellene utaznunk. — Boszú nélkül ? Soha! A brizánckóiakat büntetlenül még soha sem sértette meg senki! Megboszáljuk magunkat és maradunk! — Értelek, — mondá Coralie a pajzánság és a finom gúny utólérbetlen mosolyával. — Miért hívtak ide, ha nem látnak szívesen! Igazad van, ha már idebolondítottak bennünket, hát itt maradunk. Úgy kell nekik, mit nagyzolnak! — Egy tapodtat sem mozdulunk innen hat hétig. — Akkor elmegyünk. Addig pedig csinálhat én tőlem olyan pikáns arcokat, aminőket akar, s meresztheti a szemét két akkorára is, engem ugyan innen ki nem néz. — Én csak azt szeretném tudni, hogy mi lelte ezt az asszonyt! Oly sürgetve hiv, saját kocsiját küldi el utánunk, s midőn megérkezünk, igy fogad bennünket. Hisz ez valóságos botrány. Skandál ! — Mi lelte ? Az lelte, hogy eljöttünk, hogy mindnyájan eljöttünk, s hogy mindjárt előre megmondtam, hogy álló hat hétig itt maradunk. S hogy látja, hogy mindnyájan fris egésségnek örvendünk s jó étvágyunk van. Ez lelte. Ettől ijedt meg. S ettől bizony, kedves Coraliem, csak valljuk be, volt is mitől megijednie. Azt hitte, hogy ő csak pro forma hívott bennünket, s azt hitte, hogy ha jövünk is, hát eljövünk három napra. Mert biz én, mikor a levelet írtam a kocsiért, az igazat megvallva, nem voltam bolond, hogy azt írjam neki, hogy asszonyom, egész családommal sőt a szakácsnémmal együtt álló hat hétre önhöz szándékozunk. Kérem, küldje utánunk kocsiját. Na, hiszen, várhattuk volna. Majd jött volna kocsi helyett egy udvarias levél, hogy így, hogy úgy, hogy milyen szerencsétlenek ők, hogy épen akkor akarjuk őket különösen becses látogatásunkkal megtisztelni, amidőn e boldogságról, elfogadhatásunkról le kell mondaniok. A szegény Náci beteg, már hat hete vért köp, meghűtötte magát a tiszabői vadászaton, s a doktor fürdőt rendelt, épen holnapután indulnak Eüredre vagy Szliácsra. Hanem e szerencséről épen nem mondanak le, s rögtön tudatják, ha hazaérkeznek s okvetlenül elvárnak bennünket szüretre, vagy karácsonyra, vagy soha napjára. De nekem is van ám eszem. A Krizánckóiakban a diplomatákból is van valami. Egyik ősöm Krizánckói Dárius ezernégyszázhatvankettőben követ volt a velencei köztársaságnál, s legújabban a múlt század végén nagybátyám Rikhárd katonai attaché Münchenben. S talán az sem elbizakodottság, ha azt állítom, hogy saját igénytelen egyéniségemből sem hiányzik épen teljesen a magasabb és előítéletet nem ismerő ravasz furfangnak az a neme, mely a valódi diplomatának lényegét alkotja. Egyszerűen azt írtam neki, hogy ez alkalommal végre be akarván váltani szavunkat, többszörös szíves meghívás folytán párnapi rövid látogatásra lerándulhatunk. Előre kijelentjük azonban, hogy három — legfölebb négy napig maradhatunk csupán, mert a minisztériumban annyi a dolog, hogy osztálytanácsosunk világosan kijelentette, hogy hosszabb szabadságidőrűl osztályából senki ne is álmodozzék. Három-négy napot, tekintettel igazán egész a kimerültségig buzgó munkásságomra, kivételesen adhat, számomra, de többet még nekem sem engedhet. Ha tehát ő nagysága érdemesnek találja e pár napért kocsit befárasztani, stb. stb. — Mikor aztán megérkeztem, hát megmondtam neki, hogy osztálytanácsosomat mégis sikerült meglágyítanom, mégis megadta az egész szabadságidőt, s igy boldogok és szerencsések lehetünk hat hétig úri családjánál időzhetni, s ezért voltunk oly bátrak szakácsunkat is magunkkal hozni. — Arisztid! — felesé Coralie — életében először kételkedve eljárásom opportunus voltában — Arisztid, talán mégsem volt helyes, igy ajtóstól rohannod a házba, s igy rögtön, egész nyíltsággal közölnöd vele a dolgot. Jobban fogadtak volna! — Kétségkívül. Az első egy-két napunk mindenesetre jobb lett volna. De annál roszabbak a többiek, amidőn napról-napra hasztalan lestek és várták volna elkészülődésünket. Sőt talán kockára tettünk volna mindent. Mert időt adtunk volna nekik sánckosaraik és ellenaknáiknak felállítására. Ha másként nem, hát színlelt betegség vagy ürügy alatti elutazás által kényszeríthettek volna bennünket a távozásra. Bizd rám a dolgot és nyugodjál meg tapasztalataimban. Másfajtájú háziasszonyokat is megszelídítettem én már. Ilyen esetekben legjobb és legbiztosabb mód a meglépés. Az ellenségnek nem szabad időt engedni arra, hogy magához térhessen s hogy nyugodtan szervezhesse védelmi műveleteit. Ez az én rendszerem. Egy-két napig duzzognak, később azonban belenyugosznak a megváltozhatlanba. — Te lángész vagy, Arisztid — kiáltá Coralie, ki mint igazi Percival mindig igazságos és méltányos — amit te teszesz, mindig a legjobb, a leghelyesebb. Rendszered szerint tehát jó arcot kell mutatnunk a rosz tréfához. Természetesen. Színlelnünk kell, mintha mit sem vennénk észre, s arról lennénk meggyőződve, mintha ittlétünk által el lennének bájolva. Semmi célzást nem érteni meg, s gondosan kisiklani minden vonatkozás elől. Ez a fődolog. Légy mindig lehetőleg nyájas, barátságos, s halmozd el őt leghízelgőbb bókjaiddal, szíves, áldozatkész, elbájoló vendégszeretetéért. E modorral szemben nincs fegyver, meg kell adniok magukat. Igaz ugyan, hogy ily módon az ember jövőre nézve örökre lehetetlenné teszi magát. De mit veszítünk vele ? Ha kevesebb ideig maradnánk, sem hívnának többé meg bennünket! Épen jókor végeztük be hadjárati tervezetünket, mert az ebédre hivó csengetyű megszólal s a gyermekek — szegénykéknek a szilva jó étvágyat csinált — érettünk rohantak. A férjet, egy kistermetű, halaványképű s roppant nagy szakású és rendkívül komoly tekintetű férfiút — mint még ebéd alatt értesültem, csakugyan nagy politikus és szabadelvű kitűnőség — Félix úr társaságában találtam az ebédlőben. A férj, Borgó úr, nagy diskrécióval és szertartartásos udvariassággal fogadott bennünket. Egész viselete mutatta azonban, hogy neje által már kellőleg van hangolva irányunkban. Nem, mintha nem szorított volna kifogástalan udvariassággal kezet, nem, mintha kellő nyájassággal nem teljesítette volna a házigazda kötelességeit — hisz végre is azon a gondolaton nem tehette magát túl, hogy egy Krizánckóival áll szemben — de volt valami feszesség, valami távoltartó modorában, mely azt látszott mondani, hogy udvariasságot várhatsz, de többet ne remélj! Én azonban ezt természetesen észre sem látszottam venni s elhalmoztam őt udvarias és nyájas bókokkal. Elmondtam neki, hogy ha, dacára a minisztérium munkával való túlhalmozottságának, én mégis itt vagyok, odahagytam a fővárost, s kiszakítottam magamat tevékenységi körömből, bizonyára nagy vonzerőnek és nagyoknak kellett ide vonzania. (Folyt. köv.)