Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-10 / 132. szám
Szombat, 1876. junius 10. 132. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik: az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A vers vége. (Beszély.) Irta: Tóvölgyi. (Folytatás.) V. A b á rb a n. A táncterem, valamint a melléktermek pompásan fel voltak díszítve, az tagadhatatlan, s ha az efféle dolgokban lehet valami dicsőség, tehát dicsőségére vált az egyetemi ifjúságnak, különösen a rendezőknek, kik ha oly ernyedetlen hévvel láttak volna a tanulmányok mint eme piperézés után, jeles tudósaivá lehettek volna a hazának. Zengett már a csárdás, húzta Patikáros Ferkó s lihegtek-lobogtak a könnyen lengő, lábujjhegyen pergő, szebbnél-szebb fiatal párok, hanem azért nem hiányoztak a kissé idősebbek sem. Harminc-negyven évbe csavarodó agglegények, kik magukat még mindig fiatalembereknek tartva, sokkal nagyobb csinnal öltözködnek, mint a fiatalok, legalább sokkal nagyobb figyelemmel. Hajukat szálankint rakják egymás mellé, bajuszukat szálankint kefélik meg, körmük tisztogatásával eltöltenek két órát, s minden ruhadarab felvétele után tizenöt percig állnak a tükör előtt. S így akarják helyreigazítani az évek számát, s a vonzerőt, melyet többé nem ad meg nekik a fiatalság, tehát , eleganciával igyekeznek pótolni. Annyi szerénység azonban mégis van bennük, hogy többé nem ugrándoznak a tizenhatéves leánykák után, (kivévén azokat, kiknél valamelyik kerék hiányzik) hanem bízzák azokat a jogászlegényekre. A már komolyabb gondolkozásos hölgyek oldala mellett adják a chevalier-t, különösen szeretnek pedig oly fiatal menyecskékkel enyelegni, kik ügyesen forgatható szemmel, egészséges, piros ajkakkal és gömbölyű termettel bírnak. Ezekkel aztán ők is táncra kerekednek, nem rugdalóznak azonban jobbra-balra, mint egykor, lábukat nem emelgetik oly magasra, sem nem reszketnek, mintha a quackerek társaságából szabadultak volna ki, hanem mérsékelten tesznek minden mozdulatot, simán, minden szegletességet kerülve, gyengéden tartják karjaikkal a karcsú hölgy derekát s a fordulatnál oly finoman perdülnek egyet, hogy kivánat velük táncolni. Hja, ő kegyelmeikből elpárolgott már az a hév, mely ime, rákvörössé teszi az ifjúság arcát, melyről záporként ömlik a veríték, s az agyonugráltatott leánykák bajdiszének egyszerre vége, míg az átizzadt keztyűk nyoma már a harmadik táncnál semmivé teszi a ruhaderekat. — Bizony-bizony mondom nektek, hogyha a tánc művészetéhez kellő eleganciával akartok bírni, legalább is élnetek kell még tiz vagy tizenöt évet. Szóval, járta már a csárdás, a tüzesebb táncosok dobogva verték talpaikat a fényes talapzathoz, s ittott, egy-egy: »tyu!« kiáltás is felhangzott. A mamák és garde des dames-ok számára, emelvény volt készítve, s az megrakva támlás székekkel, — melyeket rendesen az előbbkelők foglalnak el, mig a többiek megelégesznek a falak körül álló szerényebb pamlagokkal. »Hogy lehet bált rendezni, bálanya nélkül!« — kiálták a bál előtt többen, s kezeiket irtózva verték össze, míg ime, itt a bálban, még csak nem is gondolt arra senki, hogy tulajdonkép báranyának is kellene lenni, hanem valamennyi anya annak érezte magát. Ezek részéről az első óra persze azzal telt el, hogy a többi leányt vizsgálgatták, bírálgatták és saját leányaikkal hasonlíták össze. Úgy magukban persze elismerték, hogy ennek a bajdisze, ennél a ruhafelső, amannál az alsó díszítés szebb, itt a színek vannak gyönyörűen összeválogatva, ott a szövet gyönyörűbb, tehát Flóra ezzel, Laura azzal a kis előnynyel bír, hanem úgy egészben véve, már hiszen akárki mit beszéljen is, az ő leányánál egyik sem csinosabb. Ámde hátra volt még a feketeleves, melytől valóban minden mama és minden leány tartott valamit. Gizela ugyanis még nem volt a bálban. — Az a nagy hűhó, melyet öltözetével csaptak, rettegésben tartott sok ártatlan kebelt, és iszonyú nagy volt a kíváncsiság. Amint a teremajtó nyílt, egyszerre odafordult valamennyi szem, sőt a férfiak maguk is lábujjhegyre álltak, mert hallották, hogy Bányai is valami különös öltözetben fog megjelenni, és nem mondunk valótlanságot, ha azt állítjuk, hogy többen voltak a bálban, kik csakis eme látvány miatt jelentek meg. Volt ott a többi közt egy magas, vöröses szőke férfi, nagy kezekkel, melyeket a sárga kesztyű még nagyobbakká, és nagy lábakkal, melyeket a csokros, fénymázos topán még feltűnőbbekké tett. Vöröses szőke haja, mely az erős olajzástól valódi rozsdaszínűnek látszott, simán fejére volt tapasztva, hogy magas alakjával, s kúpalakú koponyájával olyannak látszott a többnyire alacsonyabb férfiak közt, mint egy mozgó torony. Himlőhelyes, nevető arca azonban azt tanusíta, hogy az ipse tökéletesen meg van elégedve magával. Épen úgy nevetett apró, vöröses szeme is. Homloka és orra kissé lapos lévén, komikus kifejezést kölcsönzenek neki, s hozzá még a csitri vörös bajusz, mely bajuszkenővel meglehetősen el volt látva, s néhány szálból volt, annyi felé állt, mint megannyi tüske; azokban, kikhez közelebb talált hajolni, valódi rettegést idézett elő, attól félvén mindenik, hogy vagy a szemét szúrja ki, vagy arcát karmolászsza össze. Emberünk mindazonáltal igen elemében volt, s tökéletesen otthon érezte magát. Nevezték pedig őt becsületes nevén Búvár Mártonnak, amely név érdemlegesen rá is illett, mert mint vándorlólegény.. -A világnak felét okvetlenül bejárta, mesterségének előnyeit szárazon és tengeren kibuvárkodta, épen most tért haza Amerika egyesült államaiból, hol öt évig becsületesen munkálkodott, s mikor beszerzett kis tőkéjével, s jeles képzettségével arra határozta magát, hogy a haza földjén valahol letelepedik, minden határozatának legvégső határozata az lett, hogy telepedésének helyéül, habár nem valami nagy és híres város, de mégis csak szülővárosát választja. Így került tehát vissza X .. . városba, tizenkétévi vándorlás, búvárkodás és tapasztalás után, hogy tanulmányaival szülőföldjének használjon. Tanulmánya nem volt ugyan valami rettentő mély és végtelen magas, hanem ahhoz mégis elég volt, hogy az ország valamennyi asztalosmestere közt, neki előbb kelő helyet biztosítson. Volt tehát Búvár Márton polgártársunknak és barátunknak a mestersége asztalosság. Ez az ember csak most térvén haza, a hatás, melyet rá a viszontlátott szülőföld, jó ismerősök és jó barátok tettek, egész mámoros állapotban tartó,s szeretett volna keblére ölelni minden magyar embert, öcscse jogász lévén, adott neki egy meghívót, s ő fel is tette magában, hogy az egykor oly híres »turista«-bálba csakugyan el fog menni, amint hogy azt meg is tette. »Jó estét kívánok!« »Van szerencsém!« — hangzott ajkairól folytonosan a felkiáltás, miután sok régi iskolatárssal, sok ismerőssel találkozott itt. Emez iskolatársak egy része azonban erre vagy arra a hivatalra vergődvén, ilyen vagy olyan úri állásra tevén szert, bizony nagy immel-ámmal fogadta az asztalos cimbora parolázgatását s orrfintorgatással nézte tetőtűl talpig, amint az »te«-nek merte szólítani. Búvár Mártont mindez nem feszélyezte annyira sem, mint egy tyúkszem, elég kárpótlást talált egy másik barátja szívélyes kézszorításában, s őszinte örömtől fakadó felkiáltásában: »Szervusz, Marci! Te vagy-e, vagy a lelked?«—Ilyenekkel aztán »sans-gene« öszszeölelkezett, amazok felett pedig sajnálkozva egyet mosolygott, mint kik annyira rabjai még az előítéleteknek, hogy e miatt egy őszinte baráti jobbot nem mernek elfogadni. Ez a Marci, ez a mindenkire mosolygó, sürgőforgó emberi lény képezte a közfigyelem tárgyát addig, mig Gizeláék meg nem érkezének. Sokan nevettek, sokan boszankodtak rajta, sőt voltak a kik felhúzott ajakkal sziszegték, hogy miféle zártkörű bál az olyan, hová bebocsáttatást nyer még egy asztalos is. . . . Vannak pedig, akik ama hiszemben élnek, hogy az asztalos is ember, s ha a műveltség magasabb fokon áll, mint az adminisztrátori titkár, tehát különb ember annál. Jó lesz azonban, ha e jámbor hitben élő philantrop demokraták hallgatnak, s a nagyvilágtól elszigetelten olvassák a mi itt következik. Búvár Marci tehát tizenkét év alatt elidegenesedett s mindenkit szivére ölelni akaró köznapias modorával csakis addig képező némelyeknek megszóló közfigyelmét, mig a terem szárnyas ajtói egyszerre föltárultak, — mely feltárulás előtt legyen még elmondva, hogy az : »itt jönnek!« C susogás, beszárnyalta már az egész termet, s a kiváncsi tekintetekkel kisért nyugtalanságból, mely az ülő és járó közönségnél egyaránt észlelhető volt, legalább is egy fejdelmi pár közeledését lehetett volna következtetni. Épen a második tánc utáni sétány volt igénybe véve, midőn, a mint mondánk, az »itt jönnek« susogás széjről-szájra ment, s a terem szárnyas ajtói feltárultak. A fiatalság nagy tömegben sorfalat képezett az ajtó előtt, s azonfelül oda tolult a nem fiatalság egy része is, s ki talpon, ki lábujjhegyen, ki monokli és binoklival, ki a nélkül, szóval mindenfélekép igyekeztek legelőször megpillantani a belépőket. A feltárult ajtón előpostául mindenelőtt egy gyönge léghuzam tolult be, aztán ruhasuhogás, apró lépések és— a délcegtermetű, méltóságos magatartáséi, büszke ifjú karján,— ki csillogó öltözetében igazán hercegileg, sőt ha tetszik, királyikig tündökölt, — lépdelt ezüstcsillagos égszinruhájában, a hosszú fátyolüstököt messze maga után húzva, a bálkirálynő. — előre is mondhatjuk, hogy az. (Folyt. köv.) A kapcsos könyv. (Francia elbeszélés.) Irta Achard. (Folytatás.) Nem lehetett többé kétkedni a fölött, hogy ez az a fiatal ember, kinek az orvosok a déli égalját javasolták. Jacques alkalmasint már Courtilba érkezett. Esther, mentül hamarabb otthon lenni óhajtván, kérte a kocsist, hajtsa kissé gyorsabban a lovát, mely legott sebesebb ügetésben haladt. — Ha kegyed Courtilba megy, — szólt az ifjú, — bizonyára ismeri annak lakosait, ugye ? Én most teszek ott először látogatást és megvallom kegyednek . . . kissé félek. — Miért ? — Képzeljen magának, kisasszony, oly házat, hol négy nő lakik, a kiket még soha sem láttam; egy anya és három leánya, hiszen ez borzasztó! — De hiszen ön kardot visel, bátor férfiú és rászánta fejét. . . — Kegyeit tréfál velem; de higgye meg, nincs bennem meg a teljes elszántság. Sót tegyek, hogy ez egész világnak a kedvét megnyerjem ? . . Csak az nyugtat meg félig-meddig, hogy egy oly fiú és fivér pártfogása alatt állok, akit otthon bálványoznak. — Esth, úgy ? — szólt Esther. A talyiga egyszerre megállott. Egy galagonyával s eperfákkal szegélyzett kocsiút bejáratánál voltak. — Itthon vagyunk, — szólt Esther, könnyedén leugorva a járműről. Kis lábai alatt újra felhajlott a fű, nyomát sem hagyva hátra. Nyájasan megköszönte a kocsis szívességét s intett a fiatal tengerésznek, hogy kövesse őt. Nem lépdelt a leányka, hanem röpült. Csakhamar mogyoróbokrokkal, magyal- és orgo-