Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-23 / 242. szám

Kedd, 1877. október 23. 242. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve ma­indennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldenünk. A helytartóné. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — És ez idő mégis el fog jönni, atyám. — viszonzá Alfonz, — ki ma különös ellenmondó hangu­latban volt; — mert Marie nem maradhat itt örökké; egyszer férjhez fog menni. — Én sem élek örökké; meglehet egy vagy két évem van hátra s ezt ő megédesíti jelenlétével . . . Az ifjú hallgatott, nem akarta szomorítani aty­ját, de szeme szórakozottan kiséré a feje fölött úszó felhőket. Az öreg Dürrer nem tudta mire vélni e csön­det, fiának szokatlan némaságát s nyugtalan, türel­metlen lett. — Min gondolkozol ? — kérdé tőle, mire fia fölrezzent álmodozásából s pár mentegetőző szót hebegett. Ő nem volt ábrándos természet és már nem is egészen fiatal, s az ily álmodozás szokatlan volt nála. Első ifjúságát átlépte és a világgal való folytonos érintkezés, pályája és tapasztalatai, inkább közönyössé, gúnyolódóvá és hideggé tevék őt, semmint azt, szelle­mes, meleg tekintetét látva, hinni lehetett volna. A világ megtanította őt, hogy ne higgjen s a tapasztalás simává, de óvatossá tette. Annyi asszonyt ismert, szeretett és szerettetett viszont általok, hogy ez érzésnek már semmi jelentő­sége sem volt előtte. Ritkán ítélt jól valamely hölgy­ről, de gyengeségeiknek hódolt s udvarias volt az egész nem iránt, mert szépek voltak, s ő minden szépnek őszinte bámulója. Sikamlós pályáján a legnagyobb könnyűséggel hatolt előre. A természet rendkívüli tehetségekkel ajándékozá meg s úgy látszott, a szerencsének ked­vence volt. A mihez fogott, sikerült neki, a­mit elérni vágyott, elnyerte, megszokta az útjába gördülő gáta­kat félrelökni s fáradság, küzdés és megpróbáltatások nélkül haladt előre. A világ elkényeztette, túlságosan tömjénezett neki s ő lassan kint megutálta az emberiséget, mert gyakran meztelenül, a maga valódiságában látta, de ezt soha sem mutatá. Kevés egyénnel találkozott pá­lyáján, kit tisztelhetett volna, de e kevesek iránt oly őszinte hódolatot mutatott, hogy azok barátjai lettek. A társaság legdivatosabb hölgyei tanúsítottak iránta hajlamot, s ő sokkal udvariasabb volt, semhogy azt elutasíthatta volna s udvariassága, sima, kellemes modora, ajánló külseje barátokat, hódoló sziveket szerzett neki, de mindezekért hitét kellett cserébe adni, s ő bármennyire titokban tartá is ezt, sem bízni, sem hinni, sem viszontszeretni nem tudott . . . Mindez most keresztülvillant agyán s apja kér­désére nevetve hagyta el helyét. — Az úszó felhőket néztem, — mondá, — s pihentem. Oly ritka eset, hogy tétlenül, csöndben és a természetnek szentelhessek pár pillanatot is, hogy valódi elmélyedést és boldogságot éreztem e szép ki­látásnál s­e meleg, csöndes tavaszi napon. — Miért nem szakítsz magadnak több időt ? — mondá az öreg, — a folytonos munka és zajos élet kifárasztanak s bár nem láthatom arcodat, de Marie mondá nekem, hogy halvány vagy. — Marie ? — kérdé élénken az ifjú, — beszél ő rólam távollétemben ? — Igen gyakran beszélünk rólad. Ő látja, hogy nekem jól esik, ha nevedet kiejti s olykor, ha szomorú­nak lát, rólad beszél. — Mily jó leány, — mondá Alfonz, — de ajka s hangja gúnyosak voltak. Az öreg mindezt nem vette észre. — De hová is ment most ? — folytatá aggódva; — hangja oly szomorú volt, midőn veled beszélt; bárcsak jőne, talán értté kellene küldenem . .. Alfonz meglepetve hallá e szavakat s figyelem­mel vizsgálá atyja vonásait, mialatt az kinyújtott nyakkal s figyelve fordítá fejét az ajtó felé, hol lép­tek közeledését hallá, s majdnem fölugrott örömében, midőn Marie lépett az erkélyre, kinek megismeré lépteit. Arca halvány s szeme ki volt sírva, de moso­lyogva közeledett a vak gróf felé. — Elhelyeztem a virágokat, — mondá vidáman. — A rózsákat a hálóterembe tettem s a szegfűt és liliomot a nagy terembe. — Milyen jó ön s én már aggódtam, hogy baja van vagy talán szomorú, — mondá örvendve az öreg, — nemde egészen jól érzi magát? A leány önkénytelen fejéhez szorítá kezét, de erőt véve magán, nyájasan felelt s biztosítá őt, hogy nincs baja. Két egész órát töltöttek együtt, s midőn Alfonz­nak menni kellett, sóhajtva vette kalapját és irigyelte apja sorsát, ki e szép csöndes helyen, a meleg tavaszi estén ily kellemes társaságban s a virágillatos levegő­ben töltheti idejét. Neki estélybe, társaságba kellett menni. Atyjával kezet fogott s aztán Mariéhoz lépett, ki kérdőleg emelte rá nagy, fényes szemét; látta, hogy a grófnak valami mondanivalója van hozzá. — Valóban azt az üzenetet vigyem unokatest­vérének, mit az előbb mondott ? — kérdé enyelgve tőle? — Kérem erre, gróf úr, határozatom visszavon­hatatlan. Az ifjú melegen szorítá meg kezét. — Mikor látunk ? — kérdé fiától az öreg. — Most nem tudom, atyám, meglehet, rövid idő múlva, meglehet sohá nem jöhetek ki, miután holnap Bécsbe utazom. XIII. Alig lehetne választékosabb öltözetet összeállí­tani, mint Theklának volt ez este, hol vesztem vagy mindent nyerni remélt. Legkésőbb érkezett ő a báróné vendégei között, de nem oly későn, hogy Dürrer Alfonzt már ott ta­lálta volna, s ez kissé kihozta csöndes, ábrándozó érzületéből. Széles koszorúba font haját néhány szál jácint diszíté s az átlátszó selyemmel bélelt csipkeruha hal­vány fényt volt adandó arcának, ha annak epés színé­vel meg hitt volna küzdeni. Mint a művész vésője által talajzatára lehelt szobor, hevert támlányában s nagy legyezőjével kecsesen legyezé magát; minden kérdésre rövid, halk, szenvedő hangon felelt s férje koronkinti sugdosásait figyelemre sem méltató, ki azonban ezen már nem csodálkozott, s az utóbbi idő­ben vallott egy pár kudarc után különben is kezdett zavarba jőni saját nagy tehetségei iránt. Spiegel, úgy látszott, azt hitte, hogy a nemes embereknek a címerükben lévő állatokhoz kell hason­­lítaniuk, mert ez este is tökéletes oroszlán-sörényeket viselt. Göndör fürtei gazdag gyűrűkben omlottak két felől vállaira s büszke tartással különböző állásokat vett, épen mint bárói címerében az oroszlán. Vernilné víg, elmés és szellemdús volt, mint rendesen; mindenkinek kellemest mondott s különö­sen jól mulatott a helytartóné gyöngéd, álmodozó külsején; de szemben vele minél több alkalmat nyúj­tott neki arra, hogy e szerepet legalább addig foly­tassa, míg Alfonz megérkezik. Végre tiz órakor belépett az ünnepelt vendég s a házi úr elébe futott; a férfiak hódolattal környezék s mindjárt az első percben észrevették, hogy annak szokatlan jó kedve van. Derűit homlokkal köszönte a háziasszonyt, a helytartónét s a többi hölgyet, aztán Vernilné mellett foglalt helyet, mire Thekla szint változtatott s csak nagy erőfeszítéssel brit ábrándozó szerepében ma­radni. Vernilné hamisan mosolygott, mialatt Alfonzzal társalkodott. — Nézze csak Lindheimnét, — mondá egy idő múlva fönhangon Alfonznak, — mire a gróf rögtön fölkelt s Thekla mellett ült. — Régen nem találkoztunk, — mondá halk, szemrehányó hangon a helytartóné, bár nehezére esett, haragját nem mutatni, hogy Alfonz csak Vernilné figyelmeztetésére közeledett hozzá, de nem mutatá. — Legnagyobb sajnálatomra, azonban annyira el valók foglalva, hogy sok rám nézve élvezetes perc­től kellett magamat megfosztani. Thekla becsteljesen mosolygott. — Nem azért került engem, Dürrer, mert tar­tott attól, hogy ígéretének beváltására kérem ? — Mily ígéret az? — kérdé csodálkozva Alfonz. — Ön elfelejtette volna? — Valóban nem emlékezem s vigasztalhatatlan vagyok feledékenységemért. — Oh, mily meleg van, — folytatá szenvedően dőlve hátra székében Thekla; — fejem fáj s egész nap gyöngélkedő vagyok. — Ezt nem hittem volna; oly ragyogó színben van excellenciád, mint virágai hajában. — Oh, a jácintok, igen, ezek kedvenc virá­gaim . . . — Bizonynyal ama titkos bécsi bokrétából va­lók, — mondá enyelgve Alfonz, a mik, remélem, még mindig megérkeznek, legalább ha én volnék küldőjük, soha sem maradnának el. Thekla mosolygott, de egy percig gyanakodva villant át szeme Alfonz arcán s aztán egyetértőleg bólintott fejével. — Térjünk vissza az ön ígéretére, — folytatá Thekla, ki csak azért kezdett más tárgyat, hogy fel­indulását Marie nevének kiejtésével eltitkolja s időt vegyen nyugodtságát visszanyerni. — Örömest, bármit ígértem, beváltom, sőt a mit kivan, előre megígérem. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta B­entzon Th. (Folytatás.) X. A Colas apó nyilatkozatai hosszas megbeszélés tárgyát képezték a nagyfüzesi tanyán. Doyen anyó nem akart azoknak semmi fontosságot tulajdonítani s jóllehet erősen küzdött különben mindig engedel­mes fia ellen, ezúttal siker nélkül küzdött, mert Ja­kab másnap Parisba utazott. Ha teheti vala, még aznap este útra kél. Rosine is helyeselte e szándékát. E derék leány átlátta azt, hogy Jakabnak kötelessége egyik legközelebbi rokonának igazságtalanul megtá­madt jóhírét védelmezni. — Meglásd, — szólt az öreg asszony kényes szemmel, mikor Jakab a gyorskocsin tova robogott, — meglásd, össze fog tűzni a fiam azzal a Charvieuxvel. — Ellenkezőleg én azt hiszem, hogy vissza fogja hozzánk hozni Mariét, — válaszolt Rosine a meggyőződés hangján. — Ez, a­mit mi mindnyájunk érdekében óhajthatunk. — Talán a te érdekedben is ? — kérdezte hir­­­telen Doyen anyó. — Én nem értelek többé . . . Egé­szen elvesztetted a fejedet. Hiszen neked kellett volna őt visszatartóztatni!. . Párisba utazni! Én te­remtem ! Az én fiam Párisban! Doyen anyó minden utazás iránt ama természet

Next