Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-23 / 242. szám
Kedd, 1877. október 23. 242. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve maindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldenünk. A helytartóné. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — És ez idő mégis el fog jönni, atyám. — viszonzá Alfonz, — ki ma különös ellenmondó hangulatban volt; — mert Marie nem maradhat itt örökké; egyszer férjhez fog menni. — Én sem élek örökké; meglehet egy vagy két évem van hátra s ezt ő megédesíti jelenlétével . . . Az ifjú hallgatott, nem akarta szomorítani atyját, de szeme szórakozottan kiséré a feje fölött úszó felhőket. Az öreg Dürrer nem tudta mire vélni e csöndet, fiának szokatlan némaságát s nyugtalan, türelmetlen lett. — Min gondolkozol ? — kérdé tőle, mire fia fölrezzent álmodozásából s pár mentegetőző szót hebegett. Ő nem volt ábrándos természet és már nem is egészen fiatal, s az ily álmodozás szokatlan volt nála. Első ifjúságát átlépte és a világgal való folytonos érintkezés, pályája és tapasztalatai, inkább közönyössé, gúnyolódóvá és hideggé tevék őt, semmint azt, szellemes, meleg tekintetét látva, hinni lehetett volna. A világ megtanította őt, hogy ne higgjen s a tapasztalás simává, de óvatossá tette. Annyi asszonyt ismert, szeretett és szerettetett viszont általok, hogy ez érzésnek már semmi jelentősége sem volt előtte. Ritkán ítélt jól valamely hölgyről, de gyengeségeiknek hódolt s udvarias volt az egész nem iránt, mert szépek voltak, s ő minden szépnek őszinte bámulója. Sikamlós pályáján a legnagyobb könnyűséggel hatolt előre. A természet rendkívüli tehetségekkel ajándékozá meg s úgy látszott, a szerencsének kedvence volt. A mihez fogott, sikerült neki, amit elérni vágyott, elnyerte, megszokta az útjába gördülő gátakat félrelökni s fáradság, küzdés és megpróbáltatások nélkül haladt előre. A világ elkényeztette, túlságosan tömjénezett neki s ő lassan kint megutálta az emberiséget, mert gyakran meztelenül, a maga valódiságában látta, de ezt soha sem mutatá. Kevés egyénnel találkozott pályáján, kit tisztelhetett volna, de e kevesek iránt oly őszinte hódolatot mutatott, hogy azok barátjai lettek. A társaság legdivatosabb hölgyei tanúsítottak iránta hajlamot, s ő sokkal udvariasabb volt, semhogy azt elutasíthatta volna s udvariassága, sima, kellemes modora, ajánló külseje barátokat, hódoló sziveket szerzett neki, de mindezekért hitét kellett cserébe adni, s ő bármennyire titokban tartá is ezt, sem bízni, sem hinni, sem viszontszeretni nem tudott . . . Mindez most keresztülvillant agyán s apja kérdésére nevetve hagyta el helyét. — Az úszó felhőket néztem, — mondá, — s pihentem. Oly ritka eset, hogy tétlenül, csöndben és a természetnek szentelhessek pár pillanatot is, hogy valódi elmélyedést és boldogságot éreztem e szép kilátásnál se meleg, csöndes tavaszi napon. — Miért nem szakítsz magadnak több időt ? — mondá az öreg, — a folytonos munka és zajos élet kifárasztanak s bár nem láthatom arcodat, de Marie mondá nekem, hogy halvány vagy. — Marie ? — kérdé élénken az ifjú, — beszél ő rólam távollétemben ? — Igen gyakran beszélünk rólad. Ő látja, hogy nekem jól esik, ha nevedet kiejti s olykor, ha szomorúnak lát, rólad beszél. — Mily jó leány, — mondá Alfonz, — de ajka s hangja gúnyosak voltak. Az öreg mindezt nem vette észre. — De hová is ment most ? — folytatá aggódva; — hangja oly szomorú volt, midőn veled beszélt; bárcsak jőne, talán értté kellene küldenem . .. Alfonz meglepetve hallá e szavakat s figyelemmel vizsgálá atyja vonásait, mialatt az kinyújtott nyakkal s figyelve fordítá fejét az ajtó felé, hol léptek közeledését hallá, s majdnem fölugrott örömében, midőn Marie lépett az erkélyre, kinek megismeré lépteit. Arca halvány s szeme ki volt sírva, de mosolyogva közeledett a vak gróf felé. — Elhelyeztem a virágokat, — mondá vidáman. — A rózsákat a hálóterembe tettem s a szegfűt és liliomot a nagy terembe. — Milyen jó ön s én már aggódtam, hogy baja van vagy talán szomorú, — mondá örvendve az öreg, — nemde egészen jól érzi magát? A leány önkénytelen fejéhez szorítá kezét, de erőt véve magán, nyájasan felelt s biztosítá őt, hogy nincs baja. Két egész órát töltöttek együtt, s midőn Alfonznak menni kellett, sóhajtva vette kalapját és irigyelte apja sorsát, ki e szép csöndes helyen, a meleg tavaszi estén ily kellemes társaságban s a virágillatos levegőben töltheti idejét. Neki estélybe, társaságba kellett menni. Atyjával kezet fogott s aztán Mariéhoz lépett, ki kérdőleg emelte rá nagy, fényes szemét; látta, hogy a grófnak valami mondanivalója van hozzá. — Valóban azt az üzenetet vigyem unokatestvérének, mit az előbb mondott ? — kérdé enyelgve tőle? — Kérem erre, gróf úr, határozatom visszavonhatatlan. Az ifjú melegen szorítá meg kezét. — Mikor látunk ? — kérdé fiától az öreg. — Most nem tudom, atyám, meglehet, rövid idő múlva, meglehet sohá nem jöhetek ki, miután holnap Bécsbe utazom. XIII. Alig lehetne választékosabb öltözetet összeállítani, mint Theklának volt ez este, hol vesztem vagy mindent nyerni remélt. Legkésőbb érkezett ő a báróné vendégei között, de nem oly későn, hogy Dürrer Alfonzt már ott találta volna, s ez kissé kihozta csöndes, ábrándozó érzületéből. Széles koszorúba font haját néhány szál jácint diszíté s az átlátszó selyemmel bélelt csipkeruha halvány fényt volt adandó arcának, ha annak epés színével meg hitt volna küzdeni. Mint a művész vésője által talajzatára lehelt szobor, hevert támlányában s nagy legyezőjével kecsesen legyezé magát; minden kérdésre rövid, halk, szenvedő hangon felelt s férje koronkinti sugdosásait figyelemre sem méltató, ki azonban ezen már nem csodálkozott, s az utóbbi időben vallott egy pár kudarc után különben is kezdett zavarba jőni saját nagy tehetségei iránt. Spiegel, úgy látszott, azt hitte, hogy a nemes embereknek a címerükben lévő állatokhoz kell hasonlítaniuk, mert ez este is tökéletes oroszlán-sörényeket viselt. Göndör fürtei gazdag gyűrűkben omlottak két felől vállaira s büszke tartással különböző állásokat vett, épen mint bárói címerében az oroszlán. Vernilné víg, elmés és szellemdús volt, mint rendesen; mindenkinek kellemest mondott s különösen jól mulatott a helytartóné gyöngéd, álmodozó külsején; de szemben vele minél több alkalmat nyújtott neki arra, hogy e szerepet legalább addig folytassa, míg Alfonz megérkezik. Végre tiz órakor belépett az ünnepelt vendég s a házi úr elébe futott; a férfiak hódolattal környezék s mindjárt az első percben észrevették, hogy annak szokatlan jó kedve van. Derűit homlokkal köszönte a háziasszonyt, a helytartónét s a többi hölgyet, aztán Vernilné mellett foglalt helyet, mire Thekla szint változtatott s csak nagy erőfeszítéssel brit ábrándozó szerepében maradni. Vernilné hamisan mosolygott, mialatt Alfonzzal társalkodott. — Nézze csak Lindheimnét, — mondá egy idő múlva fönhangon Alfonznak, — mire a gróf rögtön fölkelt s Thekla mellett ült. — Régen nem találkoztunk, — mondá halk, szemrehányó hangon a helytartóné, bár nehezére esett, haragját nem mutatni, hogy Alfonz csak Vernilné figyelmeztetésére közeledett hozzá, de nem mutatá. — Legnagyobb sajnálatomra, azonban annyira el valók foglalva, hogy sok rám nézve élvezetes perctől kellett magamat megfosztani. Thekla becsteljesen mosolygott. — Nem azért került engem, Dürrer, mert tartott attól, hogy ígéretének beváltására kérem ? — Mily ígéret az? — kérdé csodálkozva Alfonz. — Ön elfelejtette volna? — Valóban nem emlékezem s vigasztalhatatlan vagyok feledékenységemért. — Oh, mily meleg van, — folytatá szenvedően dőlve hátra székében Thekla; — fejem fáj s egész nap gyöngélkedő vagyok. — Ezt nem hittem volna; oly ragyogó színben van excellenciád, mint virágai hajában. — Oh, a jácintok, igen, ezek kedvenc virágaim . . . — Bizonynyal ama titkos bécsi bokrétából valók, — mondá enyelgve Alfonz, a mik, remélem, még mindig megérkeznek, legalább ha én volnék küldőjük, soha sem maradnának el. Thekla mosolygott, de egy percig gyanakodva villant át szeme Alfonz arcán s aztán egyetértőleg bólintott fejével. — Térjünk vissza az ön ígéretére, — folytatá Thekla, ki csak azért kezdett más tárgyat, hogy felindulását Marie nevének kiejtésével eltitkolja s időt vegyen nyugodtságát visszanyerni. — Örömest, bármit ígértem, beváltom, sőt a mit kivan, előre megígérem. (Folyt. köv.) A nagyfüzesi tanya. (Francia regény.) Írta Bentzon Th. (Folytatás.) X. A Colas apó nyilatkozatai hosszas megbeszélés tárgyát képezték a nagyfüzesi tanyán. Doyen anyó nem akart azoknak semmi fontosságot tulajdonítani s jóllehet erősen küzdött különben mindig engedelmes fia ellen, ezúttal siker nélkül küzdött, mert Jakab másnap Parisba utazott. Ha teheti vala, még aznap este útra kél. Rosine is helyeselte e szándékát. E derék leány átlátta azt, hogy Jakabnak kötelessége egyik legközelebbi rokonának igazságtalanul megtámadt jóhírét védelmezni. — Meglásd, — szólt az öreg asszony kényes szemmel, mikor Jakab a gyorskocsin tova robogott, — meglásd, össze fog tűzni a fiam azzal a Charvieuxvel. — Ellenkezőleg én azt hiszem, hogy vissza fogja hozzánk hozni Mariét, — válaszolt Rosine a meggyőződés hangján. — Ez, amit mi mindnyájunk érdekében óhajthatunk. — Talán a te érdekedben is ? — kérdezte hirtelen Doyen anyó. — Én nem értelek többé . . . Egészen elvesztetted a fejedet. Hiszen neked kellett volna őt visszatartóztatni!. . Párisba utazni! Én teremtem ! Az én fiam Párisban! Doyen anyó minden utazás iránt ama természet