Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)
1878-02-01 / 27. szám
Péntek, 1878. február 1. IPAAívo, jegyel. l.nár ^10.YVTIA*' 27. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. 11. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal szolgálhat a kiadóhivatal. Születésem napján. (1877. november 17.) Ma értem el a hatvan évet, S ha visszagondolok A múlt időkre: Csodás dolog, Hogy annyi vész alatt Szivem meg nem szakadt. Gyermekkorom víg hajnalára Szívgyujtó napja jött Az ifjúságnak; Fény s köd között: Reményűn nyílt egér Villámok szeldelék. A férfikor nagy küzdelemmel Végig tetézve jön : A hős fiukkal A harcmezőn Megvédni dúlt hazám, Véremet áldozám. Az ellent ahogy tönkrevertük, Eljött a muszka had, S legyőzte a hős Bajnokokat; Kevés rész élte át A boszú pallosát. Még most is tartnak szenvedésim, Az ég bár földerült: A múltak árnya Rám nehezült, S nem jő egy szívrokon, Részt venni sorsomon. És meghalok mély sebeimben Vigasztalatlanul. Sírom fölébe Fájón borúl A gyászemlékezet S fölsirja nevemet. Medgyes Lajos: Egy gonosz nő áldozata. (Elbeszélés.) , Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Vilma élénk részvéte közben elragadó volt s meggyőzött arról, mit meg nem cáfolhattam. S midőn elbeszéltem neki a fiatal gróf gyakori kölcsöneit s a modort, melylyel nővére kezének megkérésére, úgyszólván, erkölcsi kényszert gyakorolt s miután Vilma az előzményeket elméje élével taglalgatta, egy pokoli cselszövény hálóiban képzeltem magamat. E perctől kezdve arról tanakodtam már, hogy miként bontsam föl a mátkaságot, nem többé arról, ha fölbontsam-e ? E viszony rám nézve oly nyomasztóvá lett, hogy mielőbb szakítni akartam. — Nézetem szerint leghelyesebb, — mondá Vilma, — ha bizonytalan időre elutazik. Szóbeli nyilatkozatok ilyen esetekben mindig botrányon végződnek, holott a néma hallgatás oly ékesszóló. — Holnap elutazom!, — mondám határozottan, a bájos nő kezét ajkaimhoz emelve. IV. Mire hazaértem, már mindenki lefeküdt s a kastélyban csend uralkodott. Csak a fiatal gróf ebei csaholtak olykor s e magában véve mellékes körülmény, melyet más alkalommal nem is vettem volna észre, kellemetlenül emlékeztetett most bizonyos előzményekre,egy ember cinizmusára, ki sógorának óhajtott csak azért, hogy többet kölcsönözhessen s ki e szándékát nyiltan be is vallotta. Igaz, hogy e szándékot épen ama leplezetlen nyíltság s a tréfás modor némileg más színben tüntette föl s egy kis jóakarattal tán máskint is lehetett volna magyarázni; de midőn bírálataiban valaki elfogult, rémeket képzel. Másnap délben tudtára adtam a családnak, hogy bizonytalan időre el kell utaznom, ügyeim rendezése végett. — Ügyeid rendezése végett? — kérdé a gróf, — ám rendezd, — tette hozzá oly hangkiejtéssel, mely titkolt neheztelését árulta el. Adél májas kézszorítással vett búcsút. A grófné sejtelemszerű női aggodalommal tekintett rám. Sietve hagytam el a termet, nehogy egy vagy más szemrehányásnak tegyem ki magamat. Egyenest a fővárosba utaztam s itt mindennemű szórakozások közt gyorsan telt az idő. Már több hete elhagytam a kastélyt, a nélkül hogy levelet írtam s a nélkül hogy hollétemet tudattam volna. Egy reggel gróf T. lépett be szobámba. A katasztrófa kikerülhetlen volt. — Mit keresel itt, s minek tulajdonítsunk e megfejthetlen viseletet ? — kérdé izgatott hangon a gróf. — E tekintetben minden magyarázat felesleges és kellemetlen volna s legfeljebb elégtételről lehetne szó, melyet ha fia követel, megtagadni nem fogok. — Hab, úgy ? — rebegé az öreg gróf s előttem egy ember állt sértett atyai hiúságában, egy ember, kit a méltatlan viselet szive szentélyeiben sebzett s egy ember végre, ki dühtől hevülő ajkkal csak ama rövid szavakat bebegé, de kinek lelkében a gyülölség ádáz mérge fogamzott. Az öreg táblabiró szótlanul lépett ki a teremből, dacos, büszke fővel. Bánatosan, de nem üres szívvel álltam az életben, oh, nem!, mert éreztem, hogy ama nő, kinek intéseit vakon követtem, ama nő, ki az erdők magányában tekintetével elbűvölt s megigézett, hivatva van sorsom fölött rendelkezni. A nagyvárosi zaj, a mulatságok, a szórakozás csak arra voltak jók, hogy eszközül szolgáljanak gróf T. családját csüggeszteni, de nem arra, hogy énszivembe nyugalmat öntsenek. Óhajtottam látni Vilmát s ezt minden percben inkább s minden percben türelmetlenebbül. Mit nem adtam volna most e percekért, melyeket botorúl elszalasztottam ? Mit ama találkozásért a kastélyban, hol a helyett hogy ő bizonyítsa, mikint Adél nem szeret, nekem kell vala, lábai elé borulva, szerelmet vallanom. De megjelenhettem-e most ama kastélyban, melynek közel szomszédjában gróf T. lakott s mutatkozhattam-e botrány nélkül a környékben? Nem, nem! S én másnap mégis útnak indúltam Vilmához. Az utósó állomáshoz este érkeztem s hogy feltűnő ne legyen, kocsimat s lovaimat ott hagyva, gyalog mentem a kastélyig. — Honn van-e a báróné ? — kérdem az inast. — Nincs. — Hol van ? — Elutazott. — Hová ? — Nem tudom. — Ki maradt a kastélyban ? — Egyik komornája. A komornát hivattam s ez az inas jelenlétében csak kitérőleg válaszolt. Ágnes régi cseléd volt, okos, előrelátó, gyorsfelfogású, ama cselédek fajából való, kik tudják mindazt, amit gazdáik, sőt néha még annál is jóval többet. Miután az inas távozott, a komorna értésemre adta, hogy úrnője egy németalföldi fürdőre utazott, de meghagyta, hogy ezt senkinek, kivált nekem, meg ne mondja. Önkényt érthető, hogy a ki ennyit elárult, a többit sem titkolja el s Agnes megnevezte a fürdőhely nevét. — Mit cselekedtél e fölfedezés után ? — kérdém érdeklődve Károlyt. — Ismertél-e fiatal embert, — felesé, — ki pénz bővében ne lett volna kalandos úti célokra? A fiatalság őrültsége a fontos nemzetgazdászati tényező, mely heverő tőkéket hoz forgalomba. Volt pénzem nekem is e célra s még aznap indultam S. fürdőbe. Vilma mért titkolta jelen tartózkodása helyét s miért kivált tőlem ? Miért tőlem, ha közönyös irántam s mi célból ellenkező esetben ? Fejem szédült a lehetőségek elképzelésében s fáradt lélekkel érkeztem S. fürdőbe. Másnap értesültem egy ismerősöm által, hogy Selényi Vilma csakugyan itt járt s valószínűleg még most is itt van, minthogy csak tegnapelőtt látták egy nagyúr társaságában. De bámulatomra a fürdővendégek névsorában nevét sehol sem találtam. Fölkerestem ismerősömet s újra kérdezősködtem tőle, ha nem csalódott-e s tudja-e biztosan, hogy Selényi Vilma volt az, a kivel találkozott? Ő biztosított állítása valódisága felől, sőt megnevezte ama főurat is, ki nem csekélyebb a bri uralkodó herceg fiánál, s ki állítólag komolyan udvarolt Vilmának. Képzelhetni, mit éreztem e hír hallatára. Nem tudom, szerettem-e Vilmát ez idő szerint oly nagyon, mint a miként gyűlölni hajlandó valék ama vetélytársat, kérlelhetetlenül épen azért, mert hatalmas s engesztelhetlenül, mert boldog. Föltettem magamban, hogy addig nem hagyom el e fürdőhelyet, míg Vilmával nem találkozom. Ott leselkedtem a szerteszét fekvő nyaralók előtt, bejártam a fenyvest s kanyargós ösvényein kifáradva, fris nyomokat kerestem, versenyt szaladtam a völgybe leomló zuhatag árjával és tekintetem csüggedten tévedezett a magas szirteken. Mit nem adtam volna most, ha Vilma paripáján a bükkösen áttörtet s ha szemének beszédes négy ajkáról elleshettem volna a szót, melynek értelmét kutatva, édes andalgásba merülhetnék. Beértem volna egy nyájas szóval, melynek emlékein az én lelkem napokon, hónapokon át táplálkozott volna. Hasztalan, sehol sem találkozhattam vele. Méla hangulatom tanúja legtöbbször egy kies erdő volt, némileg hasonló ama szálas tölgyfa-erdőhöz, mely Vilma kastélyát környezi; itt is, mint ott óriás fák tornyosultak a magasba, itt is illatos menta fűszerezte a léget, e helynek is volt rónája, halmas képzetem megteremté a mi itt még hiányzott: az erdők szépét. Csoda-e, ha egész napon át Vilmáról gondolkozva, őt képzeltem olykor magam körül az erdők titokzatos csöndében s hangját hallottam egy-egy szirtnyiláson át, melynek elhárító illatos virág-rostélyzatát és biztató szavakat súgott. Majd meg ott képzeltem a szirtmagaslaton, tanúja merengéseimnek és bánatomnak. Sok bámulatos vegyülete a valónak a képzelttel! Egy este alkonytájt, ott ama szirttetőn állt egy nő, termetére hasonló Vilmához; ott állt, mintha résztvevőn engem szemlélne s mintha bánatos szavakat ejtene, melyeket túlkiáltott a völgybe omló zuhatag s a szellő elragadt a közönyös éj sötétébe. Amott láttam őt s nem hittem immár szemeimnek ! Oh, mert a képzelet az álmot valónak s a valót álomnak tünteti föl! . . . (Folyt. köv.)