Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-14 / 236. szám
Szombat, 1876. október 14. 236. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt Negyedévre..........................4 f Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kertész esküje. (Korrajz a tizenhatodik század elejéről.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) — Emberem vagy, Dávid ; megkapod a helyet, melyért ide jöttél s holnap egész udvarom előtt leteszed az esküt, mert nálam mindenki esküt tesz le, ha szolgálatomba lép. — Tudom, nagyságos ur, és a ki esküjét megszegi, három ujját, sőt jobb kezét veszti; de én a fejemet is lekötöm s hóhér vágja le a nyakamat, ha eskümet megszegem vagy kötelességemet nem teljesítem pontosan. — Tehát holnapig még magad ura vagy, — szólt az ur s kezével intett. Másnap az egész udvar összegyűlt. A várnagy, a két porkoláb és az ispánok, béres gazdák, kertész, sütő s mindeniknek segédei, a fegyverhordozók, csatlósok, inasok, apródok. Előállott a pap is s a vármegyének szomszéd faluban lakó tisztje és a tiszttartó elővezetvén az uj szolgát, ott helytt a főudvaron, isten szabad ege alatt s az egész szolgálati személyzet és az ur jelenlétében megeskették. Dávid nyugodtan lépett a jelenvoltak elé s jövendő urának magát meghajtva, társainak is tett valami fejbillentést, de egyébaránt sem megnyerőnek, sem megvetőnek nem mutatkozott, mintha nem is érdekelte volna senki s mintha nem is neki kellett volna a rettenetes hitű Tóbiás ur szolgálatába lépni s a hűségi esküt letenni. Annyira bízott már magában, hogy neki semmibe sem kerül megtartani esküjét, hogy csaknem közönyösen vette az egészet s annyit szenvedett és próbált életében, hogy isten nevét csak mintha szokásból vette volna ajkára s magát minden kisértéstől mentnek tartotta. A pap kenetteljes beszédben figyelmeztette a jelen voltakat az eskü fontosságára, a földesur pallosjogára és rettentő hatalmára; megmagyarázta, hogy előbb csak három ujjat kell feltartani a hüvelyk-mutató- és középujjat, melyek az atyát, fiút és a szentjeiket jelentik; de azután mind az öt ujj feltartandó, a növendék-ujj jelentvén a lélek halhatatlanságát s a kisujj a porlandó testet és annak dicső feltámadását; de csak röviden szólt, mert Tóbiás úr nem kedvelte a sok beszédet s aztán az esküformát az egyházfi felolvasván, az uj szolga utána mondta: »Én Dávid, kertész, esküszöm az atyára, a fiúra és az szentlélek istenre, az boldogságos szűz anyára és az mennynek minden angyalaira és szentjeire, hogy az tekintetes és nagyságos Apponyi Tóbiás urnak de Nagy-Appony, hű cselédje leszek, parancsolatit hiven megtartom s földönlakó minden emberek között elsőnek tekintem, kinek engedelmeskedni tartozom, senkit nálánál elébbre nem teszek, senkit inkább nem tisztelek, félek vagy szeretek; az én uram és parancsolom, alávetem magamat az ő törvényeinek, rendeléseinek és szokásainak, ha szómat nem tartom, veszszen el három ujjam, ha eskümet megtörném, veszszen el jobb kezem s ha uramat elárulnám, veszszen el életem minden törvény nélkül, csak az ő parancsolatja szerint. Úgy adja isten lelkem halhatatlanságát, úgy adja testemnek csendes nyugodalmát és dicső feltámadását, a mint eskümet megtartom. Úgy legyen örökké! Úgy legyen!« A mint az eskü elhangzott, mély csend uralkodott a jelenvoltakon, mintha lélekzetöket is elfojtották volna. Az ur felkelt üléséből s a mint távozni készült, Dávid lehajolt s bosznyája szélét megcsókolta ; azután hidegen tekintett szét az egész környezeten, az uron s az egész váron s még aznap megkezdte szolgálatát. III. Nagy-Apponyiak a kertésznek és segédeinek mindig sok dolguk volt s életük nem volt gondtalan. Főkép Dávidra elég nehéz sors várt, mert a főkertész nagyon elaggott s estéit, reggeleit örökös imádkozásban, zsoltár-éneklésben töltötte s igy a munka nagy része Dávidra és társára nehezült. De volt is eredménye a munkának, mert olyan gazdag és szép kert, mint a Tóbiás úré, nem volt abban az időben széles Magyarországon. Ritka vetemények, répák, káposzták, kukoricák, hagymák, megannyi drága dolgok tenyésztek ; a fák töve felásogatva, az ágak száradt részeiktől megtisztítva, dús lombkoronáik közt a legszebb almákat, szilvákat termették s a cseresznyétől kezdve a szőllőig mindig gyümölcsöset volt rakva a kert, s jaj annak a ki egyetlen egy gyümölcsöt leszakított vagy egy szál veteményt kitépett. Sőt a rózsafákat és orgonavirágokat is a legszigorúbban őrizték. De mindenekfelett való volt a kertnek két őszi barackfája, melyeket Hypolit esztergomi érsek főkertésze néhány év előtt mint nagy ritkaságot ajándékozott Tóbiás urnak. Ezeket a kis vesszőcskéket úgy ápolták, mintha élőlények lettek volna. Ezek váltak Tóbiás úr kedvenceivé, melyek által Dávid egy pár év alatt valódi bizalmas ember lett. Végre a termés ideje is elkövetkezett, a munkás nép bámulva nézte a csodálatos, addig soha nem látott gyümölcsöt és a falusi s vidéki nép midőn hallotta, hogy milyen lomos a külsője, milyen piros a leve s mily zamatos az ize, azt találta ki hogy ez a gyümölcs a minden betegségek gyógyszere, s megtörtént, hogy az udvari lelkész egy-egy lázas betegnek küldött is egy ilyen gyümölcsöt s az oly enyhülést érzett utána, milyent semmiféle ital sem okozott. Az öreg kertész a második év végén nyugalomba vonult s Dávidot minden teketória nélkül főkertészszé tette az ur, s amennyire ily emberektől kitelhetett, egyforma nyugalomban éltek. Egy közbejött esemény azonban sok változást idézett elő a kastély lakóiban. Ilonka, az ur egyetlen leánya, már tizenötödik évében járt s szépen fejlődő gyermek volt. Ép, egésséges, de egész lényén oly átlátszó finomság, oly angyali ártatlanság ömlött el, hogy az ember azt hitte minden pillanatban: egyszer csak kibontja szárnyait s elszáll az ég felé. Világos gesztenyeszín haja, szépmetszésű s mélytüzű kék szeme, egyenes orra, piros ajka s kis álla az Ujfalusi rokonságra emlékeztettek, kiknek gyönyörű arcképeiket a nyitravármegyei ősi kastélyokban még most is bámulhatjuk s volt tekintetében valami vonzó, megnyerő s magával ragadó, hogy a ki egyszer látta, soha sem felejtheté többé e gyermeket. A mint nőtt, barátságosabb viszonyban kezdett élni atyjával; de atyja, mintha nem akarta volna magát leánya igájába hajtani, tartózkodó volt s habár szelíden fogadta a közeledését, maga soha sem kereste fel. Egy nap Ilonka a kastély egyik erkélyéről tekintve alá, egy bőrujjasba burkolt, résztekintetü embert látott a kastély kapujában, a kinek vörös nadrága és vörös kalpagja volt s karján egy nehéz bárdot tartott. — Bagitta, Bagitta, kicsoda az a szörnyű ember ott, a második kapunál ? Az öreges nő elsápadt, de azért szilárdan szólt. — A hóhér, gyermekem, a hóhér, a ki a bűnösöket megbünteti e világon. — De hát miért jött ide, mit keres itt ? — Bizonyosan megéhezett otthon s valamit kéreget, hisz ő is a várcselédekhez tartozik; de ritkán jön az udvar felé, mert az ifjú katonák mindig kárognak, ha látják. — De hát az a fényes bárd mért van a kezében ? — Te nem felelsz, ugye ? — Itt valami borzasztó fog történni ? — Én semmit sem tudok, édesem , jobb, ha nem is törődöl e nyomorult emberrel; lám már távozik. Jer, jer, kis babám, itt a tisztelendő úr s olvassátok a szentek életét, attól frisül meg a szív s attól boldogúl a halandó. A pap is eljött, de szépen ki tudott térni a leányka kérdései elől. A varrólányok pedig annyira megijedtek s oly erősen tagadtak mindent, hogy Ilonka most már teljesen hitte a borzasztó esemény közellétét. Végre az egyik folyosón egy vén harcost pillantott meg, kinek néhány nap előtt egy kis ezüst keresztet adott, hogy vigye beteg unokájának s hozzá szaladva, tettetett nyugalommal kérdé: — Ugyan, édes Mihály uram, mikor bünteti meg az a veres-sapkás ember a bűnöst ? — Estefelé, drága kisasszony, mikor az áldott nap nyugvóra száll. — Hát nagy bűnös volt, az a bűnös ? — Oh dehogy volt, dehogy volt, egy nyulat lőtt az erdőszélen, mert jó nyilas s azt mondták, hogy ez már a harmadik; aztán ráfogták, hogy egyszer már bárányt is lopott, egyszer meg sok év előtt virágot tépett a kertből, akkor még legény volt; most van egy beteg felesége, három apró gyermeke .... Ilonka sápadtan vonult vissza szobájába; eleget hallott, mindent tudott. — Hol van édes atyám ? — kérdé környezőitől. — Vadászni ment, de nem sokára haza jön, — felelte valaki, mire Ilonka az egyik keskeny ablakba húzódott, honnan az udvar egy része s a völgybe kanyaruló országút tisztán látható volt. Az ablak keskeny köre mind felfogta az alantjárók beszédét s az egymás után jövők-menők mind a szerencsétlen bűnösről beszéltek; egyik sajnálkozott rajta, a másik röhögött, hogy majd csak felakasztják, mert nem nemes ember. Végre Dávid erélyes hangja hallatszott: »Fogjátok be a szátokat, takarodjatok innen, léhűtök — bizony hamar rátok kerül a sor azzal a kötéljátékkal, kivált ha pofa után ítélnék az embert, egy sem maradna közületek a földön.« (Folyt. köv.) Carmen, Merimée beszélye. (Folytatás.) Mialatt beszéltünk, az inas belépett, s jelenté, hogy tálaltak. Az angol felkel, egy piasztert ad s karját nyújtja Carmennek, mintha magában járni sem tudna. Carmen, mindig nevetve így szól: — Fiam, nem hívhatlak meg ebédre, de holnap, ha majd díszmenetre verik a dobot, jere el narancsaiddal. Majd találsz egy szobát, amely jobban lesz bútorozva, mint a candilejo-utcabeli, s majd meglátod, Carmencitád vagyok-e még. Aztán Egyptom dolgáról is beszélünk. Nem válaszoltam semmit s már az utcán voltam, midőn hallom az angol kiáltását: »hozzál maquilát, holnap,és Carmen hangos kacaját. Távoztam, nem tudva, mit csináljak ; egész éjjel nem aludtam, s másnap oly dühös voltam ez áruló nőre, hogy el akartam menni Gibraltárból, anélkül hogy viszontlátnám; de az első dobszónál egész bátorságom elhagyott; vettem a narancsokat s Carmenhez siettem. Zsalui nyitva voltak s láttam nagy szemeit leselkedni rám. A bajporos inas azonnal bevezetett, s amint magunkra maradtunk, krokodil-kacajában törve ki, nyakamba ugrott. Soha sem láttam ilyen szépnek. Úgy öltözve mint egy madonna, illatosan, selyem bútorzat, csipkés függönyök, s én aha olyannak látszottam, mint egy tolvaj, aki voltam. — Mincborro! szólt Carmen, szeretnék mindent összetörni, felgyújtani a házat s aztán szökni veled. — S aztán azok az ölelések ... az a kacaj is táncolt, ruhája fodrát szab-