Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)

1877-05-04 / 102. szám

Péntek, 1877. május 4. 102. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 fit negyedévre.......................4 „ Megjelenik ” ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Bolyongásom. Küzdött az éj a szürkülő kelettel, körülborongván gyászos sergivel, Míg bálvány homlokát a büszke reggel Fölebb emelte, bátran, mint kivel Magasb erő van, melynek győzelem kell, S ez öntudattal száz csodát mivel; Szivemben e nagy küzdelem másával Bolyongni keltem a nagy éjen által. Sötét tengert játszék a vesztő éjjel ; Fakó hulláma érté az apályt, És vissza-vissza csapván szenvedélylyel, Alázott dühvel napnyugatra szállt. A fölmerülő reggel szerteszéjjel Vervén, mint biztos úszó a nagy árt, Csak tűrte büszkén, mint nyaldossa vállát Az apadó éj, míg ő égre száll át! Az utca csöndes. A komor, nagy házak Mint mindmegannyi koporsó-födél; Alattuk álmodik erény, gyalázat Nagy álmot, mely egy halállal fölér; Vagy legalább rokon, mert hosszú század Vagy egy éj, mely után lelkünk kikél S a mely alatt nem hangzik dal s panasz, — Az álmodottan egy és ugyanaz ! Sötét az ablak; alig egyikében Ég egy kis halvány, pisla mécssugár, Mint temetők fojtó, dohos ködében A bolygótűz, mely haldokolni jár. Munkál, szeret, sir, haldokol, vagy épen Halottvirasztó, ki a reggre vár ? Ki tudja ? A lelkem messzebb szárnyal át, Ne zörgessük a koporsók falát. Az utca végén templom áll. Betérek, Magam leszek benn és imádkozom, A nagy tömegben oly törpe a lélek ! Az ima át sem törhet a zajon , Csak a midőn meg nem zavarja ének, Csengő zene meg illat: óhajom Gyakorta szárnyal az oltár elé, Hol a magány vigaszát fölfelé. Egy mécsvilág pislog: az öröklámpa, A nagy koporsó, az oltár előtt, A szeretetnek allegóriája, A mely — legyőzve távolt és időt — Világot hint a szégyen s bűn korára, Váltságot, uj időt Ígérve, sőt A haldoklónak a nagy éj felett Reményt, egy szebb jövendő életet ! Oh szeretet !­te fény a forgó élet Sötét, magányos csillaga körűl, Mely, mint napfény a földet, elkíséred, Míg alkotónknak ujja eltörűl! Tavaszt teremtesz rajt, hogy az föléled ! Az isten alkotott meg tükörűl, A melyben mássát nézze szüntelen, És glóriád a fényes szerelem ! És míg e fényes eszmén elmerengek, Egy oltárképre száll tekintetem : A Golgotbán, vért hullató keresztek Alatt, a Dolorosa áll. Nekem Világom az írás. Szivem megreszket, Ha egy fájóbb során mereng szemem, S e sora telve istentürelemmel S anyai kínnal, mit nem ért meg ember Én érzem a szögek kínos verését A véres izmon, hasadt csonton át Lüktetni a tövist, bakói kését, A mint sebéből tépik a ruhát, A mint a függő haldoklóra vésék Az emberbűn legiszonyúbb nyomát, S dobogni már-már megszűnő szivét Hideg, metsző dárdával átverék ! Én érzem ... oh nem, nem! mi ez , képzelve ? Az égő napról halvány másolat 1 Mi az, egy anyaszívhez, kínnal telve, Hét tőrdöfés közt a kereszt alatt ? Mi az egy fájdalomhoz, mely kikelve A föld köréből, amely meghasad S kiadja rothadó halottjait, Feltör az örök isten trónjáig ? S a kép alatt egy egyszerű felirás, Ez : »Nunc et semper.»*) Mindent kifejez. E szóban földi kín, jaj, fájó sírás Mind benne van. Mit három szava tesz: Az többet mond tán, mint maga az írás. A szenvedések bibliája ez, Mivel kimondja, hogy a szeretet A fájdalommal jár a föld felett! Hogy élni és szeretni: örök törvény, S szeretni és szenvedni : végzetünk,­­ a lélek szárnyán büszkén égbe törvén, Szeretet nélkül célt nem érhetünk. E talizmánnal sírunk már nem örvény, Mely elborít; de él, mely a letűnt Napot még fényesebben adja vissza, Habár fájdalmak harmatkönyvét iszsza. S amint ez eszme lángra kél szivemben, Világosabbá lesz a boltozat. A szürkület től­e, mely künn kilebben, Vagy a reménytől, mely bennem fakad ? . . . . . Már visszatérek. A ki oly hitetlen , borús, mint én valók, az ég alatt, Kövesse utamat, s az istenember képén olvassa e szót: »Nunc et semper.« Váradi Antal: Pál bácsi. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) — Annál jobb, vélte a vendég, — annál jobb , úgy könyebbre m­eg fogják egymást érteni, mert nekik csupán erre a kötőfékre lesz szükségük. Aspek­­tábilis nem ismeri azt a földet, hanem neki, mint be­csületes embernek kötelessége megmondani, mielőtt alkuba bocsátkoznék, hogy az a Búshalom nem épen hasztalan föld, nem ér valami rendkívüli sokat, ha­nem azért mégis hajlandó azért az illő árt megadni, ha a spektábilisnak csakugyan volna eladó szándéka. Hogy volna-e ? Persze, hogy volna , hanem hát ő is becsületes ember és még egyszer figyelmezteti a tisztelt urat, hogy az a vidék nem azért olyan kopár, mintha elhanyagolták volna a művelését. A vendég köszöni a figyelmeztetést és egyszerűen az ár után tudakozódik. Hm­ az ára ? Pál bácsi igazán maga sem tudja, hogy mennyit lehetne értté kérni ? Hiszen, igaz, hogy terjedelemre nézve egész dominium, hanem hát soha sem akadt emberre, a­ki belebotlott volna s ő maga sem gondolkozott arról, hogy ha vevő akadna, mennyit adhatna meg értte ? Na, a vendég, mint afféle üzleti ember, e tekin­tetben is tökéletesen tisztában van magával s mint­hogy nem célja sem károsítani, sem károsodni, egy szóval kijelenti, hogy az a terület megér negyvenezer forintot, de nem többet, legalább ez idő szerint és na­gyobb mérvű befektetés nélkül; annálfogva a negy­venezer forintot megadja értte, többet nem. Pál bácsi csak alig tudta megállni, hogy meg­lepetésében az asztalra ne üssön öklével; a mondott ár minden várakozását meghaladta; egy korty bo­rocskára volt szüksége, hogy újra a rendes kerékvá­gásba jöhessen, aztán átnyújtva jobbját az asztalon, kijelenté, hogy ő nem lesz elrontója az egyezségnek, feltéve, hogy a fizetés azonnal és készpénzben törté­nik. — Felnőtt emberekkel van dolga; látták, hogy mit vesznek; részéről áll a vásár. Mikor a kézfogás megtörtént, Pál bácsi töltött a poharakba s az asztalon át bizalmasan vendégéhez hajolva igy szólt: — Utána vagyunk mindennek; most már öné a birtok s igy nem tekintheti szerénytelenségnek, ha megkérdem, hogy mit fog tenni birtokával ? Csak nem reméli, hogy aranyat fog ott találni ? De igen, a vevő aranyat vél ott találni; fekete aranyat, melyet úgy neveznek, hogy kőszén. Nagy épületek, gyárak fognak a kopár talajra építtetni; a közeli vaspályától egy szárnyvonalat fognak odáig vonni. A terv és költségvetés már készen van; az a jóravaló fiatal mérnök, a­ki még most nem jöhetett el velük, már mindent elkészített, s ők csak azért jöttek, hogy az alkut megkössék. Hm! hát annyira bízik abban a fiatal ember­ben ?, s nem lehet tőle tartani, hogy csalódott számí­tásaiban , hogy majd, mikor a sok pénzt befekteti a vállalatba, akkor sül ki, hogy »se pénz, se posztó ?« A vendég mosolygott. Oh, ő ismeri a maga em­­­­berét. Ez nem az első vállalat, melyet annak a fiatal embernek a kiszámítására alapított, hat vagy nyolc­­ gyár robog, ketyeg, zakatol már, melyeket ez állított elő és mindenik nagyobb eredményt mutat, mint előre számítva volt. Ez az ember kipróbált ember; a­mit ő mond, az maga a valóság s a cég — tudniillik a két vendég — annyira bízik benne, hogy ha azt mondaná, hogy építsenek egy kőmorzsoló gyárat, hát felépítnék.­­ Érdekében is van meggondolni, mit tanácsol, mert­­ hiszen ő is társ s a veszteségben vagy nyereségben neki­­ is része van! No, azt nem tudta Pál bácsi, hogy ez a fiatal ember is is tőkepénzes , bizonyosan nem magyar, pe­dig a kinézéséről, meg a beszédéről azt vélné az em­ber, hogy magyar. Hanem, ha a magyar fiatal ember­­­­nek pénze van, biz az akkor nem igen áll kőmű­vesnek. Istenem! milyen alattomosan tudott az a Po­roszországból ideszakadt ember kacagni erre a be­szédre ! — Bizony nagy tévedésben van a spektábilis, mert az az ifjú tőrülmetszett magyar nemes ember s miután csinos kis kapitálisa van itt, (a vendég a hom­lokára mutatott) vállalkozásokba bocsátkozik. A két vendég, mint cég, körülbelől egy milliót forgat; ez a fiatal ember meg a tudományát hozta az üzletbe; igy lettek társakká: ők adnak pénzt, az az ifjú meg meg-­­ kétszerezi az adottat a tudományával. Hm! Különös! Derék fiatal embernek kell len­nie , kár, hogy kőműves! De ha olyan sokat ér a tu­­­­dománya, nem lehet-e tartani, hogy majd elcsalja valaki ? Mert Pál bácsi tapasztalt ember már az effélékben, tavaly egy kertészét csalták úgy el, az is olyan ügyes volt, hogy párját kellett keresni. A vendég erre ismét csak nevetett, hanem nevetésében volt va­­lami, a gúnyosnak lett volna mondható, ha annyira­­ szánakozónak nem látszott volna, hogy maga Pál bá­­j­osi is észrevette. — Igyekszünk őt magunkhoz fűzni, — vála­­s­szoló a vendég, — nekem két gyermekem van; egyik a Comp., — a­ki, mellesleg mondva, nagyon sokáig tanulmányozza a különféle növényeket a kertben, a másik egy leány. Ha isten is úgy akarja, ez a leány majd még erősebben hozzánk fogja fűzni a kőműves urat, hogy el ne csalhassák, mint a mint a kertészszel tették. Pál bácsi megköszörülte a torkát s épen valami ügyes mondaton törte a fejét, melylyel vendégét meg­engesztelte, mert most már belátta, hogy kicsinylő szavai a jövendőbeli vő felől, sértők valának; de még félig sem tervezte ki mondókáját, mikor a harmadik vagy negyedik szobában nagy örömkiáltásokat vélt hallani. Nem tudta mire vélni a dolgokat, szeretett volna betekinteni oda, ahonnan a hangok jöttek, már félig-meddig föl is állt, hanem aztán eszébe jutott, hogy vendégét nem hagyhatja magában; mielőtt azonban ismét visszaült székébe, a vendég előtte ál­lott ; arcán ismét ott volt ama jószivű és alattomos mosoly, mely Pál bácsinak a Búshalmon feltűnt volt, hanem most némi elérzékenyedési árnyalat is volt azzal párosulva; rátette jobbját a félig álló gazda vállára s inkább tekintetével, mintsem szavak által biztatta őt, hogy csak menjen oda, a honnan a han­gok jőnek, mert illik, hogy ő is jelen legyen ott, hol az ő családja tagjai örömkiáltásokban törnek ki. (Folyt, köv.) *) Most és örökké.

Next