Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-05 / 103. szám

Péntek, 187­5. május 5 103. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................... 8 frt. Negyedévre.........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve •mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Oh, h­a tudnád... Oh, ha tudnád — de ne tudd meg soha ! — Mit panaszol a síró zongora, Ha billentyűin játszva, téveteg Átsiklik kedves, gondtalan kezed. Oh mennyi bús dal, édes istenem ! Hányszor hallgattam csöndes estesen, Virágos kertben, nyitott ablakon, Hogy felém hozta a gyors fuvalom. A rózsa szórta kéjes illatát S illattal, dallal szárnyra kelt a vágy, _ Oly fönnen, tisztán, mint a csillagok, Ah, lelkem velek hányszor álmodott ! Csupán álom volt! csillag, mely lehullt, De ime most ez álom és a múlt — Oh igézet, ne ámíts, hitegess ! — E hús hangokra újra éledez. Egy hangfoszlány, mely egykor elbűvölt, Egy fénysugár, mely rég megsemmisült, Egy parány illat mind, mind újra hat, Egy bőre vágy, mely most se okosabb ! Ah, sötét, büszke szemed sugara Oly aggályt­ keltő, titkos, tétova, S míg kezedtől a dal varázsa kél : Tekinteted a múltakról regél. De te csak játszol mélán, csöndesen, És nem is sejted, mit beszél nekem Sötét szemed s a síró zongora, Oh ha tudnád, — de ne tudd meg soha. Prém József: A legszerencsétlenebb ember, vagy: Az elszalasztott alkalom. Balázs Sándortól. (Vége.) Borgóné asszony hangos, gúnyos nevetésben tört ki, Borgó úr ped­ig kérdőleg tekintett feleségére. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy akkor hát mi az ördögért utazzam én el, ha ezek még­is itt ma­radnak ? Az asszony piros volt, mint a rák, de mit sem tudott szólani. Mindössze is nagy pikánsul kedves egésségü­nkre kivánta a reggelit, s azután kirohant a szobából, mérgesen becsapva maga után az ajtót. Borgó arcán meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, csak azt nem tudja, hogy hogyan mondja meg. Nehogy valahogy kitalálhassa, hirtelen fölkel­tem az asztaltól s családomat a kertbe vezettem. Borgó másnap csakugyan elutazott, de neje azért nem dicsekedhetett a diadallal: mi ott ma­radtunk. Ha egy arc a barátságtalanság legszélsőbb ha­tárán túl is alakulhat még barátságtalanabbá, Borgóné arca átalakult. Soha sem szólt egy szót is az asztal felett, sőt köszöntéseinket is alig fogadta már. De mi annál nyájasabbak voltunk s majd meg­öltük őt szeretetreméltóságunkkal. Ő azzal felelt, hogy az adagokat még kisebbre szabta s utójára még vacsorát sem adott. — Nincs! semmi sincs többé! A mi volt, azt már mind megettük, — mondá szemtelen száraz­sággal. Annak a napnak a délutánján, midőn ezt mondta, s midőn még az is föltehető volt, hogy másnap meg egész kereken azt fogja mondogatni, hogy ugyan kérlek, az istenért, utazzatok végre haza, hisz látjátok, hogy mindenből kiettetek már! — mert ettől a házi­asszonyi szörnyetegtől minden kitelhetik, Felix úrral az udvaron sétálgattunk, az istálé árnyékában. Én, Borgóné asszony qualifikálhatlan magaviselete felől beszélgettem, ő pedig bánatosan s mindig sírvafaka­­dásra készen hallgatta szavaimat. Az udvar csakúgy, mint a kert, üres, puszta, le­tarolt volt. Sehol egy vidáman csicsergő csirke, egy méltó­­ságos pulyka, vagy valamely röfögő malacka. A disznókat a birkákkal együtt idegen hatá­rokra hajtották. Minden oly kietlenül hús és elhagyott volt. A szép állattenyészetnek, a harapnivalónak sehol legki­sebb nyoma! Az asszonyi ármány mindent eltakarított szem elől, azon semmis ürügy alatt, hogy elfogyott, hogy már mindent megettünk. Egyszer csak tekintetem véletlenül az istáló nyitva levő ajtaján át egy vidáman falatozó lóra tévedt. Egy rögtöni gondolat kapta meg agyamat. A Krizánckaiak nem előítéletesek, s hogyan le­hettem volna az e pillanatban, midőn a Robinson szi­getén voltunk, a­hol nincs mit enni. Körültekintettem, ha nem leskelődik-e valaki utánunk, s azután fülébe súgtam Felixnek gondola­tomat.­­— De nagyon öreg, — felelte Felix, miközben szeméből egy nagy köny gördült alá szomorú arcán. — Csak a fiatal jobb az öregnél, de a semmi nem jobb. Aztán meg ez is csak tromf, csak hadi csel. Ha ő úgy, mi is úgy. — Igaza van, bízza rám a dolgot. Elvégzem én. Huszár voltam, értek hozzá. Éhen csak nem halhat meg az ember, s a hajótöröttek réginségükben még egymást is megeszik. Menjen ön szobájába s hagyjon engem cselekedni. Délben alig ültünk le az ebédhez, midőn egy szolgáló nagy lelkendezve rohant be a szobába, hogy a Báró beteg, úgy fel van puffadva, hogy majd kipuk­kad. Nem eszik, néni iszik és egész testében reszket. Felix felugrott, kisietett, de csakhamar visz­­szatért. — Biz annak vége van, — mondá­sízó hangon, — abból már többé nem lesz jó. Öregségi betegsége van, ebből pedig nem gyógyíthatja ki semmi doktor. Legjobb lenne rögtön leszúrni szegényt. Akkor leg­alább a húsának is lehet legalább valami hasznát venni, mert fontszámra elhordanák a hólyogvető ci­gányok. — Vagy pedig megehetik a kedves vendégek is, úgy sincs már egyéb, a­mit megehetnének, — mondá a háziasszony impertinens gúnynyal. — Eredj hát édes Felix, szúrasd le szegényt. Félix elsietett, én pedig, hogy adós ne marad­jak a tromffal, azt mondtam, hogy miért ne­m a jó tiszta állat, nagy városokban nyíltan mérik. Én ma­gam is eleget ettem Bécsben ! — Akkor hát jó étvágyat hozzá, csak lakmá­­rozzák fel. Három-négy napig ez is eltart, — mondá gúnykacajban törve ki és nagy mérgesen felugorva, kirohant a szobából. Coralie ama nők közé tartozik, kivel a férfiak legvészesebb titkaikat is közölhetik. Egy ablakmélye­désbe intettem s ott közöltem vele mindent. — Lángész vagy Arisztid, mindig mondtam én, hogy valódi lángész vagy, — kiáltá elragadtatva. — Imádlak! Egy óra múlva fris lópecsenye párolgott az asz­talon, s mi a hajótöröttek mohóságával láttunk el­költéséhez. Én és Coralie nevetve, Felix úr sirva. Lehetett vagy nyolc kiló, a mi a nyársra felfért, s azt egy utósó falatig elfogyasztottuk. Estére rostélyos alakban került az asztalra. Minthogy Borgóné asszony betegnek jelentette magát s nem jelent meg az asztalnál, de még csak gyerme­keit sem bocsátotta le, mind a harminckét darab ros­télyos ötünk számára jutott. Minthogy a gyermekek szegénykék három-háromnál többet nem tudtak elfo­gyasztani, ránk hármunk számára huszonhat darab maradt. Ebből Coralie, ki végre is nő, hatot, mi pedig Felix úrral tizet-tizet költöttünk el. Gyomorterhelésről egyébiránt szó sem volt s én bizony ha valami egyéb, teszem sajt vagy tészta­féle lett volna, jó szívvel ettem volna még, de azért így is, életemben először, ama reménynyel feküdtem ágyamba, hogy na, holnap hát végre jól lakom ! Nem mondhatnám, hogy álkapcáim fájtak volna, de bizonyos lehangoltságot, bizonyos bágyadtságot még is éreztem bennök , hogy tehát minden lehető bajnak elejét vegyem, praeservativát használtam, s a másnapi nagy cselekményre készülve, fél éven át hi­deg borogatásokat alkalmaztam. Ugyanezt tette Felix úr is tanácsomra, így elkészülve, szép remények közt hajtottam fejemet vánkosomra, s édes érzések közt aludtam el. De baj! Az égi hatalmak nem azt végezték Krizánckoi Arisztidről, hogy a földi életben valaha jól lakhassak, és az asszonyi praktika utójára is le­győzött. De mikor is nem győzött a világon az asszo­nyi praktika ? Másnap korán reggel nagy zaj és látás-futás vert fel álmunkból. Kirohantam szobámból, s megtudtam a cselé­dektől, hogy a nagyságos asszony beteg, nagyon beteg, kolerában van, s hogy Felix úr már el is ment Esz­tergomba orvos után. Coralie okos asszony, de az a szó, kolera, oly panikus félelmet ébreszt szívében, hogy ilyenkor ab­szolúte lehetetlen vele okosan beszélni. Mert ne higyjék önök, hogy én el nem találtam, hogy az egész kolera-gsikt csak fikció, s hogy Borgóné­­nak annyi baja sincs, mint nekem nem volt, de Cora­­lieval nem lehetett többé okosan beszélni. — Menjünk! menjünk ! — Ezt kiabálta foly­vást, s fertály óra alatt már kész volt a bepakolással. Szerencsére a szomszéd paraszt gazdának lovai otthon voltak. Félóra alatt útban voltunk Buda felé. A helyzet felmentett a személyes búcsútól, de névjegyemet hátrahagytam, így hiúsította meg a sors, vagy helyesebben az asszonyi praktika azt az egyetlen kedvező alkalmat, a­midőn jogos reményeim lehettek hozzá, hogy no már most jól lakom! Szép álom volt! Várjon visszatér-e valaha ? Őszintén beszélve: nem hiszem! Miniszter-e már, vagy legalább képviselő-e már Borgó úr ? — kérdheti a kiváncsi olvasó ? Krizánckor, tehát diskrét vagyok, s azt felelem : nem tudom! S a jó Felix ur ? Mi lett a jó Felix urból? Róla jó hírt közölhetek. Megette az egész lovat s azután oly állásra tett szert, melyre már születésé­nél szánva volt. Titkár a pomp fünebrénél! Midőn tanácsomra folyamodott, az igazgatónak elég volt meglátni arcát, hogy azonnal kinevezze őt. Nekik épen olyan ember kell, mert hiszen neki van Budapesten s az egész világon a legbúsabb s leg­bánatosabb arca. Hetenkint pár estét rendesen együtt töltünk. Egészen beleélte magát uj hivatásába. Most már nemcsak folyvást búsul, hanem sir is. G a s t­o­n. (Francia beszélj.) H. Roux Ferrand-tól. (Vége.) V. Néhány hó múlva nagy változás volt a Junio kedélyében. Uj barátjához föltétlenül ragaszkodott, együtt dolgoztak s a munkától ment perceket szintén együtt élvezték. Gaston művelt társalgása, nemes érzel­me, mintegy elragadt Junio lelkére, s olykor, ha előbbi

Next