Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-05 / 103. szám

Szombat, 1877. május 5. 103. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre............................8ért Negyedévre.......................4 „ Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Pál bácsi. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Vége.) Vannak pillanatok az életben, melyeket átélünk, vagy jobban mondva, átálmodunk, melyek váratlanul állnak elő s hihetlen gyorsasággal múlnak el, mint a derűst égen kigyúrt villám: mielőtt született, nem sejtettük, hogy megszülethetik; mikor szemünk előtt lebeg, nincs elég időnk megfigyelni; csak láttuk, de nem tudnék megmondani: milyen volt ? s mikor ulunk, azon gondolkozunk: nem volt- e az egész puszta csalódás ? Ilyen pillanatok voltak azok, melyek Pál bácsira várakoztak. Midőn a szobába lépett, melyből az örömhangokat hallotta, a fiatal mérnököt látta a szoba közepén, egyik karjában Veronka nénit, a másikban Erzsikét tartva. — Apám! Apjuk! — kiáltott a két nő egyszerre, feléje vonszolva magukkal együtt az ifjút. Sándor ! az én Sándorom! a mi Sándorunk ! Nagyon természetes dolog, hogy sokáig kellett Pál bácsinak vakarnia hol a füle tövét, hol az orrát, míg végre ezt a dolgot megérthette; ő nem volt olyan gyors fölfogású, mint például Veronka néni, aki — amint az ifjabb vendég példázgatni kezdett előtte, hogy az eltűnt gyermekek olykor-olykor vissza szoktak térni szülei házához, mint már felnőtt emberek — rögtön elhitte azt, mikor meg Sándor belépett, az első pillanatban fölismerte benne az első buksit s aztán csodálatos módon újra visszanyerve régi fürgeségét, anélkül hogy kérdezősködött vagy gondolkozott volna, karjai közé veté magát az eléje lépőnek. Úgy, úgy, csak köszörűid a te torkodat s miután megölelted őt, a megkerült fiút, told kissé távolabb magadtól, hogy tekinteteddel végig-hosszig méregesd; bizony, mondom neked, kajla-kalapú Pál bácsi, hogy ez a fiú megérdemli, hogy a tulajdon édesapja is megbámulja. Igaz, nem lett belőle sem Lycurg, sem Solon, hanem lett a saját emberségéből olyan emberré, aki — habár te kőművesnek szereted is nevezgetni — búsúlás és reménykedés helyett tenni fog s nemcsak magának biztosítand állást és tiszteletet polgártársai között, hanem a teáltalad előbúsúlt és reménykedett zavarokat is képes elkergetni ősi házad küszöbéről. Pál bácsi még egyszer megméri szemével a megkerült szökevényt s aztán keblére rántja őt; most már nem azért, mert a karjaiba tolják, s mert azt mondják, hogy az az ő fia, hanem mert dacára kalapja konyaságának, szive is van valahol s az tud dobogni is. — Üsse patvar a dolgodat! Jer, te rósz kőműves, hadd öleljelek meg! Az ölelések, csókolások, felelet nélkül hagyott kérdések után, mely kérdésekre szeretnénk ugyan választ, de azért nincs türelmünk arra időt engedni, Veronka néni, a ki nem ül többé vissza zsölyeszékébe s kinek arca nem látszik többé olyan halványnak és szenvedőnek, mint annakelőtte, előkeríti az imakönyvet s az imakönyvből a megszakadozott és már alig megkülönböztethető rajzot, mely egy háromlábú monumentumot ábrázol és boldog mosolylyal tartja azt fia elé, kit most már nem választ el az ő utána dobogó kebelétől az a hideg, tömör és áthatatlan fal. Előkerülnek a régi emlékek; Erzsike megemlékezik az ő szépen kifehérített falára s az arra rajzolt ákom-bákomokra; Veronka néni az eltűnés estéjének fájdalmára, s mintha attól félne, hogy az még egyszer ismétlődhetnék, szorosan maga mellé vonja fiát a divánon és mindkét kezével megfogja annak jobbját. Pál bácsi sem maradt hátul az emlékezést ille-ttőleg. Széttártatta szemét a szobában, mintha keresne valakit, aztán, hogy nem találta, jelentősen csípte- tett szemével Sándorra és figyelmet keltő hangon kérdé őt: — Még nem láttad, ugye? — Kit, édesapám ? — Az én vendégemet, egy derekas fiatal embert , mondhatom neked, hogy ... De megállj, mindjárt be fogom mutatni, s mozdulatot tett, hogy elhagyja a szobát. — Már tudom! — szólt Sándor. — Midőn jöttem, láttam, hogy kisompolygott a kapun. Úgy hiszem, megismert. — Ugye? hát ismeritek egymást? No, ugye te is azt hiszed. — Hogy nem jő többé visza ? Fogadni is mernék rá. Két hétig volt az irodámban, de el kellett kergetnem, olyan mihaszna és korhely volt. Pál bácsi szó nélkül ült vissza a székére, el-s kezdte a torkát köszörülni, — kettőt-hármat pödörrintett a bajuszán, aztán mintha nagyon félne, hogy a fia még tovább talál beszélni Gusztáv úrról, akinek lehetett volna missziója, hirtelen közbevágott: — Te ajánljad a Búshalmot ezeknek a németeknek ? — Én, apám. — Hm! Sándor mosolygott. — Sohse féltse őket, édesapám! Tudom, hogy negyvenezer forintba állapították meg, én határoztam meg azt s pedig úgy, hogy senki se károsodjék. Önnek lehet, hogy szüksége lesz a pénzre némi fizetések végett, s önnek kellő tőke nélkül az a kopár sivatag nem ért meg annyit, nekünk többet ér. Mert én is társ vagyok, meg aztán .. . Ejh, hugocskám! — ! fordult most Sándor Erzsikéhez, nem csúnya férfi ám az, a kinek te a virágaidat mutogattad s úgy vettem ki a szavából, hogy ha te nem volnál ellene . . . No, no, mért pirulsz úgy el s mért sütöd le a tekintetedet? Én örülnék neki, ha szívelni tudnád. Egy füst alatt két lakodalmat tarthatnánk: az enyimet az ő nővérével s az övét az én bugocskámmal. Magában érthető dolog, hogy Erzsike már ezeket a szavakat nem hallotta. Vannak bizonyos alkalmak, mikor a fiatal leányoknak hirtelen ezer végeznivaló jut eszökbe s ilyenkor hasztalan tartják őket vissza, okvetlen ki kell futniok a konyhába, vagy máshová, honnan csak akkor térhetnek vissza, mikor a beszéd tárgya odabent remélhetőleg megváltozott. Minek lopjam tovább az időt ? Nincs unalmasabb dolog, mint egy történetet mondani, melyet mindenki tud. Hogy a Búshalom egy bizonyos idő múltával az egész vidéken a legnépesebb helyivé lett; hogy a zakatoló, zubogó, éktelen lármát csapó gépek, oda költöztett bányász-családok házai, magaskéményű gépházak, rak-, olvasztó- és munkahelyiségek egész raja, meg az a szárnyvasút, mely a vidéket a fővonallal összeköttetésbe hozta, egészen kivetkeztette a sivatagi tájékot régi, komor egyformaságából, hogy a kopár téglaszin talaj csakugyan aranytermő földdé, az egész vidék termő része pedig fokozott jövedelművé változott; hogy a testetlen törvényszék nem tartotta meg az árverést Pál bácsi ősi birtokára, miután a tizennyolcezer forintot kifizették; hogy az a bizonyos ,egy füst alatt tartott kettős lakodalom , fényesen sikerült, hogy Veronka néni arca újra pirulni, szeme újra fényleni kezdett, mindezek olyan dolgok, melyeket elmondás nélkül is mindenki tudhat. De hát Pál bácsi ? Ő minden nap megjelen az építkezéseket megnézni , sokszor megrázza a fejét annak jeleül, hogy ez vagy az nem tetszik neki; tamáskodva mosolyog, midőn azt mondják, hogy itt egy nagy tavat, amott népiskolát, azon a dombon egy imaházat fognak építeni. — Minek az ? az is az aranycsináláshoz tartozik ? Megnézegeti minden oldalról az ideszállított gépeket, megkopogtatja, megtapogatja s aztán ismét tamáskodva mosolyog. Mikor pedig a gépek elkezdik búgásukat, zakatoló robogásukat; mikor a kopár talaj épületekkel és munkás emberekkel volt fedve; mikor az elsőévi zárszámadás megmutatta, hogy a »kőműves« tudja, hogy hány a kétszerkettő ? s kezében a kő is aranynyá változik, akkor szemére húzta a kalapot és nagy füstfelleget fújt a pipájából. Aki csak nézte ezt a jelenetet, az nem látott egyebet, mint füstfelleget, meg egy kajlakalapú embert, aki úgy tesz, mintha sóhajtani akarna, de azért nem sóhajt, hanem rágja a pipaszárát; aki azonban értette is azt, az ilyenformán fejezhette volna ki szavakban, ami Pál bácsinak a szívén feküdt. Vége már a világnak! sülyedés, depraváció mindenfelé; megérjük, hogy maholnap a katonákat is vasból fogják önteni; géphuszárok gépparipákon fognak nyargalászni. Oda vagyunk falustól, — most már jöhetnek az avarok! Az ikertestvérek. (Francia beszély.) Plouvier Eduárd után. (Folytatás. Amaz idő alatt, melyet az üzletnek szentelt, még más egyébbel is foglalkozott Beaumont ur s az nemkevésbbé vált előnyére. Politikai vezércikkíró, titkos küldönc, diplomata volt. Mikor ezeken keresztülment, bankárrá lett. Mikor pénztözsérré lett, csöndesebb, nyugalmasabb életet folytatott, mint az előtt s majd arra gondolt, hogy magának egy gazdag, magas rangú nőt keressen. Lestranges Éva báróhölgyben, kivel egy nagyúri társaságban találkozott, mindkét tulajdont egyesülve látta. Mikor Lestranges urnak bemutattatta magát, a báró nagyon meglepetett bizonyos hasonlatosság által, mely őt valakire s úgy homályosan egy eseményre emlékeztette. De miután meggyőzték őt az ifjúnak nemes származásáról s magas állásáról, egészen elégült lett s nem adott tagadó választ, mikor Valentin megkérte leánya kezét. Lestranges ur jelleme a nagyúri büszkeség volt. Éva, ki szintén most látta először Beaumont urat, bensejében mintegy önkénytelenűl támadt s legyőzhetlen ellenszenvet érzett az ifjú iránt, mintha belátott volna tiszta szemével ez ember lelkébe. Mikor azonban apja komolyan értésére adta, hogy óhajtaná, ha az előkelő származású gazdagsag ifjúval egybekelne, igyekezett ellenszenvét legyőzni. Valentin a maga részéről mindent elkövetett, hogy minél jobb véleményt gerjeszszen maga iránt az Éva szivében s még népszerűbbé tette magát a szegények segélyezésével. Egészen úgy viselte magát, mint ahogy kitudta, mikint szeretné Éva. Egyszerű, jószivű ember volt s kivált szeretetreméltó volt Éva irányában. Végre elhatározta magát Éva, inkább atyja iránti gyöngédségből, mint mélyebb érzelemből, hogy Beaumontnak adja kezét. Ez elhatározás után néhány napra történt az, hogy együtt voltak Lagermére úr táncestélyén, hol őket a fentebb leírt jelenetben láttuk. Néhány nappal az eljegyzés után Beaumont és Lestranges urak a báró dolgozószobájában ültek. — Lovag úr, — szólt a báró — úgy hiszem, hogy én politikai pályafutásomat már bevégeztem, meg aztán öreg is vagyok s a párisi élet kezd fárasztani. Leányom is megunta már a sok üres zajt, ha ön engem még boldoggá akar tenni, szeretném ha egybekelését leányommal Oligny kastélyomban Alen- Qon mellett tartaná meg. Ott mindhárman nyugodtan, boldogul élhetnénk mindvégig.