Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-04 / 102. szám

aztán győzött és szilárd határozatra vezette a habozó, gyönge nőt. — Kelj föl s kövess. Nem fogják sejteni, hogy födelem alatt, vagy bizton lehetsz nálam s ha ártat­lannak érzed lelkedet, bizonyára imára is megnyílik ajakad. Akkor aztán vigaszt nyer szenvedő szived, — mondá Magdolna hitből eredt, mély meggyőződés hangján, úgyhogy e percben az egyszerű nő, vallásos ihletségtől sugárzó arcával, a fenség sugaraiban ra­gyogott. A kimerült idegen az oldalsabbába lépett. Mag­dolna rá­zárta az ajtót, visszament előbbi helyére. III. A ház előtt ismét zaj keletkezett. Magdolna kisietett s szivet rázó meglepetés várt rá. Fegyveres rendőrök hozták karjaikon a köpenynyel félig beborí­tott Juniót. Szerencsétlen, előre megéreztem ezt! Junio fölveté szemét anyja sikoltására. Haldokló fiad bocsánatért, anyai áldásodért könyörög, rebegte a sebesült és ismét behunyta szemét. Magdolna előtt egy gondolat villant fel. Az ő védence, az elrejtett idegen, és az ő gyermekének gyilkosa. Az anyai metsző fájdalom és a déli nővel született boszú érzete fúriává alakította át ezt a sze­líd nőt. Szenvedélytől égő szemekkel rohant az oldal­szobába. — Nyomoréjt, jel elő, hogy gonosz tettedért el­vedd a méltó büntetést! — kiálta az idegenhez lépve, de rémülve hátrált vissza, mivel az a feszület előtt esz­méletlenül feküdt. Tanácsomat követte és imádkozott! — gondola Magdolna. — Mégsem lehet olyan gonosz! Oltal­mamba fogadtam, vendégem lett, és mégis most a boszú sugalatának engedve, följelentsem? Minő nemtelenség lenne az ? Annyival nemtelenebb, mert talán csak a véletlen tette bűnössé. — Legalább úgy mondta. De hátha hazudott ? Annál szigorúbb lesz a rámért büntetés, — susogta Magdolna, és víz­zel nedvesité az elalélt homlokát; aztán félretolta az ablak reteszét és az eszméletét visszanyert idegenhez fordult. — A­kit halálosan megsebeztél, az az én fiam.­­ Érhet-e ennél nagyobb bánat anyai szivet ? A rendőrök házam előtt állanak, s egy intés megsemmi­sítheti gyermekem gyilkosát, de én elébb valék ke­resztyén, mint anya s keresztyénileg tudom megbo­csátani a te nagy vétkedet. Egyedül lelkiismereted zaklatására bízom lakosásodat. Íme, ez az ablak a kertre nyílik, túl a kerten mezőség terül, fuss a Tiber­­h­ez, ülj hajóra s hagyd el Rómát mielőbb! Az idegen bámulva hallgatta az öreg nőt, mi­alatt sápadt arca kigyuladt. Darabig szótlanul né­zett maga elé, aztán könytelt szemekkel térdre eresz­kedett az erény ily magasztos példánya előtt. — Asszonyom! köszönöm, de nem hagyom el Rómát, mert ha csak emberi hatalom megmentheti a szenvedőt, esküszöm, hogy a te fiad életben marad. Ilyen anyának vissza kell adnom gyermekét! — mondá az ifjú gyorsan fölugorva, s alig dobta el kö­penyét, már a nyitott ablakon át eltűnt. VI. Scipio és Magdolna mély bánattól lesújtva áll­ták körül Junio ágyát. Egyikük sem merte megtörni azt az ünnepélyes csöndet, melybe csak a sebesült halk sóhaja vegyült néha. Az ajtó föltárult, s a mécs világította szobába két férfi surrant be. Magdolna arca föllángolt, — alig hitt szemének. — Scipio! — kiáltott föl. — nézd a testvéred gyilkosát! Scipio arca elborult, összeszorított ajakkal vonta tőrét elő. — Te elvetted az én testvérem életét, most én is kioltom a tiédet! —sziszegte, düh­ödten az idegenre rohanva. Az pedig nyugalommal várta a halálos dö­fést, s oly szomorún nézte a fájdalom által eszét vesztett, földúlt arcú Scipiót. — Szerencsétlen mit akarsz ? — kiáltotta ijed­ten a közbelépett harmadik férfi, s megragadta a tá­madónak karját. Scipio ekkor tért magához, s a gyilok csörömpölve a padlatra zuhant. Junio mozdulatlanul, lezárt szemmel feküdt, némán hallgatva édes­anyjának fájdalmas zokogását és sóhajtásait, de a keletkezett zajra fölnyitó szemét és a jelenlevők nagy bámulatára kezét nyújtotta az idegennek. — Köszönöm, hogy eljöttél. Legalább bocsána­tomat nyilváníthatom. — Anyám! ne átkozd őt, a — hibás egyedül én vagyok ! Isten veletek!... — Nem búcsúzunk el! Ez az ur itt Olaszország egyik leghíresebb orvosa s én remélem, hogy ő isten kegyelmével megmenti barátom életét, — mondá az idegen,bensőséggel szorítva meg a Junio kezét.Aztán visszalépett az ágytól, hogy az orvos vizsgálat alá ve­hesse a beteget. Az orvos figyelemmel nézte meg J uniót, aztán azt nyilvánítá, hogy élete főleg a gondos ápolástól függ. Mindenki föllélegzett. Az idegen arca kiderült, még közkincsévé. Eltűrhetjük a dohány-egyedárussá­­got akkor, midőn a szabadság, tudomány és művelt­ség többé nem kasztok egyedáruja. Valóban csak a szűklátkörűség képzelgése az: a jelenben minden ro­­szat s a múltban foltnélküli nagyságot látni. Nem is­meri igazán sem a múltat — vad indulataival, elfo­gultságaival — sem a jelent, a közműveltség jótéte­ményeivel, ki mindig csak a »régi jó idők« után so­pánkodik. A művelődéstörténet eléggé bebizonyítja, hogy a­mi előnyt nyertünk a jelenben, az jóval na­gyobb, mint a­mit vesztettünk a múltból. Megtanul­juk továbbá a régi könyvekből, hogy az élő nemzedé­kek akkor is mindig szerettek az után sopánkodni, a­mi már elmúlt. Minden időben sok volt a panasz az emberiség terjedő erkölcstelensége miatt, s ha ez a panasz igaz lett volna, akkor már rég csupa rablók­ból és szörnyekből áll az emberiség. A társadalom fejlődése nem történhetik más­­ként, mint hogy minden kisebb-nagyobb átalakulás csorbítja az egyiknek s eneli a másiknak érdekét. E különbözés szerint aztán­ egyik árnyéknak látja azt, a­mi a másiknak termékenyítő napfény, így lesznek ellentétesek a nézetek ugyanazon kor vívmányairól. A franciák ősi arisztokráciája ma is gyűlöli a nagy forradalom eszméit, mely az emberiségnek oly nagy­­javára vált. Aztán midőn a társadalom folyamát néz­zük, az, a mi ép előttünk hullámzik, soha sem látsz­­hatik oly tisztának — iszappal együtt folyván a viz, — mint az a rész, mely már távol esik tőlünk s mely­nek tükrén csak a napfény csillogását látja a mi mesz­­szire nem igen látó szemünk. A tárgyias ítéletnek nincs nagyobb gátja, mint az osztályérdek. A tudós hajlandó túlbecsülni a mai világot — nem törődve az érzelem, kegyelet csökke­nésével — mert a tudomány sohasem volt átaláno­­sabb hatalom, mint napjainkban. Az iparos, a keres­kedő, habár ép most is szűk időket lát, bizonyára job­ban kedveli mégis a szabad forgalom és fejlődés mai világát, mint ama romantikus, de vasút, gőzhajó és az édes­anya szemében egyszerre fölszáradt a köny. Ő is engesztelődve nyújtotta sovány barna kezét az idegennek. Az pedig fölbátorodva, engedélyt kért,­­ hogy­ az éj hátralévő részét a beteg ágya mellett töltö­­­hesse s továbbra is részt vehessen a beteg körüli gon­­­­doskodásban. Mindjárt a család kiegészítő tagjának­­ tekintették a kis házikóban. A gyöngéd ápolás mellett napról-napra jobban üdült Junio, kinek állapotát egy nap veszélyenkívü­­linek nyilvánítá az orvos. Képzelhető, mily örömre gyújti e hit az egész családot, főleg az önvád terhe alól fölszabadult idegent, kit egyszerűen, mint ahogy magát nevezte, Gastonnak hívtak. — Gyakran hallottam tőled, hogy Junio köny­­nyelműsége minő bánattal tölté el lelkedet. — mondá Gaston egy alkalommal Magdolnának. — Valóban, — sohajtá az özvegy. — Lehetséges, hogy ez a baleset átalakítja őt. Reméljünk. Rövid idő múlva elhagyhatja a házat s meglátjuk, hogy a régi barátokat keresi-e föl. S van egy gondolatom. — Hátha más irányra vezetnék Juniot? — Mennyire óhajtanám azt! De mit tegyünk ? — kérdé­sévvel az anya, Gaston arcára függesztve szemét, mintha e finom vonásokból iparkodnék kibe­tűzni gyermeke jövőjét. — Nemes példák csodákat mivelnek. — foly­tató Gaston. Scipióban eléggé jó példát látott. — Igaz, csakhogy Scipio neki bátyja, aztán igen is komoly kedélyű, míg Junio élénk víg fiú. Neki magához hasonló vidor barátra van szüksége, hogy ez a jó barát mintegy játszva vezesse őt, megkedveltetve vele a munkás életet. — Csakhogy hol találunk ilyen barátot! — so­hajtá az anya szomorún. — Itt vagyok én! Te ? Igaz, hogy te barátunknak látszol, de ki vagy, honnan jöttél ? Rejtély vagy előttünk. Felőled annyit tudok csak, hogy Gastonnak hínak. Mi ok indulna tehát e nehéz feladat elvállalásához ? — Nem mentettél-e meg és pedig mint gyer­meked gyilkosát! Most rajtam a sor, hogy jót tegyek veled, fiadat megmentve a végső sülyedéstől. Gondol­kozás nélkül rám bízhatod őt; jót állok, hogy e bizal­mat soha nem bánod meg.­­ Két fiam volt eddig, — mondá az anya — egyike jó, szelíd, másika elvetemült, naplopó. Most azt a reményt táplálom, hogy ezentúl a nők legboldo­­gabbika leszek, mivel három jó fiú anyjává tesz az ég! Magdolna hálásan szorította meg az ifjú kezét. (Vége köv.) távirda nélküli századokat, melyekben a lovagvár ura rárohant a kalmárcsapatra s elvette tőle tetszés sze­rint mindenét. A katona, kivált a régi szabású, lehet hogy visszasóhajtja azt a múltat, melyben a polgár­ságnak mi hatalma sem volt a katonai erő ellenében; de valószínű, hogy a régi háborúk rendszerét még barbárabbnak tartja a mainál. Most nem képzelhető többé »harminc-éves háború.« A költő szeret ugyan beszélni a régi kor erényeiről, kényer a romantika enyészése fölött, ostorozza a jelen kinövéseit, de úgy hiszszük, inkább sóvárog a jövő után, mint ama múlt felé, melyben a költészet annyi fejedelme volt egy-egy udvar rabszolgája, mert nem létezett még fogékony nép. A papok panaszkodnak időnk ellen legjobban, mert az ő osztályérdekük szenvedett a mai világban legtöbb csorbát; de köztök a felvilágosultak (s a ma­gyar papság legfölvilágosultabb valamennyi nemzet hierarchiája közt,) mégsem kívánják vissza azt az időt, midőn a népeket a vakhit járszalagján homályban lehetett vezetni. A közügyek emberei, az államférfiak (ha szabadelvűek,) bizonyára meg lehetnek elégedve a mai korral, mely oly nagyra növelte a politikai sza­badság, az alkotmányos élet tőkéjét. Az arisztokrata valószínűleg örömest emlékezik a múltra, melyből ősi fény világít feléje; egy része fájlalja is még mindig vesztett kiváltságait, s igyekszik hátráltatni a szabad­elvűség haladását; ellenben a népnek kevés oka van lelkesedni a múltért, melyben rabszolga volt, s habár a nép fia szokásból szeret mindig panaszkodni, egyik elődje sem birt ezredrésznyi joggal és vagyonnal, mint napjainkban ő maga. A középosztálynak legtöbb oka van a panaszra. Az átalakulás az ő gyarapodásának ártott legtöbbet, mert nem a mi megváltozott időnk számára volt nevelve s nem bírva felhagyni a régi szokásokkal és előítéletekkel, végtelen sok kárt val­lott. És ez nálunk bizonyára a jelenkor legnagyobb veszteségei közé tartozik, mert az aláhanyatlott kö­zépnemesi osztály buzgott legjobban — mig birt — Folytatás a mellékleten. A mai rész világ és a régi jó idők. (V. L.) Emberi természet: nem elégedni meg a jelennel s vágyódni jobb jövő után. Ez elégületlen­­ség ösztönöz bennünket a haladásra s annyiban jó, hogy segít bennünket túlszárnyalhatni az előbbi nem­zedékeket, habár az ember mindig hajlandó túlbe­csülni azt, a­mi volt és elmúlt. Az emlékezet örömé­nek jó nagy része bizonyos optikai csalódásból áll. A távolság úgy tesz emlékeinkkel is, mint a tájakkal: elfödi bennök azt, a­mi nem szép s csupán gyönyör­ködtető körvonalakat mutat festői színekben. Ha a jelennel teljesen meg volnánk elégedve, megszűnnénk dolgozni a jövő számára. Ez bizonyos. De az is bizonyos, hogy mindig a régi jó idők előnyére emlegetni a mai rész világot: nem kis hálátlanság, mivel a kárhoztatott jelenben, (természetesen nem mostanihoz hasonló rész éveket, hanem a nagyobb időközt véve föl,) a közállapotok mégis csak javulni szoktak. A költő, a bölcsész, az államférfi a jelen hibáit azzal szokták kirívókká tenni, hogy a múltak erényeit tüntetik föl követendő példábul. Ezzel azonban nem azt fejezik ki, hogy tehát az egész mai világ roszabb, mint volt a régi jó idő. Petőfi is, látva a békés idők­ben elsatnylikt férfi-bátorságot, felsóhajtott: »Mért nem születtem ezred év, előtt?« Bizonyára szerette volna látni időnkben is Árpád daliáinak vitézi eré­nyeit, (a­mint látta is később a szabadságharcban,) de azért életét aligha cseréli föl az Árpád idejében folyt élettel, midőn nem írhatott volna oly kitűnő köl­teményeket s nem terjeszthette volna gondolatait, lel­kesedését a könyvnyomtatás utján. A mai időnek van elég árnyoldala, vétke, de ki merné állítani, hogy korunk — midőn a felvilágo­sodás, a tudomány úgy­szólván napról-napra nagy hódításokat tesz — nem a haladás kora. Mennyi min­den, a­mi régebben egyesek, vagy legfölebb osztályok kiváltságát képezte, vált ép napjainkban az emberi­

Next