Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-04 / 102. szám
aztán győzött és szilárd határozatra vezette a habozó, gyönge nőt. — Kelj föl s kövess. Nem fogják sejteni, hogy födelem alatt, vagy bizton lehetsz nálam s ha ártatlannak érzed lelkedet, bizonyára imára is megnyílik ajakad. Akkor aztán vigaszt nyer szenvedő szived, — mondá Magdolna hitből eredt, mély meggyőződés hangján, úgyhogy e percben az egyszerű nő, vallásos ihletségtől sugárzó arcával, a fenség sugaraiban ragyogott. A kimerült idegen az oldalsabbába lépett. Magdolna rázárta az ajtót, visszament előbbi helyére. III. A ház előtt ismét zaj keletkezett. Magdolna kisietett s szivet rázó meglepetés várt rá. Fegyveres rendőrök hozták karjaikon a köpenynyel félig beborított Juniót. Szerencsétlen, előre megéreztem ezt! Junio fölveté szemét anyja sikoltására. Haldokló fiad bocsánatért, anyai áldásodért könyörög, rebegte a sebesült és ismét behunyta szemét. Magdolna előtt egy gondolat villant fel. Az ő védence, az elrejtett idegen, és az ő gyermekének gyilkosa. Az anyai metsző fájdalom és a déli nővel született boszú érzete fúriává alakította át ezt a szelíd nőt. Szenvedélytől égő szemekkel rohant az oldalszobába. — Nyomoréjt, jel elő, hogy gonosz tettedért elvedd a méltó büntetést! — kiálta az idegenhez lépve, de rémülve hátrált vissza, mivel az a feszület előtt eszméletlenül feküdt. Tanácsomat követte és imádkozott! — gondola Magdolna. — Mégsem lehet olyan gonosz! Oltalmamba fogadtam, vendégem lett, és mégis most a boszú sugalatának engedve, följelentsem? Minő nemtelenség lenne az ? Annyival nemtelenebb, mert talán csak a véletlen tette bűnössé. — Legalább úgy mondta. De hátha hazudott ? Annál szigorúbb lesz a rámért büntetés, — susogta Magdolna, és vízzel nedvesité az elalélt homlokát; aztán félretolta az ablak reteszét és az eszméletét visszanyert idegenhez fordult. — Akit halálosan megsebeztél, az az én fiam. Érhet-e ennél nagyobb bánat anyai szivet ? A rendőrök házam előtt állanak, s egy intés megsemmisítheti gyermekem gyilkosát, de én elébb valék keresztyén, mint anya s keresztyénileg tudom megbocsátani a te nagy vétkedet. Egyedül lelkiismereted zaklatására bízom lakosásodat. Íme, ez az ablak a kertre nyílik, túl a kerten mezőség terül, fuss a Tiberhez, ülj hajóra s hagyd el Rómát mielőbb! Az idegen bámulva hallgatta az öreg nőt, mialatt sápadt arca kigyuladt. Darabig szótlanul nézett maga elé, aztán könytelt szemekkel térdre ereszkedett az erény ily magasztos példánya előtt. — Asszonyom! köszönöm, de nem hagyom el Rómát, mert ha csak emberi hatalom megmentheti a szenvedőt, esküszöm, hogy a te fiad életben marad. Ilyen anyának vissza kell adnom gyermekét! — mondá az ifjú gyorsan fölugorva, s alig dobta el köpenyét, már a nyitott ablakon át eltűnt. VI. Scipio és Magdolna mély bánattól lesújtva állták körül Junio ágyát. Egyikük sem merte megtörni azt az ünnepélyes csöndet, melybe csak a sebesült halk sóhaja vegyült néha. Az ajtó föltárult, s a mécs világította szobába két férfi surrant be. Magdolna arca föllángolt, — alig hitt szemének. — Scipio! — kiáltott föl. — nézd a testvéred gyilkosát! Scipio arca elborult, összeszorított ajakkal vonta tőrét elő. — Te elvetted az én testvérem életét, most én is kioltom a tiédet! —sziszegte, dühödten az idegenre rohanva. Az pedig nyugalommal várta a halálos döfést, s oly szomorún nézte a fájdalom által eszét vesztett, földúlt arcú Scipiót. — Szerencsétlen mit akarsz ? — kiáltotta ijedten a közbelépett harmadik férfi, s megragadta a támadónak karját. Scipio ekkor tért magához, s a gyilok csörömpölve a padlatra zuhant. Junio mozdulatlanul, lezárt szemmel feküdt, némán hallgatva édesanyjának fájdalmas zokogását és sóhajtásait, de a keletkezett zajra fölnyitó szemét és a jelenlevők nagy bámulatára kezét nyújtotta az idegennek. — Köszönöm, hogy eljöttél. Legalább bocsánatomat nyilváníthatom. — Anyám! ne átkozd őt, a — hibás egyedül én vagyok ! Isten veletek!... — Nem búcsúzunk el! Ez az ur itt Olaszország egyik leghíresebb orvosa s én remélem, hogy ő isten kegyelmével megmenti barátom életét, — mondá az idegen,bensőséggel szorítva meg a Junio kezét.Aztán visszalépett az ágytól, hogy az orvos vizsgálat alá vehesse a beteget. Az orvos figyelemmel nézte meg J uniót, aztán azt nyilvánítá, hogy élete főleg a gondos ápolástól függ. Mindenki föllélegzett. Az idegen arca kiderült, még közkincsévé. Eltűrhetjük a dohány-egyedárusságot akkor, midőn a szabadság, tudomány és műveltség többé nem kasztok egyedáruja. Valóban csak a szűklátkörűség képzelgése az: a jelenben minden roszat s a múltban foltnélküli nagyságot látni. Nem ismeri igazán sem a múltat — vad indulataival, elfogultságaival — sem a jelent, a közműveltség jótéteményeivel, ki mindig csak a »régi jó idők« után sopánkodik. A művelődéstörténet eléggé bebizonyítja, hogy ami előnyt nyertünk a jelenben, az jóval nagyobb, mint amit vesztettünk a múltból. Megtanuljuk továbbá a régi könyvekből, hogy az élő nemzedékek akkor is mindig szerettek az után sopánkodni, ami már elmúlt. Minden időben sok volt a panasz az emberiség terjedő erkölcstelensége miatt, s ha ez a panasz igaz lett volna, akkor már rég csupa rablókból és szörnyekből áll az emberiség. A társadalom fejlődése nem történhetik másként, mint hogy minden kisebb-nagyobb átalakulás csorbítja az egyiknek s eneli a másiknak érdekét. E különbözés szerint aztán egyik árnyéknak látja azt, ami a másiknak termékenyítő napfény, így lesznek ellentétesek a nézetek ugyanazon kor vívmányairól. A franciák ősi arisztokráciája ma is gyűlöli a nagy forradalom eszméit, mely az emberiségnek oly nagyjavára vált. Aztán midőn a társadalom folyamát nézzük, az, a mi ép előttünk hullámzik, soha sem látszhatik oly tisztának — iszappal együtt folyván a viz, — mint az a rész, mely már távol esik tőlünk s melynek tükrén csak a napfény csillogását látja a mi meszszire nem igen látó szemünk. A tárgyias ítéletnek nincs nagyobb gátja, mint az osztályérdek. A tudós hajlandó túlbecsülni a mai világot — nem törődve az érzelem, kegyelet csökkenésével — mert a tudomány sohasem volt átalánosabb hatalom, mint napjainkban. Az iparos, a kereskedő, habár ép most is szűk időket lát, bizonyára jobban kedveli mégis a szabad forgalom és fejlődés mai világát, mint ama romantikus, de vasút, gőzhajó és az édesanya szemében egyszerre fölszáradt a köny. Ő is engesztelődve nyújtotta sovány barna kezét az idegennek. Az pedig fölbátorodva, engedélyt kért, hogy az éj hátralévő részét a beteg ágya mellett töltöhesse s továbbra is részt vehessen a beteg körüli gondoskodásban. Mindjárt a család kiegészítő tagjának tekintették a kis házikóban. A gyöngéd ápolás mellett napról-napra jobban üdült Junio, kinek állapotát egy nap veszélyenkívülinek nyilvánítá az orvos. Képzelhető, mily örömre gyújti e hit az egész családot, főleg az önvád terhe alól fölszabadult idegent, kit egyszerűen, mint ahogy magát nevezte, Gastonnak hívtak. — Gyakran hallottam tőled, hogy Junio könynyelműsége minő bánattal tölté el lelkedet. — mondá Gaston egy alkalommal Magdolnának. — Valóban, — sohajtá az özvegy. — Lehetséges, hogy ez a baleset átalakítja őt. Reméljünk. Rövid idő múlva elhagyhatja a házat s meglátjuk, hogy a régi barátokat keresi-e föl. S van egy gondolatom. — Hátha más irányra vezetnék Juniot? — Mennyire óhajtanám azt! De mit tegyünk ? — kérdésévvel az anya, Gaston arcára függesztve szemét, mintha e finom vonásokból iparkodnék kibetűzni gyermeke jövőjét. — Nemes példák csodákat mivelnek. — folytató Gaston. Scipióban eléggé jó példát látott. — Igaz, csakhogy Scipio neki bátyja, aztán igen is komoly kedélyű, míg Junio élénk víg fiú. Neki magához hasonló vidor barátra van szüksége, hogy ez a jó barát mintegy játszva vezesse őt, megkedveltetve vele a munkás életet. — Csakhogy hol találunk ilyen barátot! — sohajtá az anya szomorún. — Itt vagyok én! Te ? Igaz, hogy te barátunknak látszol, de ki vagy, honnan jöttél ? Rejtély vagy előttünk. Felőled annyit tudok csak, hogy Gastonnak hínak. Mi ok indulna tehát e nehéz feladat elvállalásához ? — Nem mentettél-e meg és pedig mint gyermeked gyilkosát! Most rajtam a sor, hogy jót tegyek veled, fiadat megmentve a végső sülyedéstől. Gondolkozás nélkül rám bízhatod őt; jót állok, hogy e bizalmat soha nem bánod meg. Két fiam volt eddig, — mondá az anya — egyike jó, szelíd, másika elvetemült, naplopó. Most azt a reményt táplálom, hogy ezentúl a nők legboldogabbika leszek, mivel három jó fiú anyjává tesz az ég! Magdolna hálásan szorította meg az ifjú kezét. (Vége köv.) távirda nélküli századokat, melyekben a lovagvár ura rárohant a kalmárcsapatra s elvette tőle tetszés szerint mindenét. A katona, kivált a régi szabású, lehet hogy visszasóhajtja azt a múltat, melyben a polgárságnak mi hatalma sem volt a katonai erő ellenében; de valószínű, hogy a régi háborúk rendszerét még barbárabbnak tartja a mainál. Most nem képzelhető többé »harminc-éves háború.« A költő szeret ugyan beszélni a régi kor erényeiről, kényer a romantika enyészése fölött, ostorozza a jelen kinövéseit, de úgy hiszszük, inkább sóvárog a jövő után, mint ama múlt felé, melyben a költészet annyi fejedelme volt egy-egy udvar rabszolgája, mert nem létezett még fogékony nép. A papok panaszkodnak időnk ellen legjobban, mert az ő osztályérdekük szenvedett a mai világban legtöbb csorbát; de köztök a felvilágosultak (s a magyar papság legfölvilágosultabb valamennyi nemzet hierarchiája közt,) mégsem kívánják vissza azt az időt, midőn a népeket a vakhit járszalagján homályban lehetett vezetni. A közügyek emberei, az államférfiak (ha szabadelvűek,) bizonyára meg lehetnek elégedve a mai korral, mely oly nagyra növelte a politikai szabadság, az alkotmányos élet tőkéjét. Az arisztokrata valószínűleg örömest emlékezik a múltra, melyből ősi fény világít feléje; egy része fájlalja is még mindig vesztett kiváltságait, s igyekszik hátráltatni a szabadelvűség haladását; ellenben a népnek kevés oka van lelkesedni a múltért, melyben rabszolga volt, s habár a nép fia szokásból szeret mindig panaszkodni, egyik elődje sem birt ezredrésznyi joggal és vagyonnal, mint napjainkban ő maga. A középosztálynak legtöbb oka van a panaszra. Az átalakulás az ő gyarapodásának ártott legtöbbet, mert nem a mi megváltozott időnk számára volt nevelve s nem bírva felhagyni a régi szokásokkal és előítéletekkel, végtelen sok kárt vallott. És ez nálunk bizonyára a jelenkor legnagyobb veszteségei közé tartozik, mert az aláhanyatlott középnemesi osztály buzgott legjobban — mig birt — Folytatás a mellékleten. A mai rész világ és a régi jó idők. (V. L.) Emberi természet: nem elégedni meg a jelennel s vágyódni jobb jövő után. Ez elégületlenség ösztönöz bennünket a haladásra s annyiban jó, hogy segít bennünket túlszárnyalhatni az előbbi nemzedékeket, habár az ember mindig hajlandó túlbecsülni azt, ami volt és elmúlt. Az emlékezet örömének jó nagy része bizonyos optikai csalódásból áll. A távolság úgy tesz emlékeinkkel is, mint a tájakkal: elfödi bennök azt, ami nem szép s csupán gyönyörködtető körvonalakat mutat festői színekben. Ha a jelennel teljesen meg volnánk elégedve, megszűnnénk dolgozni a jövő számára. Ez bizonyos. De az is bizonyos, hogy mindig a régi jó idők előnyére emlegetni a mai rész világot: nem kis hálátlanság, mivel a kárhoztatott jelenben, (természetesen nem mostanihoz hasonló rész éveket, hanem a nagyobb időközt véve föl,) a közállapotok mégis csak javulni szoktak. A költő, a bölcsész, az államférfi a jelen hibáit azzal szokták kirívókká tenni, hogy a múltak erényeit tüntetik föl követendő példábul. Ezzel azonban nem azt fejezik ki, hogy tehát az egész mai világ roszabb, mint volt a régi jó idő. Petőfi is, látva a békés időkben elsatnylikt férfi-bátorságot, felsóhajtott: »Mért nem születtem ezred év, előtt?« Bizonyára szerette volna látni időnkben is Árpád daliáinak vitézi erényeit, (amint látta is később a szabadságharcban,) de azért életét aligha cseréli föl az Árpád idejében folyt élettel, midőn nem írhatott volna oly kitűnő költeményeket s nem terjeszthette volna gondolatait, lelkesedését a könyvnyomtatás utján. A mai időnek van elég árnyoldala, vétke, de ki merné állítani, hogy korunk — midőn a felvilágosodás, a tudomány úgyszólván napról-napra nagy hódításokat tesz — nem a haladás kora. Mennyi minden, ami régebben egyesek, vagy legfölebb osztályok kiváltságát képezte, vált ép napjainkban az emberi