Fővárosi Lapok 1877. április (75-98. szám)

1877-04-22 / 92. szám

r Vasárnap, 1877. ápril 22. 92. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 „ megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tisztelkedés. Göthösködött odvában az oroszlán, A minek hite aztán, Növekve szétoszolván, Az állatok, jobbágyi hódolattal, Némelyek kapzsi mellékgondolattal, Mentek, neki Tisztelgem. Elsőnek ment be, Komolyan lépegetve, A medve. — No ! szól oda mogorván A roszkedvü oroszlán: Házamnak ugye, hogy rosz a szaga ? Ráröhögi a medve : — Igaz a ! A beteg erre felbőg: — Te goromba ! És széjjeltépi abba a nyomba. A medve után, bátortalanul, Bevonul A nyúl. — No, tapsi! ugye bűzös ez oda ? — Hogy is ne! — mond ez — inkább jószagú. — Téged hazudni készt a félelem . Az ily hízelgést nem szenvedhetem! S úri talpával rá tapintva Szegény nyulat agyon nyomintja. Következett az együgyű szamár. Eszét előre fölcsavarta már, Hogy okosabban szóljon, mint azok, S önbizalommal betopog, — No, roszszagú-e fészkem ? — Én, királyom, Se rész, sa jó szagának nem találom. — Ha oly szamár vagy, hogy semmit se tudsz, Legjobb, ha mindjárt a pokolba jutsz. És a boldogtalan füles A medve és nyúl útitársa lesz. Most jött a róka. — No, koma, beszélj ! — Fölséges úr, nincs úgy-e már veszély ? Fölséged egéssége helyre állt? Mily öröm, épen látni a királyt! — Nem az a kérdés, te haszontalan ! De palotámnak milyen szaga van ? — Uram parancsát teljesíteni Nekem oly édes, olyan isteni . De most a bősz sors, hajh ! nem engedi : Orrom makacs náthával van teli, Bűz é ? vagy illat ? meg nem erezi. A fejedelmi fenevad Szól: — Mért ereteted magad ? És bele vágva körmeit : — Álnok, ravasz beszédeid Nekem csak undort és csömört okoznak. Híjába jársz kedvében a gonosznak ! Greguss Ágost. Mikora fecske visszatér. (Rajz). Irta Atala. (Vége.) Micike sirt. Önmagát siratta. De hát mért is szánhatnánk, sirathatnánk mindenkit, csupán önmagunkat nem ? Azok a tavaszi könyek hamar felszáradnak, s Micinek olyan gyorsan dobogó, meleg kis költő szive volt, mint a csalogánynak, együtt termett benne a hó és a dal, mint szülőföldének rétein a szomorúfűz és a vad virág. Még könytől fénylő szemmel dalolni kezdett egy madárénekhez hasonló, egyszerű, bús dallamot : »Itt alszom majd harmatozó fű alatt, Fejfám körül vadvirágok nyilának Te engemet tudom úgy sem siratnál — Síromon az őszi bogár sirdogál. Síromon az őszi bogár sirdogál.« . . . Őszi bogár . . . sirdogál . . . sirdogál . . . Mici álomba dalolta Jancsikát is, önmagát is s álmukban talán megfejtve jön e sejtelmekkel teli tavaszi éjszakának minden édes, csodás titka. Hármat ütött a kakukos óra. János bácsi a kocsist hivatta, hogy kiadja neki rendeleteit az indulás végett. Miután ez megtörtént s a családban megőszült jó öreg Józsi — isten nyugasztalja! — kimért lassú lépésével az ajtó felé ballagott, még megütötte fülét Johannesz bácsi e felkiáltása: »De elhallgattak azok a gyerekek, talán mégis elnyomta őket az álom.« Az öreg Józsi erre visszafordult, ráncos, barna arca mosolygással küzdött és bizalmas alázatossággal megszólamlott: — Megkérem a lássan a tekintetes uraimékat, csak az imént, hogy a csillagok állását fundáltam, hallám a teni kisasszonyunkat a tornácon danolni. Mintha csak a szentegyházban lettem volna, mert hát a galambom épen úgy danol, mintha énekelne. Nagynéni s a nagybácsik jóizűt nevettek a világi és templomi ének e furcsa megkülönböztetésén, de miután a verandáról egy hang sem hallatszott, a cőmama fogta a gyertyát s kivilágított a nyitott ajtón. A gyermekek bizony oly szépen aludták az igazak álmát, hogy csupa gyönyörűség volt nézni. A cőmama elmosolyodva fordult vissza a három öreghez, kik szintén mosolyogva várták tudósítását, mutatóujját, csöndet kérve, ajkára illesztés intett, hogy csak jöjjenek ők is az ajtóhoz. János bácsi az agg Antoniust gondosan betakarta a sokgallérú ódon köpenyegbe s aztán csöndesen, lábujjhegyen közeledtek mindhárman, előttök a cőmama, a gyertya lángja elé tartva kezét, hogy világossága fel ne riaszsza a szunnyadókat. És most e négy kedves, szép jóságos arc szelíd, áldó mosolygással hajolt a mennyei ártatlanságnak , égi békének, üde ifjúságnak, pezsgő egésségnek, bimbózó szépségnek e bűbájos képe fölé s amint igy nézték, nézték szivök gyermekeit, mind ama szeretettől sugárzó szem egyszerre könybe lábadt, mindama mosolygó, remegő ajk halk imát remegett és az égen a csillagok és a mennyországban az angyalok áment mondtak rája. Aztán csöndesen, lábujjhegyen, ahogy jöttek, visszamentek újra. Most már az útra kellett készülni, mert ez messze itt volt akkor. A cémama kávéfőzéshez látott, — azt soha sem bízta másra, és mikor a barátságos tűzhelyen a vidáman lobogó lángokon pirítgatta, kevergette a gőzölgő, illatozó kávét, a jó isten tudja, mire gondolhatott ! Szelíd szeme könytől, mosolygástól fénylett s halkan dudolgatott egy régi-régi dalt: »Fáj, fáj, fáj a szivem, fáj!« Még mindig éj volt s kelet felé sem derengett semmi világosság, de már ezer édes titokzatos sejtelem reszkette át az eget és földet. A csillagok ködfátyolos, elhaló fényben rezegtek, mint megannyi epedő tekintet. A távol bokrokban egy-egy halk, dallamos hang zendült meg; lomb árnyában csalogányok álmodták első rímeit a nagy szerelmi dalnak, melynek első versszakai évezredek óta sejtelemtől, vágytól, üdvtől áradoznak, vége pedig évezredek óta búbánatos, kesergő, zokogó panasz. A virágok közt siető csacska szellő sugdosott s titkos beszédére illatos kelyheiket kéjes borzongás futotta át; a fák leveleit fuvalom rezgette s elrejtett fészekből halk susogás, pihegés, rebbenés hallatszott. A fűszeres légben, a harmatos földön félálomban zsongott-kongott, zizegett, forrongott, lüktetett az ébredező élet. Most azonban még minden szendergett; még a hajnalka sem nyitotta ki kék szemét s még a bársonyos méhecske is ott pihent a félig kinyílt rózsa kebelén. Mici és Jancsika szintén aludtak. Álmuk csöndes és mély volt, nem zavarva álmodás, köny vagy mosoly által: a gyermekkor álma. Most keletről az első halvány fény Jancsika hátrahanyatlott fejére szállt, megvilágítva tiszta, széles homlokát, melyen már a férfiasság komoly méltósága mutatkozott, sőt összenőtt sötét szemöldein a férfi dac és büszkeség is látszott, míg gyermeteg ajkai a pelyhedző bajuszocska árnya alól az első ifjúság üde bájában nyíltak. Széles mellének hosszú, mély lélekzése összevegyült a keblén nyugvó Mici galambpihegésével; Mici pedig oly nyugodtan, a jogos birtoklás oly édes, biztos érzetével pihent ott, mintha e hely volna az ő természetszerű otthona, menedéke, fészke, s csakugyan olyan madárszerű volt ez a kis leány, mintha csak az első napsugárra várna, hogy megrázogassa pelyhes szárnyacskáit s tollázkodva, csiripelve fölreppenjen valamely zöld ágra. Talán meg is tette volna, de hát mégis máskint történt. Egyszerre az eget aranyszegélyzetű rózsás felhők borították, biborfény özönlött az egész vidékre s mintegy varázsszóra felrezzent az egész természet, megrezdült, megmozdult, megelevenült minden fűszál, minden ág, minden viráglevél, fent és alant pezsgő élet támadt s jön olyan harmatcsillogás, virágillatozás , szellőshajtás, bogárzsongás, madárrebbenés, csevegés és csicsergés, hogy Jancsika ámultan emelkedett fel fekhelyéről s a még mindig alvó, könnyű, hullatag kis Mici, e hirtelen mozdulatára, kebléről a vánkosra hanyatlott. Jancsika ijedten hajolt le hozzá s aggodalmasan tekintett az édes, szendergő kis arca; s a mint igy nézte, nézte, hát hogy s hogy nem, egyszerre csak eszébe jutott az a rózsalugasban alvó kis királykisasszony, a rózsaszínruhás, gyöngyvirágkoszorús Lucinda, kit egykor az a gonosz Alcindor nem akart csókkal fölkelteni ? Milyen bohó fiú lehetett ő akkor! De hisz az oly régen volt, talán igaz sem volt. Amint így tűnődött, tépelődött magában, távolról a legelőre induló lovász gyerekek dalolása hangzott: »Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján Hajnalban születtél.« E percben Mici hirtelen felébredt, de most nemcsak úgy »maga jószántából,« »csók nélkül,« oh, nem! most is ott égett az még piruló orcáján s meg kell vallani, hogy ő most is olyan bájosan tudott felébredni, mint királylány korában, most is olyan álmodozva, tétovázva tekintett körül s csaknem azt rebegte: »Mi volt ez ? egy szemfényvesztés .« Mert most hát valósággal előtte állt a regebeli királyfi, a deli Alcindor s e szép idegen és mégis oly ismerős jelenség valóban az ő álmos, unalmas, balga, kedves, régi Jancsikája volna ? De mi is tündöklött az ifjú szemében, mi sugárzott arcán, mi rezgett hangjában, amint most odahajolva Mici lángoló arcához, a távolban elhangzó dalt folytatá: »Ha orcád rózsái Enyimek volnának, Égő szivem mellé, Tűzném bokrétának.« És mi lelhette Miért, midőn szemei egyszerre úgy fénylettek, úgy csillogtak a harmattól, mint künn a kék hajnalka kelybe s arcát Jancsika keblére rejtve, esdekelve suttogá: — Siess vissza hozzám! Mind e jelek a csodás, az örökszép napnak közeledtét hirdették ; égen, földön s e két gyermek arcán ott tündöklött rózsás fényben e nap hajnala. Hogy mi lett a vége ? — Arról a visszatérő fecske nem dalol, mert ő a telet nem várja be soha s az én hazafelé szálló gondolatom csak egy tavaszt, csak egy hajnalt akart visszavarázsolni. Azt úgyis tudjuk mindannyian, hogy minden tavaszt hervadás, minden hajnalt éj követ, de csak egy évre, csak egy életre nem virul több tavasz s habár »egy napnak nincs két hajnala« s »a szív csak egyszer szeret«, azért a tavasz, a hajnal, az ifjúság, a szerelem mindig újra és örökre élnek. »Keine Schwalbe bringt, keine Schwalbe bringt Dier zurück wonach du weinst. — Doch die Schwalbe singt, doch die Schwalbe singt Im Dorf wie einst! S azért mikor a fecske visszatér, szállj vele te is hazafelé vágyó gondolatom! Keresd fel az édeskedves otthont, a kisded falut, a magányos házat, virágos kis kertet, s ha félig nyílt, hajnaltól piruló, harmatos rózsát látsz, üdvözöld nevemben!