Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-11 / 133. szám
133. szám Vasárnap, 1876. június 11. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 4. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 . megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kis fi a jó. (Uhland.) Egy kis hajó halkan evez, Csendes folyón le, révihez, Ki benne ül, hallgat mindenik, Mert egy A mást nem ismerik. De a tarisznyából, ihon, Vadászlegény amit kivon : Egy kürt, szelíden szólaló, Hogy visszazeng a part, hahó ! A más, vándor-botján hamar Alul-felfil egyet csavar ; S beleszól lágy fuvola-hanggal A kürt-búgásba, mélán, halkal. Eddig oly bambán ült a lány, Mintha nyelve se volna, — de lám, Most a kürt és a fuvola Hangjába bevegyűl dala. A jámbor evezők, magok, Ütemre vágják a habot, A kis hajó röpülve mén, Ringatva lágy dallam ölén. De most túlpartra érnek el, Ott elszéledni, válni kell .... — Jövünk-e, társak, igy megint Egy kis hajóban össze mind ? Szász Károly. A vers vége. (Beszély.) Irta: Tóvölgyi. (Folytatás.) A hatás, melyet e megjelenés okozott, igazán, bűvölő volt, egy fiatal ember elragadtatásában »éljent« — kiáltott és utána dörögte az egész néző közönség. A sétálók megálltak, a mamák felemelkedtek, hogy láthassanak valamit. Az éljenzés oly ünnepélyes szint adott a megjelenésnek, hogy irigység, kicsinylés, boszankodás egyszerre háttérbe szorulának s a fiatalokra is oly hatással volt, hogy alakjok valóban fejedelmivé változott. Széles út nyilt előttük föl az emelvényig, mely valódi diadalútnak volt mondható. Teklovicsné barna selyemruhájában úgy lépdelt utánuk, mint a római pápa, midőn a szent ereklyét viszik előtte, s úgy tekintgetett jobbra-balra, mintha az áldást hintené. Mondanunk sem kell, hogy a hölgysereg egyszerre megsemmisítettnek érze magát, s a másik pillanatban már elfogultság, levertség és hosszú arc volt látható mindenfelé, mialatt a fiatal táncosoknak egész serege fogta körül a diadalában remegő »Gizikém«-et. Két perc alatt el volt jegyezve valamennyi táncra. — Ki az ? Ki az.J — kérdé Márton barátunk kíváncsian, könyökével is igyekezvén egy mellette álló ismerősétől feleletet nyerni. — Teklovics Gizela, — válaszolá az röviden, és folytatá bámulását. — Melyik Teklovics Gizela ? Talán a Teklovics Márk, a Markus bácsi leánya ? — Ki volna más ? Nincs több Teklovics a városban. — Holló! — kiáltá Márton barátunk rendkívüli örömmel. — Most már eszemen vagyok. Hisz ezt a picinykét ölemben hordoztam én valaha! — És aztán sem szó sem beszéd, kinyújtotta egyik hosszú lábát, utána a másikat, három lépéssel az ostromló fiatalok hátánál termett, amerikai modorral utat csinált magának az Olympia, midőn is mindenki bámult, aztán kacagott a különös jelenségen. Márton barátságosan, mosolyogva hajta meg magát Gizela előtt. — Én Búvár Márton vagyok. Hallom, hogy a Márkus bácsi kis Gizelájához van szerencsém. Igen örvendek rajta. És minden porcikájából látható volt, hogy igazat mond. Gizela szétmeresztette szemét, és nem tudta, mit gondoljon, a fiatalság pedig mindinkább kacagásnak adta magát. — Igen szerencsésnek érezném magamat, drága kis Gizelám, ha megtisztelne az első tánccal. Óriási kacagás, melytől a terem minden zuga viszhangzott; akik nem tudták, hogy mi történik, kíváncsian kérdezték egymástól, hogy mi az ? — Köszönöm, már vagyok, — válaszolt Gizela kevés szünet múlva, midőn látta, hogy az egész környezet őrültségnek veszi ez ember fellépését. Különben készen lett volna a megnehezteléssel. — Akkor a másikra, édes kisasszony. Ismét roppant kacagás, és már egymás hátára kapaszkodott a nézőközönség. Az átalános nevetés Gizelát is környezni kezdé. — Köszönöm, már arra is vagyok, a válaszolás ajkaira szorító csipkés kezkenőjét. — A harmadikra is ? —• Arra is.— Tehát valamennyire! — Ah, azt nagyon sajnálom. — Vándorlásom alatt sokat gondoltam kegyedre, kit karjaimon elégszer meghimbáltam, — monda Búvár barátunk, a nélkül hogy a kacagást legcsekélyebb figyelemre méltatta volna. — Na de hiszen, ami halad, el nem marad. — most odanyújtotta nagy kezét, melyet azonban Gizela nem akart észre venni. — Az se baj, — gondolá Marci és meghajtotta magát. A görcsösen kacagó fiatalság utat csinált neki, s ő ismét ismerősei közé vegyült, kik azonban tágulni kezdtek mellőle. Marcit nem feszélyezte ez sem, volt azért elég ember, ki még szóba mert állni vele, s kitette magát a közvélemény megrovásának. Bekövetkezett aztán a szánóra s barátunk az étteremben folytatta a közönség mulattatását, poharat ürített az egész világért, az egész emberiségért, barátért úgy, mint ellenségért, adott Patikárosnak egy forintot, fizetett neki egy kávét, a miért aztán Ferkó elhúzta neki azt a régi nótát, melyet Amerikában is folyton énekelt, hogy: »Ej, haj magyar ember összeüti bokáját, S vígan kiáltja Kedves babáját !« S amint nekitüzesedve, nekilelkesedve, dalával kezdé kisérni a zenét, szeméből a hon újralátásának örömkönyei hulltak, amit megértett mindenki, aki történetét ismerte, elérzékenyedett sok teli szív, az összes vendégsereg ajkán nekidördült az ének s a fiatalok, akik ezelőtt kinevették, most összeölelkeztek, összecsókolóztak vele, s pár óra alatt »tetű« lett az egész társasággal, noha másnap aztán, — Mártonunkat kivéve, — egytől-egyig megfeledkeztek a »bruderschaftról.« Ami pedig Gizelát illette, ő a bál végéig megtartotta királynői helyét; az előkelő kisasszonyok örültek, ha vele karöltve sétálhattak, a mama pedig folyton a polgármesternével s uradalmi főügyésznével társalgott. Bányai folytonosan, Gizela mellett forgott, kitüntette őt a feltűnésig, — na, de hiszen együtt jelentek meg úgyis, s e szerint egészen egymáshoz tartozóknak kezdték őket tekinteni. A bál világos viradtig tartott, elmúlt az előbbi elfogultság és pompásan mulattak a legtöbben. Mikor pedig az apostolok oszlása bekövetkezett, a fiatalság előparancsolta Patikárost, s a Hunyady-induló hangjamellett kisérték le Gizelát a Bányai fényes fogatáig. VI. A pincében. Míg a bálban a leírt módon folyt a mulatság, addig a családi örömektől száműzött két ember közt is fordult elő egy igen érzékeny jelenet. Amint Teklovics Márk úr és segéde, a meredek, sikamlós utcán felkapaszkodtak, csakhamar szemben találták magukat a Teklovics ur nagy borházával, melynek fehér homlokzatát egész városból látni lehetett, s mely a parkoldali pincék közt a legszebb helyet foglalta el. Eme borház magas, vaspántokkal megrakott erős tölgyfaajtója előtt megállva, Márkus bácsi elővonta zsebéből a kulcscsomagot, melyen jó markolatot képezve függött a legméltóságosabb és legfontosabb alak, a bérház kulcsa. A zár nemsokára kopogva és nyikogva pattant fel, az ajtó nyikorogva felnyílt s a két egyén minden szó nélkül, hallgatag belépett a sötétbe. Utánuk az ajtó bezáródott, melyet Márkus bácsi belülről egy nagy tolóretesz által tett felnyithatlanná. Most valami zsebben való kotorászás hallatszott, aztán »krix-krax« és a Teklovics boltjából való jóféle gyufa, a második krikkantásra kigyult. Márk bácsi a nagy sajtóhoz lépett, melynek egyik karján gömbölyű, fatalpú bádog gyertyatartóban, hosszú, fekete hamvát szomorúan felnyujtó, csurgástól körülcsapos vastag faggyugyertya fehérlett, mint valami elkárhozott, faggyugyertyává vált lélek, melynek büntetése itt, az üres hordók és kádak közt, tehát egész idegen társaságban, egyedül tölteni az éjét és napot. Ezt mutatá a látszat, melyet azonban meghazudtolt a valóság, miután Márk bácsi ide elég gyakran el szokott látogatni, s hosszú, unalmas élet miatt még egyetlen faggyúgyertyának sem volt panaszra oka. Most is nem sokára bíboros lángpalástba öltözött a nyúlánk, hamvas gyertyabél, melynek következtében, amint Teklovics I Márk úr gondolá, hogy: »legyen világosság!« tehát úgy történt. Aki pedig a sajtó tetején több, homályosnak látszó, faggyúval piszkolt, ujjnyomokkal borított, egyenetlen külsejű, négy váltókrajcáros üveg pohár, azok közt, mint csacsi a nyájból, kimagasló piszkos pintes üveg, melynek belseje mindazonáltal, a falakra rakodó borszint kivéve, a Márk bácsi véleménye szerint, sokkal tisztább volt, mintha piszkos kezét belémosva, eltakarná hirtelen az ivásra készülővel, hogy az üvegedény most már minden szenytől tisztára van cselekedve. Eme poharak közül vett magához Márk bácsi két darabot, az üvegek közül egyet, aztán leemelte a lopót a szegről, és így szólt szeretett segédéhez: — Gyula öcsém, ott a fali szekrényben van füstölt nyelv, sonka, szalámi, sajt, és egy egész fehér cipó. Vegye ezeket magához, miután az idő későre járván, a szalonnasütéssel most felhagyunk. (Folyt. küv.) A kapcsos könyv. (Francia elbeszélés.) Irta Achard. (Folytatás.) »A napokban megleptem őt, amint egy terrasz könyöklőjére dőlt, honnan látni lehet amaz útszalagot, mely Toulonból Nizza felé vonul el. Azon haladnak végig mindazok a boldogok, akik Saint-Raphael, d’Hyéres, Cannes, Monaco s Olaszország több gyönyörű vidékét fölkeresik. Ez az ifjúságnak, szerelemnek, fényűzésnek, elegáns szórakozásoknak nagy országútja. Szemét a mozgó tárgyakon pihenteté Esther, míg fülével a zajt hallgatta. Zaj és mozgás azonban egyszer csak eltűntek, mint a madarak, melyeket a tavasz lebe déli égaljra vezényel. Közeledtem a leánykához. Esther megrezzenve fordította arcát felém, mely hű tükör gyanánt mutatta a benső bánatot, mely keblében dúlt. Egyszerre éles fütty hangzott föl s láttam a mint két fenyő-csoport között a mozdony gőzfellege emelkedett s a vagonok egymásután robogtak tova a két halom közötti mélyutban. — Ez a nizzai gyorsvonat, —szólt Esther kedves, csengő hangján.