Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-01 / 1. szám
Kedd, 1878. január 1 Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....................8 frt. Negyedévre......................... „ Megjelenik az ünnep utáni napokat, kivéve mindennap. 1. szám. Tizenötödik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODAI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ tizenötödik évfolyamára folyvást lehet előfizetni. A lap régibb, ismerősebb, semhogy hosszú programmra szorulna. Kiállta nehéz idők és élénk versenyzések tűzpróbáját. Közönsége, írói köre évről évre szaporodik. Kitűnő veteránok és jeles ifjú erők támogatják. Törekvése : folyvást érdekes szépirodalmi termékeket, változatos tárcákat s bő hírrovatokat adni, az élet folyását hiven és gyorsan visszatükrözni s mindig oly hangon inni, mely megfelel a jó ízlésnek és az irodalom tisztességének. A lap szerkesztője, Vadnai Károly, s tulajdonosa, Tóth Kálmán, ezentúl is rajta lesznek, hogy a »Fiív. Lapok« a hazai műveit közönség kedvelt közlönye maradjon. Az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, kéri az előfizetések megújítását, aminek legcélszerűbb eszköze a postautalvány. Előfizetési ár: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 forint. Az utalványok és levelek igyelmtendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« Sűrű erdőn. Jártam egykor sűrű erdőn Titkos bánatommal. Szivem vérzett néma sebben, Müvekkel kötözgettem, S balzsamos falombbal. Eltemetni a vadonban, Bamat úgy vittem ki. Könnyem elfolyt a patakban, A vízomlással zokogtam, Hogy ne hallja senki. Úgy féltem az emberektől: Valaki meglátja. Jól jártam , mert részvevőleg, Bánatomat, az erdőnek Eltakarta fátyla. Légy is áldva, sűrű erdő, Titkos fátyoloddal! Lomb, patak, irfű, közösleg ! Iine újra fölkereslek Hálás indulattal! Boldogságommal verem föl Csöndeteket mostan. Hogy ha bámban részt vevétek, Örömem’ is érezétek, Azt is ide hoztam. S üdvömet még jobban kell, mint Bamat, rejtegetnem, Napfénytől, irigy világtól . . . Árnyas erdő, sűrű fátyol, Most takarj el engem ! Szász Károly. Saját körében. (Beszély.) Degré Alajostól. Ama bűbájos őszi napok egyike volt, midőn a derült ég nyájasan mosolyog a földre, hogy áldásának mérhetlen kincseit lássa érlelődni. A gabonatermések behordvák, de a tengeri még érintetlen áll s száradozó leveleit néha megzörgeti az őszi szél, vagy egyegy fölreppenő fogolycsapat, míg tövének árnyában félénken húzza meg magát a zaklatott nyúl, néha valami üldözött szegény legény. A fák ritkáil lombjai közt oly kacéran tarkálnak azok a rezgő, sárga levelek, a mint a nap sugaraitól megaranyozvák. A leszedésre kész gyümölcsök ingerlő illattal árasztják el a jéget s az egyenes vonalakban sorakozó szőllőtőkék már itt-ott érett fürtökkel ékeskednek. A vidék, melyet elemi csapások nem sújtottak, ily időben örömünnepeket élvez. Mennyi avatott és kontár lant énekelte már meg a tavaszt, miért fukarkodnak úgy az ősz dicsőítésében, holott az szépségekben ép oly gazdag s azonfelül még anyagi elvekben is részesít. Távol legyen tőlem, hogy én a tavasz költői kellemeiből csak egyetlen egy ibolyalevél érdekességét is elvitatni akarnám, de mégis be kell vallanom, hogy falusi emberre a szép őszi napok igézőbbek, mint a tavasz vagy nyár bármelyik szaka. A nagypéli közbirtokosság azonfelül hogy teljes szívvel élvezte az idény e tündérnapját, szokatlan izgatottsággal készült valami rögtönzött mulatságra, amelyen csak rokonság s benső barátok vesznek részt. A lányok előszedték legdíszebb táncöltönyeiket, amin forgattak, változtattak, itt elvettek belőle, ott hozzáadtak s addig ügyeskedtek, szabtak és varrogattak, mig eredeti alakjukból egészen kiforgatták. Az ifjak, mint vasárnapokon szokásuk, nagy füstfelhő közt, nehány vizsla és agár társaságában, beszélgettek. — Ugyancsak készül ma magáért kitenni Juhary urambátyám, — mondá egy kedélyes külsejű ifjú, lovarostorával kereszteket veregetvén poros csizmáira. — Istenem ! hogy eltelik az idő ! — sohajtá a vele szemben ülő jóval korosabb egyén, sarkantyújával mindenféle jegyeket karcolgatva a megbámult padlóra — mintha csak a múlt héten történt volna, hogy a kis Gizit karjaimon vittem el anyja ravatalától, pedig annak épen nyolc éve. Nem is tudom őt máskint képzelni még most sem, mint afféle kilencéves gyermeket. — Azt mondják, gyönyörűen felnőtt. — Mindig sokat ígért. — De akik Pesten látták, elragadtatással szólnak róla. — Különös, hogy az egész idő alatt Juhary egyszer sem hozta haza. — A gróf kívánsága volt. — Vájjon miért? — Tudod, afféle nagyúri szeszély — Tévedtek, — szólt bele a harmadik. — Azt tudjátok, hogy Juhary, mielőtt e kis birtokrészt vette, a gróf uradalmán tiszttartó volt. — Na igen. — És kegyence. — Azt mondják. — Midőn a súlyos csapásról, mely Juharyt érte, tudomást vett a gróf, azonnal fölkereste régi hivét s mivel ép olykorú lánykája volt, mint Gizi, megígérte, hogy együtt fogja neveltetni. Azt mondják, a grófkisasszony és Gizi közt, úgy öltözetben, mint tanításban s bánásmódban nem tettek soha semmi különbséget. — Szép, nagyon szép ! de ebből még mind nem látom át, miért ne látogathatott volna haza nyolc év alatt ?✓ — Mert féltek, hogy innen valami közönséges modort talál elsajátítni, a mi a grófkisasszonyra is elragadhatna, vagy a mi miatt a nagyúri termekben még csípős megjegyzések is támadhatnának. — Hm, az eszemadták, de magasan érzik magokat felettünk. — Csak a mennyire mi helyezzük magunk felibe. Mi csodáljuk, ünnepeljük, majmoljuk, kegyeiket hajhászszuk, s után útfélen tömjénezzük, hát nem csoda, ha félisteneknek képzelik magokat. — Engedelmet kérek, de tévedésben vagy te, ha minket afféle uszályhordozóknak tartasz, s még nagyobban ők, ha földi isteneknek képzelik magokat. — Nem vitatkozom efelett; tekints szét hazánkban akár a társadalom, akár a közügyek terén, s állításom igazságáról meg fogsz győződni. — Vájjon a kis Giziből is ilyen csodabogarat csináltak ? — Arról mg, este lesz alkalmunk ítélni. — Mindenesetre sok szerencsét kivánok Gábornak. Alig ejté ki e szavakat, s az ajtón egy déli termetű ifjú toppant be. Értelmes szem, nyilt homlok, gondosan ápolt szakál, mosolygóik kedvezően ajánlották. Öltözete elég választékos, csakhogy minden része nagyon is feszesen a testhez simult. — Ép nevemet ballám, — mondá, kissé modoros mozdulatokkal szorítva kezet a jelenlevőkkel. — Igen, azt találgattuk, mint doboghat most a te szived a mai est elé. Gábor könnyedén vállat vont. — Hiszen félig-meddig alad. — Különös nem vagyok én uralkodó, hogy szövetség kedvéért látatlanban jegyezzek el valakit, vagy a közjó érdekében mások választásában megnyugodtam. Igaz, hogy atyáink szeretnek erről beszélgetni, de azt hiszem, a lánynak is van hozzá szava, meg nekem is. Ne törjétek hát azon a fejeteket, amit az időnek kell megérlelni, ha az első kedvezőtlen szél el nem fagyasztja. Jobb lesz, ha lovaimat nézitek meg; azt hiszem, jó vásárt csináltam. Erre valamennyien felkerekedtek s szép sorrendben legelői a füst tódult ki az ajtón, azután a zajló ifjúság s végre a komoly vizslák és virgonc agarak.* Lázas tevékenység uralkodik a Juhary ur házának minden zugában; a legszebb szoba, a szomszéd város kárpitosa által berendezve, feldíszítve s kikárpitozva, egy elkényeztetett kis grófné igényeit is kielégíthetné. — Gizelám szobája gyönyörű! — kiáltott fel az öreg úr, s roppant elégülten dörzsölgeté kezeit. Hogy meg lesz lepetve, mint fog örvendeni, így majd csak megszereti az itthont, melyet nyolc év óta nem látott. Istenem ! mint dobog szivem, ha meggondolom, hogy ma haza jön. Mi más lesz itt ezentúl az élet! Milyen boldog Rebi búgom!, ő most már szinről-szinte látja s öleli azt a drága lányt, hallja édes beszédét s nekem még estig kell epednem e gyönyörért. Inkább magam rándultam volna utána. Nem, nem, az mégsem lett volna jó , ki rendezne itthon, ki készítné a meglepetéseket ? Rebi jó teremtés, de az effélékhez nem ért. Utána is látok, mert valamit el találnak mulasztani, vagy egyet-mást roszul intézhetnének s ezzel minden igyekezet füstbe mehetne. Végig is járta a szobákat, konyhát, jégvermet, mindenütt erélyes parancsolatokat osztogatott, de ha figyelmesen meghallgatták is, jóváhagyólag integetve, azért mindenki a saját feje szerint intézkedett, mert jól tudták, hogy az öreg úr roppant szórakozott, ki mig egyet fordul, már elfeledte, amit rendelt itt, s homlokegyenest máskint intézkedett, mint ott; ha tehát szavai után indulnának, az egész előkészületből merő zűrzavar kerülne ki. Hagyták őt beszélni s cselekedtek, amint jónak látták, ő pedig azt hitte, minden az ő meghagyása szinte történik. Mikor aztán eszébe jutott, hogy hát neki is van sürgős dolga, lassan végig vonult a folyosón, minden nyitott ajtón betekintett, itt valami kifogást talált, ott nem elég gyorsan folyt a munka, ezzel is, azzal is váltott néhány szót s midőn a folyosó végére ért, reszkető kezével homlokát megdörzsölgetve, szólt. — Uram isten ! mit is akartam? — (Folyt. köv.) Az őrzött asszony. (Francia elbeszélés.) irta Charles de Bemard. Az ezernyolcszáztizenkilencedik év január havában a lyoni gyorskocsi áthaladván a szt.-lőrinc-külvároson és az Isére hídján, Grenoble város kövezetén döcögött befelé. Az éjen át esett finom hó, mely elborította a kocsi vastag vászonernyőjét, úgy tűnt föl, mintha szavojai kétszersíílt cukorzománca lett volna. Ha valaki kétségbe vonja a hideg dermesztő voltát