Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-12 / 207. szám
Szerda, 1877. szeptember 12. 207. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésöket, hogy a »Főv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az okt.decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Elzüllött élet. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) A kis Tóni csak igen ritkán megy ki az udvarra, azon túl pedig még egyszer sem volt a maga lábán. Az édesanyja hátáról nézte végig egy szép nyári nap délutánján a folyam partját, a távol hegyeket, a sötétlő erdőséget s mindenek felett a magas égboltot, mely szerinte »a legpompásabb volt az egészben.« A saját kezével szakított fűzfa-galyacskákat napokig ápolgatta, vizbe tette s gyönyörködött bennök. A kivül-belől tiszta kis házacskán valami zavartalan nyugalom terül el, a tisztára sepert udvarról még nagy szó is alig hangzik át, csak a varrógép acélnyelve pörög szorgalmasan, vigan, fáradhatlanul. És a kis házban az arcok is vidámak, derűltek, csak a következő beszélgetés alatt borulnak el néhány pillanatra. Az anya most tért haza valahonnan. Fekete selyem kendőjét letette fejéről az ágyra és leült a gép mellé. — Nagyon szépen felhantották, — szól aztán lassú hangon — a fűmag egy szálig kikelt rajta. Mariskám , olyan, akár a bársony. Csak a teteje horpadt be egy kicsikét, de a jövő tavaszon újra felhantoltatom, ha az isten éltet. Az őrnek odaadtam a hatost, amit küldtél; azt mondja, minden reggel megöntözgeti. — Vasárnap délután én is kimegyek. Mihály megígérte, hogy elkisér, ugye Mihály ? Szeretném a kis Tónikát is kivinni valahogy, megbirnád-e az utat, édesem ? — Talán-talán elbiceghetnék, néném, ha gyorsan nem lépkednétek és néhányszor megpihennénk. Tegyétek meg, úgy szeretném már látni én is. Mariska csöndesen lehajolt hozzá és végig-végig simogatta kezével a kis, halavány arcot. Aztán másra fordult a beszélgetés, minden arcról elvonul az árny s visszatér a derültség, vidámság. — Már minden ki van fizetve, Mihály, — mondja Mariska szerényen, de az önérzet meleg hangját. — Ezentúl már nem kell úgy megerőtetnem magamat, ez az édes kedves gép már az én tulajdonom egészen. — Az édes kedves gép! — visszhangoztatja egyszerre az anya és a kis Tónika, ki örömében hangosat kiált és átöleli a gép lábát két sovány karocskájával. — Hála az égnek, gyermekeim, többé nem látunk szükséget, igazán nem látunk, — jegyzi meg az anya az átalános öröm csilapodtával. — Napjaink nehéz munkában, de nyugodalmasan folynak. Szomszédaink szeretete is visszatért hozzánk, mert nem háborgatjuk őket. A jó öreg Péter, a csonka ács, tegnap este is egy halom forgácsot vetett be a kapunkon, mikor a munkából hazatért s olyan forgácsot, hogy jókora gerenda-végecskék is megakadtak közte. — És hogyan égett! — kiáltott fel a kis Tónika. — Aztán ruhácskánk is van tisztességig. (Jó lányára nézett és szeme a szeretettől fénylett.) Vasárnaponkint templomba járhatunk, ahol én lánykorom óta egyszer sem voltam, mert, mert — de ne emlegessük ezt. — úgy van, édesanyám, — mondá Mariska. — Úgy van, — mondá a kis Tóni is. t És a beszélgetés esténkint a folyam partján foly tovább. A kis Tónit az anyja hordogatja ki a hátán vagy az ölében. Itt már többen vannak egygyel. A zöldpázsitos padka közepén egy tisztes, szelídarcú nő ül rendesen; a hold ezüst fénye szép ezüst haján rezeg. Kezében könyvet tart, melyet mindig kihordogat magával, hogy elmondja a belőle olvasott történetet. A szegényes, egyszerű körben figyelmes hallgatókra talál. Néha az öreg Péter, a csonka ács, kapujában kenyerezgetve hallgatja a beszédet. Szeretne közelebb ballagni, de bátortalan hozzá, mig egy szelíd, nyájas hang oda nem szólítja. Erre aztán mosolygó, öreges képével nagy lassan elmozdúl a kaputól s hátratett kezében ott vesztegel a falatka kenyér és a csillagos kicsakja. Az a nyájas hang újra megszólal: »Eredj, Mariskám, hozz ki egy széket Péter bácsinak.« Mire Péter bácsi rendesen azt feleli: »Oh kérem a lássan, nem vagyok én arra érdemes.« És csak később, csendes hümmgetések után ereszkedik le a székre; eközben egész arcáról híven leolvasható, milyen rendkívüli megtiszteltetésnek tekint bármily apróságot, mely attól a tisztes, szelídarcú nőtől származik. Ha aztán az este szép csendesen átballag az éjbe, a kis társaság is oszolni kezd. Utójára csak ketten maradnak. Az a tisztes arc szelíd áhítattal szemléli a ragyogó égboltot, mikor beszél is ; most már vissza-visszatér a múltra s róla beszél. Elmondja, hogy reménye nincs többé, hite elveszett az ő visszatéré isében. És beszél első ifjúságáról, a verőfényes szép napokról, de szive érzelmeit mindig gondosan elkerüli, mint hajós a szirtet, melyen kincsekkel rakott hajója már egyszer összetört. És arcán, szép imádkozó szemében szelíd nyugalom ül, a sorssal való kibékülés nyugalma. Mint ifjú fának sebét az évgyűrűk lassan-lassan elfedik, a lélek sebét is így fedi el a bakoló idő, mely gyorsan átrohan az ember felett, nem kérdve semmit, nem felelve semmire. — Mily szép álmokat alkottam én magamnak,— folytatja a beszédet — mennyi gyönyörrel töltött el a gondolat, hogy az álmot egykor valósíthatom,hogy viszszaadhatom őt önmagának, övéinek és a társadalomnak. Láttam, hogy a gondviselés nehéz helyre állított, súlyos próbának vetett alá s hallottam egy hangot, mely fülembe suttogá: »Földi örömeidnek örökre vége. Embertársaid gúnymosolyával, lenézésével találkozol minden lépten-nyomon; ismerőseid, barátaid elfordított fejjel haladnak el melletted; utánad suttogó hangok szólanak az utcán; ajtód kilincsét egyetlen rokoni, egyetlen baráti kéz sem nyitja meg.« És lelkemen végig rezdült egy másik hang: »Mindegy.Ha eltaszít a világ, fölemel magasztos hivatásod érzete. Földi örömeid helyébe az öntudat salaktalan örömei lépnek s a világ helyett, itt van ártatlan gyermeked.« És én ezt a hangot követtem; most már csak az fáj, hogy hiába követtem, Ő elveszett örökre. Ránézve már szép álmaimból nem maradt egyéb, mint az a sóhaj, melyet utána küldenék, ha tudnám, hogy a földről eltűnt örökre. Oh, bárcsak igy volna! — Miért óhajtod azt, édes anyám ?! A szép imádkozó szem feltekintett a milliárd fényben ragyogó égboltra s ajka szelíden suttogá : »Jobb volna igy!« A jövő sötét éjszakába burkoltan áll előttünk s emberi szem be nem hatolhat e homályba. De a lélekben olykor egy-egy parányi árnyát előre veti a jövő és a sejtelem ott borong lelkünkön, mint a felhő, melyről bizonyosan nem tudjuk, mit rejt sötét szárnyai felett. Talán e sejtelemszerü árny a jövő árnya borongott az ő áldott lelkén is, midőn e szavakat kiejté: »Jobb volna így!« V. Ő választotta számomra az életpályát is. Neményem szerinti volt, de azért ráléptem az útra, melyet ő óhajtott, egy szó, egy hang ellenvetés nélkül; még gondolatban sem akartam neki szomorúságot vagy kedvetlenséget okozni, sőt szóval, tettel igyekeztem vele elhitetni, hogy óhajtása mennyire találkozott az enyémmel. Ez volt az első tettetés,melylyel megcsaltam őt is, megcsaltam magamat is. A tekintetes Vadass János hites ügyvéd úr éles szeme nyomba észrevette ezt a legelső periratból, melynek készítésével megbízott. Még most is emlékezem arra a harsány kacajra, melyen e nevezetes elmetermékem világra jövetelét üdvözölte. Felesége : a téni asszony, lányai: a két kisasszony, fiai: a három urfi, szóval az egész család rányitotta az ajtót, hogy min kacaghat olyan falrengető hahotával. De az ügyvéd úr nyomban kiküldte őket. Az ügyvéd úr jó ember volt, derék ember volt, a világért sem akarta megpirítani azt az ördöngös fickót, aki ilyen hatalmasan megnevettette. — Szerelmetes szép öcsém, Mihály öcsém, mi ez ? Meg akart tréfálni, ugye, ezzel a szép költeménynyel ? Mi ? A nagyreményű ügyvédbojtár csak hüledezett, de nem szólt semmit. Inkább mosolyogni iparkodott ő is az előtte álló ügyvéd úrral együtt. — Mert ez költemény, nem perirat. Kit védelmezünk mi ? Az alperest. Maga meg elismer mindent s egy fényes beszédet csap az emberi tévedések mellett s ebből azt hozza ki, hogy a mi »szegény« alperesünk is tévedhetett. (Folyt, köv.)’ Ősz felé. 1. Szeressétek az ibolyákat Ok a tavasz kék szemei, A melyekkel körültekint, az Alvó világot kémleni. Mint anya, alvó gyermekére, Néz a mezőkre szét verők : Jó lenne-e már felkölteni A szunnyadót a föld fölött ? Szeressétek az ibolyákat, Mint én szerettem egykoron, Kerestem őket a mezőkön, Szivek mélyén, az arcokon . . . És úgy találtam, hogy a lelkek, Hogy a kéklő szemcsillagok, Nem hazái az ibolyáknak S azóta szomorú vagyok. S az ibolyákat elfelejtem, S üresebb nékem a világ . — Virágom most az őszi rózsa, Tavasznak hamván sirvirág ! II. Mikor a folyam nagygyá nő meg, Egy szirtfokon ketté szakad, S testvérhulláma mind, mind elvál S más tájra foly, más part alatt. A messze tenger kék vizében Mind akettő alámerül, S talán a mélyben vagy magasban Testvér babja összekerül. A mi sziveink is elszakadtak, De az idők hulláma foly . Majd megtaláljuk egymást újra A túlvilágon valahol. Váradi Antal.