Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-16 / 111. szám
Szerda, 1877. május 16. 111. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy Deliláról. 1. Szemeidben ragyog két vakító gyémánt, Arcodon a nappal és az éj egygyé vált, Termeted cédrusé, járásod a nádszál, Ezerszer jaj annak, kinek szeme rád száll! Bölcsödnél kimondá az anyatermészet, Hogy minden szépsége legyen a te részed; Szép vagy, de csupán szép! Lelkedet feledéd, S minden démon reá jegyezte bélyegét. Zuhogó förgeteg, szélvihar a lényed, Kit örvényedbe csalsz, elgyötröd, emészted, Leigézed szóval, megrontod szemeddel, — Te, öldöklő angyal, szivemet ereszd el! Árnyékként suhantam egykoron utánad, Vihar verte, tépte arcomat, ruhámat, De mosolyod intett és én mentem bátran, Éji lepke voltam a lobogó lángban. A gyehenna tüze égette csontomat, Értted hevűlt bennem szív, érzés, gondolat; Jégtengerbe dobtál s égtem annál jobban, Soha el nem múló, örök fájdalomban. S midőn így epedtem pokolbeli vágyban, Bársony kezeiddel simogattál lágyan, Lassú mérget öntél reszkető testembe, — Mint a hulló csillag, fényesen estem le! Te ott fen maradtál rózsaszínű ködben, Tündéri alakod nevetve száll, röppen, S diadalmad utján követnek más árnyak, — Mikor majd ezek is mind pokolra szállnak ! Én élete halál közt tusakodom itt lent, S még meg sem átkozlak ; csak kérem az istent: Oltalmazza, védje az eget, a földet, S őrizzen meg minden érző szivet tőled ! II. Sórék völgye fénylik, minden berke zöldül, Szivárványban ragyog a sugárözöntűl, Minden bokor dagad, hogy bimbót fakaszszon . .. Onnan jöttél elém, te szép, gonosz asszony! Sugárzó tavasznak hervadás a vége! Sőrék völgye, lánya, erre lessz ítélve! Hasztalan hajtod le fejedet a búnak, Arcodon a rózsák redőkké torzulnak. Izzó szenvedélyed parázsa elhamvad, Érthetlen mese lesz mostani hatalmad ; Mi másnak tisztesség: a fehér hajszálak, Töviskorona lesz, elleniddé válnak. Tetszésedért most a fák is szebben nőnek ; De nem parancsolhatsz a futó időnek: A merre az hajtja hullámait, vizét, Mi ellentállni mer, rongyokká tépi szét. Sziklák omolnak le, trónok dőlnek össze, Ledönti a tornyot, hogy sárba füröszsze, Irgalmat nem ismer megfagyott szivével... Mosolygó Delila, te lennél kivétel ? Múló lidérc-fény lesz szemeidnek lángja, Síma homlokodat barázdákra szántja, Sugár, deli tested felényire görnyed, És kerülni fognak, mint lelketlen szörnyet. Nem az a virág lesz, mely hímporát vesztve, Drága emlék marad, gyémántos keretbe’ , Katáng-kóró leszel, napfényen elúszva, Vihar játékáúl a szemétbe’, gazda’. Éjféli kísértet, múlt idők csontváza, Elhagyott, árva lessz, a földig alázva, S melynek egykor élted legjavát szenteled, Meg fogod átkozni, ki tükröt tart eléd. S kit egykor a szépség, dicsőség ringatott, És játszva élveztél minden fényt, illatot, Akárhol keresed a kimentő utat: Kósza szél kinevet, kóbor eb megugat. Szász Gera. A szép csángó leány. (Elbeszélés.) Írta Harmath Luiza. (Folytatás.) — Nemde, szép? — kérdé a báró. — Nagyon szép! s ez az illattal telt levegő! Csak te volnál vidámabb! Valami bajod van, amit titkolsz. — Titkolnom kell, édesem! — Mit? — Azt, hogy nem lett volna szabad téged nőül vennem! — Miért? — kiálta fel a marquise ijedten. — Mert családunkon átok van. A szép nő megdöbbenve nézett férjére és suttogó hangon szólt: — Lajos, tudni akarok mindent! A báró szenvedélyesen szorította magához nejét s köny csillogott szemében. — Kívántad Clementine, elmondok tehát mindent, bár jól tudom, hogy te ezentúl félni fogsz tőlem. — Szeretlek! — susog a neje. — Szerencsétlen család ivadéka vagyok, kedvesem. Fölöttünk sötét átok lebeg, melytől nemzedékeken keresztül hiába akartunk menekülni. Családunk tagjai többnyire tébolyodtan haltak el! A nő felsikoltott s a báró részvéttel nézett rá. — Szépapám ki akarva kerülni a végzet ostorát, kiment Amerikába s ott egy kreol hölgyet vett nőül, azt hivén, hogy az idegen nő gyermeke megmenekül a végzetes átoktól. De nem, még az sem. Atyám születésétől fogva Olaszországban élt, kecsegtetve magát az éghajlat befolyásával, de ő is csalódott ! Mint elmezavartat hozták vissza. Alig lehettem akkor tízéves, de emlékezem jól, mikor egy nap a tengerparton kitört a tébolya. Minket sem ismert meg többé. Néhány hó múlva meghalt s anyám nemsokára utána. Gyermek valék, ki még semmit sem tudtam a végzet felől, melyet születésemmel örököltem. Gazdag valék, nevelők vettek körül s én jókedvvel fogtam a tanuláshoz, de mikor fölserdültem, mindig szánakozó arcokkal találkoztam. A nők néha kényes szemmel néztek rám. Nem tudtam, miért. Csak midőn téged már eljegyeztelek, akkor mondta el volt nevelőm elődeim balvégzetes sorsát. Nem képzeled, mily küzdelmembe került, hogy elhallgatom azt előtted. De a remény kecsegtetett, hogy szerelmem lángja megtöri a vassors végzetét. Elhallgattam, a mit el kellett volna mondanom. Megbocsátasz-e nekem ? — Megvédelek! — monda nemes hévvel és mély sóhajjal a báróné. A báró nagy lélekzetet véve, remegő hangon válaszolt. — Én is abban bíztam, hogy a te szerelmed megvéd. De hazaérve, újra fölmerült előttem a balsors árnya. Elgondoltam, hogy nem szabad lett volna megnősülnöm. Én vagyok utósó sarja a családnak s az én koporsómnál kellett volna felfordítni nemzetségünk címerét. De nem tudtam ellenállni a szerelemnek s vágytam e boldogság után. S íme, most e boldogságba a szemrehányás vegyül, hogy sorsomhoz fűzöm a tiedet! A báró eltakarta arcát s hallgatott, de egy bársonypuha kéz ragadta meg az övét, s egy édes hang szólalt meg: — Most még jobban szeretlek, s nem engedem, hogy félj! Egymásra borultak. III. A kastélyban mindenki tudta már, hogy az Attádi-családnak folytatása lesz. A báróné örült neki, a báró félt tőle. De nem mondta el aggodalmait, sőt viseletében is megváltozott. Néha bízni is mert, s az a mogorva vonás, mely szép arcát elszomorítá, csaknem egészen eltűnt. Ha nejével együtt volt, mosolygott. Egy nap igy szólt hozzá neje: — Holnap mehetsz, Lajos ! S másnap este a báró egy tisztes öreg asszonynyal tért vissza. Ez a báró dajkája volt. Sok történt néhány nap alatt. Született egy egésséges, ép kis fiú, a kinek örültek, de a kit csakhamar siratniok kellett, mert meghalt, eltemették s egy nappal előbb az öreg dajka is eltávozott a kastélyból, hol egyhangú lett az élet. A báró és neje koronkint utaztak szórakozásból, egy-két hóra távoljártak, s megint csak visszatértek a vén kastély falai közé. Elmentek olykor Tatrangra is, a barcasági kis faluba, hol az öreg dajka lakott. Megkérdezték, hogy foly a dolga. Elég jól folyt. Egy kedves kis fiú deríté fel öreg napját. — Az én kedves unokám ! — monda a bárónak — Marosszéken lakó leányom fiacskája. Nekik van sok az isten áldásából. Ezt az egyet ide adták nekem-Az öreg asszonynak volt miből tartania — a báró család ellátta mindennel. A kis fiúcska pedig nőtt szépen és épen, évről-évre pirosabb fickó lett belőle és senki sem nézhette mosoly nélkül, olyan angyalarca volt. Megnézni ezt a szép gyermeket a báróék is sokat eljártak. A marquise néha az ölébe vette s megcsókolta. — Hogy szereti az a nagyúri nő is ezt a kedves porontyot! — suttogtak a szomszédasszonyok. IV. Vissza kell térnünk ama szomorú képhez, midőn egy ifjú legény lépett be a tatrangi nyomorult viskóba, hol egy szegény lányka sírva fogta át édesanyjának holttestét. Az ifjú láttára a leány fölsikoltott: — Öh istenem! azt hittem, egészen el vagyok hagyatva. — Azt hittem, egyedül állok a világon! — Melletted vagyok, — szólt részvéttel az ifjú. — Csak ezelőtt pár órával érkeztem meg s ahogy nagyanyámmal kibeszéltem magamat, siettem téged fölkeresni. Nem hittem, hogy igy talállak. Mi történt veletek a félév alatt, mióta elmentem ? — Azt tudja, — felelé a lány, — hogy mióta atyám meghalt, kis nyugpénzből éltünk. Két év óta elvonták azt tőlünk s szegény anyám is elbetegesedett. Dolgoztunk, a mennyit lehetett s a jó szomszédok is segítettek rajtunk. De négy hó óta ágyban fekvő beteg lett anyám, s mindent el kellett adnunk, a mi fölöslegünk volt. Nyomorba jutottunk. Még a gyűrűt is oda kellett adnom ujjamról. — Visszahoztam azt, — szólt az ifjú. — Még jókor jöttem, hogy azt megmentsem. — Köszönöm Lajos, köszönöm! Higgye meg, nagyon fájt, attól megválnom. — Hiszem, Erzsi! De jól tetted, nem kárhoztatom tettedet s mit fogsz most tenni ? — Nem tudom. Tán szolgálni megyek.— Szolgálni ? Nincsenek rokonaid ? — Közeli rokonom nincs, s úgy gondolom, hogy jobb is lesz, ha magam keresem a kenyeremet, mint ha mások terhére várnám. — Igazad van, a munka nem aláz meg. — Elmegyek Brassóba, ott legkönnyebb helyet kapni. — S ott találkozunk is gyakran. — Igen, — szólt a leányka reszkető hangon, —• ha nem restél egy cseléddel szóba állani. — Nekem te mindig kedves játszótársam maradsz, s te nem fogsz mindig cseléd lenni. Én a báró bőkezűségéből tanulok s érzem, hogy lehet belőlem valami. S ha lesz, akkor neked sem kell majd szolgálnod. Csak tartsuk meg fogadásunkat. Maradjunk jók és hívek. (Folyt. köv.)