Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)

1879-04-22 / 92. szám

Helianth élete közben járatos volt a családhoz, azt mutatta, hogy megvannak benne azok az előnyök, melyek őt Helianth szigorú ítélete szerint az érintke­zésre méltóvá tették. Milyen hatást gyakoroltak ez előnyök a szép leány szívére? Járult-e az elismerés­hez az a delejesség is, mely a szerelmet szüli és mely neki, a grófnak, fiatalkori kalandjaiban előnyeinél többet használt? — A család megbízásait félreis­­merhetlen buzgósággal teljesítette. — Tehát ő az egyetlen, kit igénybe lehetett venniök ? Ő a család nélkülözhetetlene? Ő a leány jegyese? Most vagy csak a jövőben ? — A gyászidőben ily viszonynak természetesen háttérbe kellett lépnie, de talán az emlék leleplezését menyegző követi? A buzgóság, melylyel báró Belten a mű befejezését sietteté, más magyarázatra nem adhatott alkalmat. E kérdésekkel és gondolatokkal kínozta magát a szerencsétlen, kinek rossz lelkiismeretéhez, rejtőzé­séhez, melynek a vezeklés utáni vágy ellent mondott, emésztő féltékenység járult báró Bolten ellen, mi nö­velte vágyát, Veronikát viszont látni. Ily kínok közt élte át a gróf a hosszú nyári napokat. A tudományos foglalkozásra szánt napok mindig ritkábbá lőnek. Nyugtalanság vett rajta erőt, űzte el álmát, kergette ki lakásából, üldözte a város környékén és a hegyekbe tett kirándulásaiban, pihe­nés nélkül, kimerülten és néha holtra fáradva tért vissza, hogy néhány napi tompultság után újra az erdők magányát, a fárasztó hegyi utakat keresse föl. A szobrász nem látta, mióta­ jelenléte nem volt szük­séges a műhelyben; komor tekintete,­­elutasító vise­lete kellemetlenséget okozott. Tettének súlya alatt leroskadt, felemelő gondolatra képtelen volt, erősítő munkálkodást került, a szenvedélyen kívül mindent fe­lejtett, úgy­szólván szellemi halál érte őt utól amaz időben, mely az agyagminta szétdarabolásától a már­ványszobor elkészítéséig lefolyt. Ezalatt megjött az ősz. Az ion csarnok elkészült az uj kertben és a nemtő számára felállították az alapot. A szobrász megjelent a grófnál, kit már több­ször hiába keresett és félénken, mintha először látná, meghívta a majdnem kész szobor megtekintésére. A gróf hidegen felelt, mintha nem ismerné a művészt s elgondolkozott, mielőtt beleegyezett. A művész csak­hamar elhagyta őt, inkább sajnálva állapotát, mint modorán sértődve. Megsajnálta, hogy meghívta, de a mű elkészítéséig várt rá. Sőt báró Bolten siettetése ellenére, elkészülése után is néhány napig állva hagyta a műhelyben, míg a bárói család közel megérkezése miatt nem lehetett tovább halasztani. Midőn a szobor már a ládában állt elvivésre készen, jelent meg a gróf; megkérdezte a munkásokat és a ládába nézett. — Ez olyan mint a koldus koporsója,— mondá és borzongva hagyta el a műhelyet. * A báró Adelburg-család megérkezett és öröm­mel hallotta, hogy az emlék felállításán munkálkod­nak, és hogy a leleplezés Helianth halála napján fog végbemehetni. A művészszel megbeszélték az ünne­pély óráját, melyhez sokakat kellett meghíni. A mű­vésznek is szabadjára hagyták, meghívni a kit akar és ő nem késett a grófot tudósítni erről. A gróf nem fontolgatta már, vájjon veszély fe­nyegeti-e, ha a meghívást elfogadja. Vágya, Veronika közelébe jutni, annyira ,erőt vett minden aggályon, h­ogy a meghívásra új életre ébredt. Ekkor volt hosszú idő óta első nyugodt éjjele, és ha a következő napokon a jövőről tépelődött is, érezte a remény éltető erejét, hogy Veronika közelében meg fog gyógyulni. A végzetes nap elérkezett. Nagyon hasonlított ahhoz, melynek estéjén Helianth elesett; halványan nézett a gróf szobájába, mint a holt barát arca. De a fehér fény lassan kint pirosodott és eljött a fényes reggel. Dél felé, midőn a gróf az ünnepély színhelyére kocsizott, a levegő nyáriasan meleg volt, de az ég sötét kékjén élesen körvonalazódtak a felhők, és ha elvonultak a nap előtt, a fák sugarain és az emberek testén hideg borzongott végig. A csarnok köré fényes társaság gyűlt, és még mindig jöttek újonnan érkezettek. A szobrot a csar­nok hét oszlopa közt lepel takarta el, és a szobrász kiadta utasításait, hogy a függöny a kellő pillanatban lehulljon. Rögtön észrevette a grófot és művészi sze­rénységgel közeledett hozzá, hogy helyet ajánljon neki. A gróf nem mozdult, csak látni akart, de láttatni nem. Lelkiismeretét azzal az önámítással hallgattatta el, hogy semmivel sem vonja magára Veronika figyelmét. A család nem váratott magára. Midőn a társa­ság türelmetlen tagjai elővették óráikat, megjelent a kapus galambősz feje, ki a férfiak csoportján át a női ülésekig ment, urasága közeledtét jelentvén, így utat nyitott számukra és a társaság várakozással fordult hátra, mig az ünnepély főszemélyei meg nem je­lentek. (Folyt. köv.) 448 Jókai Bécsiben. (L.) Szellemgazdag regényírónkat, ki a képvi­selőház küldöttségével van Bécsben, vasárnap nagy szívességgel fogadták, lakomával tisztelték meg s fel­olvasását (az ipar­egylet helyiségében) zajos tetszés­sel üdvözölték. Úgy is olvasott, hogy a kitüntetést nagyon megérdemelte. Azokról az évekről emlékezett mint felolvasása elején mondá, — melyeket se költő se történetiró nem méltat figyelemre, professzorok nem adják elő a kathedrából, apák nem mesélnek róla fiaiknak. Alázatos, rongyokban és mezítláb járó esztendőkről, melyekben nem történik semmi nagy dolog. Mint mondá: »história nélküli évek szemét­dombjáról szedett össze egy batyu rongyot.« Sajátlag a költő a »béke« áldott olajágát le­begtető a bécsiek előtt. Előre bocsátá, hogy a mi hazánkban népszerű eszme volt nagy háborút kezdeni a keleti kérdésben, ő azonban, a­ki békebarát, s óhajtja a monarchiának a tartós békét, örvend, hogy nem háborúztunk nagyban, mert az tö­mérdek vérbe és pénzbe került volna; a felolvasás végén pedig eze­ket mondá: »Ha elkerülhetetlen, ha az ország jövője, biztossága, ha a nemzeti becsület, ha a korona méltósága követeli, nem fogunk visszariadni sem a háború alatti sem a háború utáni elvérzéstől. S a­mily híven bevál­­tották apáink felkiáltásukat: életet és vért királynőnkért, mi is oly igazán fogjuk azt beváltani. De ha az uralkodó bölcsessége talált módot életünket és vérünket megkí­mélni, akkor is az övé legyen az. A történetíró pedig jegyezze fel, hogy a ki a história legzivatarosabb kor­szakában úgy keresztülvezette a legsúlyosabb válsá­gokon a maga népét, hogy jövendőnk reményét, népünk világát, apáinál jobb sorsra hivatkozott fia­talságunkat fel nem áldozta s országcimereink becsü­letét mégis ki tudta vívni, az nyerte meg a legfénye­sebb hadjáratot.« »A csöndes évek története« volt e felolvasás címe. Élénk rajzokban illusztrálta azt az alapeszmét, hogy nem a hadjárat alatt szoktunk elvérezni, hanem a hadjárat után. Két korszakról beszélt, arról, mely a hét éves háború s arról, mely az első napóleoni hadjárat nyomában következett. E két korszak is azt bizonyítja, hogy a nagy történeti évek dicsőségét az utánuk jövő csöndes esztendők szerfölött nagy hanyatlással szok­ták megfizetni. A szatmári békekötés utáni tartós békeidőben — úgy­mond költőnk — Magyarországon béke és j­ólet uralkodott. Egy Batthyány gróf akkor azzal di­csekedett, hogy van ezer olyan jobbágya, kiknek min­­denike képes ezer forint készpénzt lefizetni. S még nagyobb gazdagság feküdt a falusi gazdák marhaállo­mányában. Ez volt az ő kincstáruk s a mező volt ta­karékpénztáruk. Egy adoma jól megvilágítja e bol­dog korszakot. A szatmári békekötés után Hódmező­vásárhelyt, e roppant határú, harmincezer lakosú jobbágy községet, Schlick tábornok kapta meg királyi adományúl. De mert a határt minden évben elönté a viz s inkább csak marhatenyésztésre volt alkalmas, neki nem jövedelmezett semmit s azt mondá: szívesen el­adná negyvenezer forintért. A község népe felszólítá gróf Károlyi Sándort: vegye meg ő a tábornoktól. »De nekem nincs negyvenezer forintom,« — mondá a gróf. »Adunk mi a grófnak.« »De hát akkor váltsá­tok meg inkább magatok számára magatokat.« »De nekünk földes ur kell, a ki pártunkat fogja.« S meg­vetették magukat a gróffal a maguk pénzén. (Száz év múlva ugyanez a város másfélmillió forintot fizetett a Károlyi családnak úrbéri váltságút.) Károlyi Sán­dor is azt tapasztalta azonban, hogy neki sem jöve­delmez semmit ez az uradalom. Egyszer lement hoz­zájuk látogatóba s nagy lakomát csaptak tiszteletére. Daloltak a gazdák s a grófot is kérték, hogy énekel­jen egyet. Ő rá is kezdé: »Minden gazda ád egy ökröt! Biró uraam kettőt.« A gazdák utána énekelték s adott aztán neki minden gazda egy ökröt, biró uram kettőt! De mit csináljon ő itt ez ötezer tulokkal ? A gazdák azon is segítettek, legelőjükből kihasítottak neki tízezer holdacskát ajándékba. Ott áll most az ország legszebb mintagazdasága. »Ez volt a legma­gasabb tiszteletdíj, a­mit valaha énekhangért fizettek a világon. S hogy ezt Magyarországon fizették, bizo­nyítja, hogy apáink gazdagok voltak s­­ tudtak élni.« De a hétéves háború véget vetett az országos idillnek. E hét évről a krónikaíró fényes lapokat jegyzett be a történelembe, hanem utána Magyaror­szág népe lefogyott 7,280,000 re, ezerkétszáz elha­gyott falu pusztává sülyedt s mikor a királynő a 3,200,000 ft adót négymillióra akarta emelni, e nem is egész milliócskát, mely mai nap még csak arra sem volna elég, hogy egy ellenzéki szónokot háromnegyed­óráig érdekessé tegyen, az országyűlésen csak egy követ volt hajlandó elfogadni. A többi mind a nép nyomo­rára hivatkozott. Nagy pénz is volt háromszázezer fo­rint, (mennyire a kormány követelése leszállt) abban az időben, minden egy aka jó bort egy bankó forintért (mai 35 kr) lehetett venni. Nagyon elszegényedett, elerkölcstelenült akkor a nép. A nagyurak azonban eszeveszett fényt űztek. Mikor Magyarországon ötven tallérért egy uradalmat lehetett venni, a bécsi gaval­lér nem sajnált ugyanannyit kidobni egy szép hollandi tulipánért szívhölgyének nevenapjára. Ekkor emelkedett ki e ködlepte világból, korá­nak legfényesebb alakja, József császár, kinek egy­szerű életmódjáról és nagyszerű eszméiről Jókai szer­fölött érdekes képet rajzolt. Ő a fényűzést, a divatot is ráncba szedte. A hivatalnoknak, ki csekély fizetése miatt panaszkodott, azt mondta : »Menjen Engelhez ebédelni.« (Annál a Mariahilfen hat krajcárért le­hetett négy tál ételt kapni.) A ráckevei sziget ősidők óta a magyar király­nők kelengyéje volt, az ország által adva, házassági ajándékúl. Egyszer Mária Terézia jezsuita gyóntatója arra kérte a királynőt, ajándékozza a jezsuitáknak azt a kis szigetet »káposztás kertül.« József, a ki már akkor együtt­ uralkodó volt, megtudván, hogy a jó királynő teljesíteni akarja e kérést s a jezsuiták közel állnak már ahhoz, hogy megkapják e »káposztás kertet« (egy jókora várost és hét falut,) az udvari bolonddal tromfoltati le a jezsuitákat. A bohóc azt mondá nekik: »Az adományhoz egy föltétel van kötve, t. i. oldják meg elébb, hogy mit jelent a Meg­váltó keresztfáján ez a négy betű: MNRI.« »No hát Jesus Nazarenus Rex Judsorum« (Názáretbeli Jézus, zsidók királya.) »De bizony nem azt teszi, hanem teszi ezt: »Jesuitis Non datur Ráczkeviensis Insula.« (jezsuiták nem kapják meg a ráckevei szigetet.) S nemsokára egyebet kaptak — száműzetést. Ez a császár buktatta meg a drága hollandi tulipánok hóbortját is. Egy szerény kis virággal, melyet , ő hozott be Egyiptomból, verte le trónjáról az addigi­­ növény-királynőket: a rezedával. S ha minden alko­tása elmúlik is, kettő fentartja nevét örökké: a val­lásszabadság és a rezedaillat. József császár Budapestet egy hajózható csatorna által akarta összekötni az adriai tengerrel. Készen is volt rá a költség: hatvan millió. Mi volna most hazánk, ha ez a terv létre jön! De nem kellett. A béke hadjá-­­­rata nem lelkesítő a magyart, jobban tetszett neki a török háború, arra költe a hatvanmilliót, s a nép megint kevesebb és szegényebb lett. A francia hadjárat alatt özöne volt a pénznek,­­ ércnek, bankónak. Kétszáz forintett egy pár csizma ára, száz forint egy mérő búzáé. Óriási szédelgés állt­­ be. Ez ideig Magyarországnak nem volt kereskedő osztálya. A magyarnak (a székelyt kivéve) nem volt , rá hajlama, a spekulációhoz nem ért, a nyereség el­kaparja, a veszteség elcsüggeszti, nincs hidegvére hozzá. A zsidónak pedig akkor még tiltva volt boltot nyitni s bizonyos terményeket venni, adni. A napóleoni­­ háborúk alatt fejlődött azonban ki egy kereskedelmi osztály: a görögök, macedóniai bevándorlottak, kik­­ magyarok lettek, összeházasodtak magyar családok­­­­kal, sok pénzt hoztak s még többet szereztek, a váro­sokat megszépítek építkezéseikkel, pompás templomo­­s­kat emeltek; de a háború évei után megint jött a­­ romlás ideje, a pénztelenség, a gabona ára leszállt­­ egy forintra s a földbirtok értéke is annyira csökkent,­­ hogy a Kállay-családnak volt egy tizenötezer­ forintos birtoka, melynek a huszas években ez az évi haszon­bére volt: száz forint ezüstben, tizenkét darab nyuszt­­bőr és egy pár piros csizma. A gazdag görögök is tönkrementek, ivadékaik kipusztultak, megölték, elte­mették őket a csöndes évek, »ők ennek a láthatatlan harcnak halottai« Szóval a harci dicsőség árát mindig meg kell adni a rája következő csöndes években. »Da ha benne volnánk a harcban, — mondá Jókai, a felolvasás elején, — bizonyára én is azok közt lennék, a kik szóval és tettel, a kik vérök utolsó csöppjével és vagyonuk végső maradványával is diadal­ra törekszenek juttatni a zászlóra kitűzött ügyet.« Nagyszámú közönség hallgatta e felolvasást. Voltak hölgyek is számosak, továbbá tekintélyes fér­fiak, (köztük Teschenberg miniszter), de a publikum zömét a fiatalság képezte. Tekintélyes polgároknak tetszett a háborútól való intés e rajza, a fiatalságnak és hölgyeknek pedig nagyon tetszett a »rezedaillat,« mint a József császár emléke. E pontnál hosszas éljenzaj hangzott. Németek az ő német szavát idegen­­szerűnek találták ugyan, de egyszersmind jól érthető­nek. Nemcsak az ötletek, hanem az előadás hangszí­­nezései is emelték a derültséget. Végül nagy volt a taps, »hoch« és »éljen.«

Next