Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-30 / 122. szám

cikkeit. Aztán a városban egyre hallatszott az embe­rek zajgása, belevegyülve abba a lovak nyerítése, juhok bégetése, sertések röfögése s az utcákon a kocsik zörgése. Déltájban, midőn a vásár legélénkebb volt, egy magas termetű horgas orrú öreg paraszt embert lehetett látni a küszöbön megjelenni, hátra­vetett lövegében. Ez Robelin volt, a gerossesi bérlő. Kevéssel később jött egy másik, — ez Liébard volt a toucquesi bérlő, kicsiny, vörös, kövér ember, ki szürke mellényt és sarkantyús csizmát viselt. Mind a ketten csirkéket és sajtot kinálgattak a birtokosnőnek. Félicite mindig túljárt az eszükön s ők nagy tartózkodással viseltettek irányában. Bizonyos időben Aubain asszonyt föl-fölkereste Gremanville őrgróf, az ő nagybátyjainak egyike, kit tönkre tett a pazar életmód s Falaisben éldegélt utósó darabka birtokán. Rendesen villásreggeli idején érkezett egy roppant uszkár kíséretében, mely talpai­val minden bútort bekevert. Mind­a mellett, hogy az őrgróf váltig iparkodott tetőtől talpig főurat mutatni s untalan »boldogult« atyjára hivatkozni, de azért egymás után hajtogatta a poharakat, megeresztve széles jó kedvét. Félicite ilyenkor nyájasan figyelmez­tette : — Elég lesz már Gremanville úr! Hagyjuk a többit máskorra! — s becsukta utána az ajtót. Annál örömestebb nyitotta föl azonban az ajtót Bourais egykori ügyvéd előtt. Fehér nyakkendője, kopaszsága, ingének mellfodra, barna bő kabátja, karjainak emelgetése, lógázása, szóval egész egyéni­sége sejtethető velünk, hogy nem mindennapi egyén­nel van dolgunk. Midőn Aubain asszony birtokainak ügyében a »madame«-mai értekezett, ez órákban a boldogult férj szobájába vonultak vissza. Mindig végtelen tiszte­­­­lettel emlékezett a hatóság felől s beszédének latin kifejezésekkel is igyekezett súlyt kölcsönözni. Hogy a gyermekeket kellemes modorban oktat­hassa, képes földrajzot vitt nekik ajándékba, melyben a világ különféle jelenetei láthatók voltak : tollakkal fölpiperézett emberevők, egy leányt elragadó majom, a puszták beduinjai, a szigonynyal fogott bálna, sat. Pál aztán mind e metszvényeket megmagyaráz­­gatta Félicitének. Ennyiből állott az ő tudományos képeztetése. A gyermekek oktatója Guyot volt, egy szegény ördög, dijnok a m­airi hivatalnál, ki szépirásával tette magát nevezetessé, meg azzal, hogy téllkését a csiz­mája talpán fente meg. Ha szép, verőfényes idő volt, korán reggel kisétáltak a geffossesi tanyára. A tanya udvara lejtős helyen terül, a lak kellő­közepén fekszik, s a tenger a távolban úgy látszik onnan, mint valami szürke folt. Félicite kiszedte kosarából a hideg sültet s aztán megreggeliztek egy oly helyiségben, mely immár csak tejes kamarául szolgált. Egyedüli marad­ványa volt e helyiség egy már elpusztult nyaralónak. A falak papír-kárpitozata rongyokban csüggött alá, melyeket meg-megreszkettetett a légvonat. Aubain asszony lehajtotta fejét s emlékeibe me­rült. A gyermekek nem merték a csöndet megzavarni csevegésükkel. — Ugyan eredjetek már játszani! —szólt végre az asszonyság s a gyermekek fölkerekedtek és kifutot­tak a szabadba. Pál fölmászott a csűr padlására, majd tőrt ve­tett a madaraknak s a tócsát ugrálta át, vagy pedig az üres bödönökön kotogott egy bottal, melyek aztán oly hangot adtak, akár a dob. Virginia a tengeri nyulacskákat etette és búza­virágot szedett. Gyors futkosása közben fel-föllebbent ruhácskája alól kilátszott hímzett kis szoknyája. Egy őszi este a pázsitos réten át tértek haza. A hold első negyede csak részben világította meg az eget s a köd, mint valamely szőnyeg lebegett a Toucques kanyarulatain. A gyepen legelésző bar­mok nyugodtan szemlélték, a mint a hazafelé ballagó négy személy ott elvonult. A harmadik legelőnél né­hány tehén fölkelt fektéből s bámészkodva alakítottak kört előttük. — Ne féljenek legkevésbbé se! — szólt Félicité, s egy szomorú dalt dúdolva, közeledett a legközelebb álló tehén felé és nyájas hízelgéssel simogatta ennek hátgerincét. Ekkor az állat nyugodtan lépdelt tova­s társai is követték példáját. Midőn azonban a csordát hátok mögött hagyták a kirándulók, rettenetes böm­­bölést hallottak. Egy bikától eredt ez, melyet addig köd fedett el szemük elől. Ez most egyenesen a két nő felé közeledett. Aubain asszony futásnak eredt. —­Ne siessünk oly nagyon! — mondák , hanem azért mindinkább gyorsíták lépteiket, hallván mögöt­tük a mindinkább közelgő mély horkolást. Fatalpú saruik megannyi kalapácskint kopogtak a pázsiton. A bika most már gyorsítá futását! Félicite visszafordult s két markába földet kapva föl, azt az állat szemébe szórta. Ez, megszegve a nyakát, a földnek tűzte szar­vait s reszketve a dühtől, rettenetes bőgésbe tört ki. Aubain asszony, ki gyermekeivel eközben a le­gelő szélére ért, kétségbe esve töprenkedett, mikép kelhessenek át a mély árkon ? Félicite egyre hátrált a bika elől, folyvást földet hányva ennek szemébe, hogy elvakíthassa, miközben kiáltozott: »siessenek, siessenek!« Aubain asszony lecsúszott az árokba, maga után vonva elébb Virginiát, majd Pált. Több ízben vissza­­siklott midőn a túlsó partra fölkapaszkodni iparko­dott, míg végre erősödésének sikerült az. A bika eközben Felicitét egy eleven sövény felé űzte, erősen túrva a tajtékot. Ha a leány még egy másodpercig késik, a bősz állat felökleli. Azonban sikerült neki a sövény előtti korláton átvetni magát, s a dühös bika elbámulva állapodott meg. Ez esemény sok éven át képezte Pont-F­avêque­­ben a beszélgetés tárgyát. Félicité ugyan legkevésbbé sem kérkedett azzal, meg lévén győződve, hogy ő akkor semmi hőstettet nem követett el. Virginiára volt legnagyobb hatással ez eset, mert a nagy ijedtség miatt idegbajt kapott, úgyhogy Poupart orvos a trouvillei tengeri fürdőt ajánlotta gyógyulása végett. Ez időtájban nem sokan látogatták őket. Aubain asszony egyik az orvosokkal értekezett, tanácsot kért Bourais-től s nagyban rendezett, rakosgatott, mint a ki hosszú útra készül. Málháit már előre útnak indítá a Liebard­ sze­kerén , aztán két lovat vezettek elé, melyeknek egyikén bársony takaróval borított hölgynyereg pompázott, míg a másiknak a hátán egy összehajtogatott köpeny­ből volt nyereg rögtönözve. Aubain asszony fölült az elsőre, utána Félicité a másikra, maga elé ültetve Virginiát, míg Pál a Lechaptois ur szamarára ka­paszkodott föl, melyet ez oly föltétellel kölcsönzött­­ oda, hogy jól gondját viseljék. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. — Május 28. —­ ­Egy kép a régi jó időkből.) (Bg g.) A mai összes ülés, melyen Lónyay Menyhért gróf elnökölt, Bertha Sándor emlékének vala szentelve. Ki volt Bertha Sándor? Egy hires régi magyar ügyvéd. Mai tudós dok­toraink alig tudnak róla valamit és félig kétkedve, félig szánakozva kérdik, hogy : csakugyan az volt-e ? Egy régi magyar politikai író, kinek kézirati országgyűlési rajzai valamikor nagyon kapósak vol­tak. Mai reportereink, kik oly gyorsak, hogy talán már fejekben nyomdafestékbe öltöztetve születnek meg a gondolatok, nem tudnak felőle semmit. Valami özönvíz előtti példány lehetett! Még nemzetgazda is volt a maga módja szerint. A mai bankalapítók erről a mivoltáról sem tudnak semmit. Igaz, hogy az öreg úr is sok mindenről nem tudott, a­miről ezek tudnak. Nemzedékünk nagy részének szótárából -—mint a mai emlékbeszéd erősen, de igazán megjegyezte,­­ hiányzik a kegyelet. E hiány bizonyos sivár bélyeget nyom társaséletünkre. Pedig hogy a kegyeletes meg­emlékezés a régi magyar világnak még olyan alak­jaira is, kik nem nagyszerű pályát futottak, de helyü­ket ritka becsülettel töltötték be, mennyi nemesítő, kiengesztelő, biztató elemet rejt magában, mutatja az a hol derűs, hol emelkedett, meghatott hangulat, mely az akadémiában ma uralkodott. Bertha Sándor, e régi-régi akadémikus felett (még az első gárdák egyikéből, 1839-ből való) Tóth Lőrinc tartott emlékbeszédet. A kis munka meleg szeretettel és gonddal volt dolgozva; a derék öreg úr arcképét szeretetreméltó és találó vonásokból állította össze s átalános elismeréssel és éljenzéssel fogad­tatott. Bertha mindenelőtt nevezetes ügyvéd volt, úgynevezett »táblai ügyvéd« a régi jó világban. Egyik utósó képviselője egy ép oly érdekes, mint érdemes magyar társadalmi osztálynak. Vezérei az igazság és emberszeretet; bibliája: Werbőczy. Annak a híres Kubinyi Miklósnak (szinte táblai ügyvéd) keze alól került ki, a­ki minden törvény­szünet alatt egyszer­­ végig olvasta a Hármas Könyvet. Önzéstelen, egye­nes, becsületes buzgósággal látott utána dolgainak (még az ügyvédi számlák divata előtt!) s a tisztes jóllét, melyben aggkorát töltötte, hosszú évtizedek hangyaszorgalmának volt megérdemlett gyümölcse. Berthának, ki négy-öt vármegyének táblabirája is volt, az képezte főbüszkeségét, mikor a kir. tábla ál­tal »szegények ügyvédé«-nek neveztetett ki. Ugyanaz a józan emberszeretet, mely az ügyvédet jellemezte, vezette benne később a hétszemélyes tábla fizetéste­­len biráját is, ki bűnpörökben sohasem felejtette el, hogy­ a legnagyobb igazság néha a legnagyobb igaz­ságtalanság. Élete az ügyvédkedésen kívűl sokféle hasznos tevékenységben telt el, így részt vett az első hazai takarékpénztár alapításában s annak (még a napi díjak előtt!) sokáig választmányi tagja volt. Egy­házi és iskolai ügyekben hetek és hónapok fáradságát nem kímélte. Az akadémiának harminc esztendőn át volt ügyvéde és pénztári ellenőre. Hogy milyen derék ember volt, azt bizonyítja, hogy »a mi világító tor­nyunknak« Széchenyinek egész haláláig legkedvesebb emberei közé tartozott, kivel folyvást levelezésben állt. A becsülettel megfutott életpályát derűit öreg­ség követte. A régi pozsonyi diétáknak, melyeken te­vékeny részt vett, vidám reminiscenciái sokszor derí­tették föl és irányozták gondolkodását. Talpraesett adomákból kifogyhatatlan volt. A régi deák írók tár­saságában szívesen időzött s igy, klasszikusai mellett elégedetten, jó kedvben »szűnt meg hetvenkedni,« mint maga mondá, azaz: elérte nyolcvanadik évét. Már ekkortájban írogatta azt a kis életrajzfélét, me­lyet emlékbeszéd gyanánt az akadémiában felolvas­tatni óhajtott s melynek egy pár — helyenkint egés­­séges humorral irt részletét — Tóth Lőrinc be is mutatta. Bertha egy ősrégi származású családból (mely­nek bessenyő voltát Horvát István sokat bizonyít­gatta) a komárommegyei Étén született 1796. ápril 7-kén. Iskoláit Pápán kezdte, a törvényt Pozsonyban tanulta, itt patvaristáskodott és esküdött ügyvéddé. A nevezetes 1825/7-ki országgyűlésen mint absentium ablegatus részt vett s az ezen történtekről két munkát is irt: »Országgyűlési jegyzetek« és »Pozsonyi pro­­menád« címmel, melyeket azonban a cenzúra keresz­tülhúzván, csak kézirati másolatokban terjedhettek. Jelen volt a november 3-diki kerületi ülésen is, hal­lotta Nagy Pál mennydörgését a b­urak ellen, melyre az áldásos eső megeredt; hallotta Széchenyi felszóla­lását és ajánlatát az akadémiára, s azt jegyzi meg, hogy ez alkalommal kiáltottak először a szokásban volt »vivát«-ok helyett »éljeneket.« Az 1830-diki dié­táról is irt Bertha egy »Országgyűlési tárcát,« mely azonban az akkori sajtóviszonyok miatt csak egy év­tized múlva kerülhetett nyilvánosságra. Néhány apróbb cikken kivűl a »Jelenkor«-ban és »Társalko­­dó«-ban irodalmi munkássága még csak a Triparti­­tum fordítására terjed ki, melyben — mint 1839. nov. 22-ke óta akadémiai tag — Fogarasival, Szalay Lászlóval, Érdyvel és Tóth Lőrinccel osztozott. Az emlékirat legvonzóbb része az, mely Széche­nyivel való viszonyát írja le, kinél a nagy kolera ide­jében Cenken tartózkodott. Jóízűen van elbeszélve benne egy kaland, mikor Széchenyi ügyvéd-barátját s felültette egy tüzes versenylovára, Estrellára s a még elragadta szegény Berth­át, a szél kalapját röpítette le s maga sem tudja, hogy állott meg a soproni pia­con. Ez volt életének egyetlen veszedelme, írja, ked­ves előtte azért, mert hozzá van kötve Széchenyi von­zalmának emléke, ki a csodálatosan megmenekültet melegen szorította szivéhez. A viszony közöttük nem szakadt meg soha s az életrajzhoz van mellékelve a legnagyobb magyarnak egy levele, melyet Döblingből intézett Berthához, végzetes halála előtt alig három hónappal. »Nekünk várni kell tudni csak, mert én még most sem mondom, hogy: Magyarország volt!« Ezt a tanácsot adja a már sírja felé közelgő az itt maradóknak. Berthát sok elismerés, kitüntetés érte. 1839-től 1853-ig az akadémiának ügyvédje, innen 1869-ig pénztári ellenőre volt; sok jótékonycélú bizottságnak, testületnek buzgó tagja; a hétszemélyes táblán fize­­téstelenűl bíráskodván, miniszteri tanácsosi címmel, majd a szent-István-rend kis­ keresztjével diszíttetett föl. 1877-ik évi febr. 4-én halt meg, egy derék fiút, a zeneszerző Bertha Sándort hagyva hátra, ki a ma­gyar névnek külföldön szerez becsületet. Az élénken megéljenzett emlékbeszéd után Gyu­lai Pál a folyó ügyeket terjesztette elő. A közoktatási miniszter megbirálás és kiadás végett leküldte Far­kas Károly 1848/9-ki miniszt. hivatalnok államgazda­sági munkáit, a kereskedelmi miniszter pedig az ál­tala kiadott kitűnő gazdasági térképeket. — Az aka- 508

Next