Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)

1878-05-04 / 103. szám

103. szám. Tizenötödik évfolyam. Szombat, 1878. május 4. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. ■földszint. Félévre Előfizetési díj: 8 frt. Negyedévre.......................4 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athen­aeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szerkesztőség uj szállása : Lipót­ utca 43. sz. a., földszint, 7. aj­tó. Az anya bűne. (Beszély.) irta Harmath Lujza. I. Harándi Albert Biharmegye egyik legtisztel­tebb embere volt s néhány évvel ezelőtt a közbizalom őt emelte az ali­páni székbe. Ez állást senki sem tölt­hette volna jobban be, mint ő. Független volt, va­gyonnal rendelkezett s jelleme a cél­ erős, melyről visszapattant minden gyanú. Hatáskörében komoly szorgalommal működött s ritkán távozván a szék­városból, hivatalában semmi mulasztás sem történt. Egy ily ritka napon kis, alig tizenkétéves leány­kájával látták távozni szomszédai, egy pár nap múlva pedig egyedül térni meg. Valami oly hallatlan eset­nek tűnt ez föl, hogy nem vehetjük rossz néven a kávéasztal körül összegyűlt szomszédasszonyoknak, ha csodálkozásuknak hangos szavakban adtak ki­fejezést. — Hallottátok-e, hogy Harándiék elvitték Margitkát valamerre? — Hiszen valamerre csak nem vitték, — szólt a jóakaratú Dombiné, — legfölebb Erdélyben lakó nagynénjéhez, vagy — — Vagy? — kérdék kíváncsian a nénikék. — Vagy nevelőbe. — Nevelőbe? — Na bizony, mi csodálni való van benne ! Hi­szen van módjuk Harándiéknak, hogy egyetlenegy gyermeköknek fényes nevelést adjanak. — Épen az, hogy módjuk van benne, s tehet­nék, hogy nevelőnőt tartsanak a háznál. — Hja, tehetnék, az igaz, de — — Nos, nos! Halljuk, mi az a de ? — Jobb ha hallgatok, nem szeretek a más háza előtt söpörni. •— Jaj, nem úgy van az édes Dombiné! Ha már azzal az átkozott de-vel fölingerelte kíván­csiságunkat, hát csak ki vele. Úgyis tudjuk, hogy a Harándi háznál most valami lappang. Azt is tudjuk, hogy kegyed gyakran megfordul ott, s így jól lehet értesülve. Hát csak rajta! Hiszen tudja, hogy mi a híreket nem hiszszük a piacra kidoboltatni. — Tudom, tudom , de elég ha otthon elmond­ják mindenkinek, a­ki csak ajtajukat benyitja. — Ha nem mondja el, — szólt egy magas, vézna alak, kit ellenségei Hadaránénak csúfoltak, — bi­zony isten, tőlem sem fog hallani több újságot. — No, hiszen az nem lenne épen halálos baj. — Nem ? — Hát nem én mondom el a legfri­­sebb történeteket? — Melyek néha nem is történnek meg . . — Ugyan már hogy mondhat ilyent ? — szólt indignációval Hadaráné, — hát megettem-e én valaha valakinek a szerencséjét ? Hát okoztam-e én valaki­nek rossz álmokat? — Ha nem okozott, — szólt kifakadva a min­den oldalról szorongatott Dombiné, — csak onnan van, mert nem hitték el történeteit. — Nem ? Na jól van! Azért is egy hét lefo­lyása alatt megtudom, hogyan áll a Harándiék szé­nája s ha kegyed olyan szentimentális akar lenni, ám tartsa magának híveit, én egy hét alatt bizonyosan többet fogok tudni, mint kegyed esztendők alatt. — Én nem bánom , kutassanak, csak tőlem ne kerüljön a szó. Én Harándiékkal jól vagyok, legalább még eddig. Na na, ne nézzenek úgy rám, tőlem ugyan nem tudnak meg semmit! Bár ennyit se mondtam volna! Hiszen — folytatá szép lassan, — azt mindenki tudja, hogy Harándi, szokása ellenére, napokig távol van, s ha haza jön, órákig bezárkózik szobájába-------és ez mind csak azóta, mióta az a pokolból került ember a vidékünkre jött. -■S5 — Gróf Pilinszki! Hát mégis! Igaz volna-e! — kiáltottak fel a meglepetés hangján. — Hát mondtam-e én valamit ? — szólt Dom­biné. — Bizony isten, erővel kihúzzák az emberből a szót! Még megérem, hogy vénségemre pletykába kevernek. Inkább elmegyek. Ugy­e nem hallottak tő­lem semmit? — Nem, nem ! — felelték gúnyosan. Dombiné nyugodt lélekkel távozott. Lelkét nem terhelte semmi bűn, hiszen ő voltaképen semmit sem mondott. De ezek az asszonyok minden szót sze­retnek körülírni. Ő bizony többet nem is megy közibök. Alig zárult be mögötte az ajtó, midőn Hada­ráné kezébe vette a kormánypálcát. — Tudjátok-e, mit tegyünk? — szólt társnői­hez. — Csak azért is kutassuk, mig napfényre jön e dolog. Meg kell tudnunk, hogy ő büszke nő, ki mind­nyájunkat lenézett, nem alázta-e le magát egész a porig. Én nem vagyok rosszlelkű nő , de annak örven­­dek, mikor a gőgöt megtörve látom. — De vájjon igaz-e ? — Igazabb a napfénynél. Gróf Filinszki László szereti Harándinét, s ez — — Még inkább szeretheti a deli grófot, — szólt egy fülig elpirult fiatal asszonyka. — Édes Arabella, férjed nem örvendene e meg­jegyzésednek, — monda éllel Hadaráné. A fiatal asszony zavarral húzódott a hallga­tók közé. — Mit mondasz ehhez, Fehérné ? — Mit? Azt, hogy Filinszki épen úgy szeret­heti Harandinét, ki mellesleg mondva legszebb asz­­szonya városunknak, mint ez őt, a kiről itt magunk között bevallhatjuk, hogy a legdélibb férfi me­gyénkben. — Igaz, de egy férjes asszony ! — Az más kérdés. — E tekintetben én volnék az első, ki követ dobnék rá. — S pedig ő sem volt jobb a Deákné vászná­nál, — súgta Hadaráné az egyik szomszédjához. — Hogy a gróf mindennapos az alispánoknál — folytatá Fehérné, — azon nem csodálkozom, hiszen legnyíltabb házat tartanak az egész városban. Hogy Harándi féltékeny, azon sem csodálkozom, mert ő maholnap az öt X-et hordja vállain, míg neje alig múlt harminc; de, hogy egy férjes asszony, kinek lány-gyermeke van, ily útra vetemedjék, azt már kár­hoztatom. — Hiszen még nem is bizonyos ! — De nem sok kell hozzá, hogy bizonyos le­gyen, — véve át ismét a szót Hadaráné. — Csak az első lépés nehéz, a többi magától jön. Először a fia­tal ember csak mulatni járt hozzá, később elkezdett kissé szépelegni s a férj féltékenykedik; az asszonyban először ébred fel a bűnösség érzete, kezd elpirulni ha az ifjút látja; az vérszemet kap, kezdi jobban verni a vasat, a rossz világ pedig kezd suttogni; e hangok eljutnak a nő füléhez, s egy nap arra ébred, hogy a férjnek is, a világnak is igaza van. — Hiszen ez borzasztó, a­mit te beszélsz! — Borzasztó, de így van! Különben meglát­juk, mit hoz a jövő. Én kutatni fogok. — Én nem teszem fel Harándinéról. / / — Én sem ! Én sem ! — Tudjátok mit? Tegyünk egy hónapot, s ak­kor ugyane helyen gyűljünk össze. — Itt leszünk. II. Midőn elbeszélésünk kezdődik, Harándi Albert a legboldogabb emberek egyikének látszott. Minden megvolt, hogy e látszatot növelje. Gazdagság, tisztelt állás és szép feleség. Igaz, hogy ez utóbbi pontra nézve sokan talán a fejeket csóválták volna, látva a nagy korkülönbséget közöttük; de hiszen a vén fa nedvességét takarja az ifjú repkény, a fényt vesztett­­ fémek fogyatékát az új zománc. Így, vagy ehhez hasonlókig gondolkozhatott Harándi, midőn tizennégy évvel ezelőtt megkérte az ekkor alig tizenhatéves szép Gerendi Anna kezét. A Gerendi család köztiszteletben állott, hanem szegénységük nem engedte őket valamire vergődni, így mi sem természetesebb, mint hogy örömmel dob- t ták oda a szép Annát a már ugyancsak férfikorát élő Harándinak. Mentségül annyit felhozhatunk, hogy Anna előtt még teljesen ismeretlen volt a szív étlene, a­­ szerelem. Ez egyenetlen házasságból pár év múlva egy kis leány született, kit anyja kívánságára Margitnak kereszteltek.­ Azt nem lehet állítani, hogy Harándiné szeren­­­­csétlennek érezte volna magát, sőt voltak percei, mi­dőn férje boldogsága az ő szivéhez is megtalálta az­­ utat. Teljesen betöltötte úgy anyai, mint háziasszonyi kötelességét; gazdagsága lehetővé tette, hogy maga körül majd mindig társaságot lásson, férje előzékeny­sége pedig, hogy mindig a legutósó divat szerint öltözzék, így múlt el tizennégy év Harándiné fölött,­­ majdnem nyomtalanul. Ma is, mint tizennégy év előtt, bájosan ragyognak gyönyörű metszetű szemei, s a vér­piros ajkakat sem halványította el e néhány év. Ter­mete most is az a nyúlánk, hajlékony, s dús szőke hajába még nem bírt az idő fehér szálat vegyíteni. Minden tekintetben igénynyel bírt arra, hogy a társaságoknak fénye legyen. Egy nap idegen, déli termetű s elegánsul öltö­zött ifjú jelentette be magát Harándinál. Ő — mint mondá — e vidékre jött a gróf Kelevári uradalmakat megvenni s itt szándékozik letelepedni. E vásárnál kéré az alispán ur támogatását s remélé, hogy nem­sokára barátságával is lesz szerencséje dicsekedni. A fiatal ember nagyurias, könnyed modora annyira megtetszett az alispánnak, hogy neje és isme­rősei előtt a legnagyobb dicsérettel halmozta el. Nemsokára az ifjú — ki gróf Filinszki Lászlónak és lengyelnek mondta magát, — meghívót kapott az alispán estélyére. E meghívót csakhamar más követte s igy rövid időn mindennapos lett a Harándiék házánál. Eddig, úgy hiszem, semmi különöst nem talál benne az olvasó, hiszen az annyit dicsőített magyar vendégszeretet megtűri az ilyen bizalmas barátságot, hanem az idegen ifjúnak sehogy sem akart az fejébe menni.Úgy hitte, hogy itt is, mint künn a nagyvilág­ban, a szívélyes mosoly, a ragyogó szemsugarak csak azért érintik az embert, hogy abból olvasni tanuljon, a ki tudja minő csodás dolgokat! Azt hitte, hogy ifjú, szép nőnek csak azért van öreg férje, hogy ez annak botlásait eltakarja. Aztán öreg férj fiatal nejé­nek udvarolni nem is bűn. Csak mulatság, bon ton,diic. (Folyt. köv.) A szürke. (Norvég beszély.) Lie Jónástól. (Folytatás.) Gjermund volt ez az idegen. Arcán férfias erő kifejezése ült s alig ismernék fel benne a derék, bár heves és hirtelen haragú legényt, ki azelőtt a Ström­s­­hagen-tanyán vesztegelt és csak kedvesére gondolt. Vándorlása első két évében sehogy sem bírta magát megszedni az üzleti téren, kivált azért, mert hiszékeny volt s oly emberekben bízott, kik rászed­ték őt. Később óvatosabbá lön, saját kezére dolgozott s fáradságát szép siker koronázta. Nemsokára lóke­reskedésre adta magát s azt nagyban űzte.

Next