Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)

1879-05-04 / 103. szám

tóságos magatartásával csodálkozásba ejte a vendé­geket. Cukala leitta magát s bambán nézett maga elé.Reggel felé Khaireddin beyt majd elszédíté­sembe. Tánca után, melyet csengetyűivel kisért, már nem állapodott meg a bey előtt, mint a zsidó lakodalmon tette, hanem mosolyogva térdeire ült. A bey igen lehangolt volt, s különösen egészen elkedvetlenedett, midőn valamennyien »bravo«-t kiáltottak. Már mindnyájan részegek voltak, maga Khai­reddin is, de ez nem annyira, hogy magáról megfeled­kezett volna, csak széles kedve kerekedett. Dzsimo­­pulo valamennyin túl tett­e részben. A rendelé, hogy az orvos szolgái a vendégeknek édességekkel és kávé­val, Pembenek pedig borral kedveskedjenek, mint az európaiaknál szokásban van. Az orvos tetszeni akarván, föltevé borgnettjét, a tanuló pedig, dacára annak, hogy a lány »hid,« »hid« (távozzál, távozzál) szavakat kiálta felé, térdeire eresz­kedett a cigánynő előtt. Cukala magánkívül volt: egyik szegletből a másikba tántorodott, a divánra fel s arról megint le­ugrált, táncolt és szomorú verseket szavalt Pembe előtt: »Hol vagy te ? hol vagyok én ? tűz és vér ! Oh, borzadály ! ... Oh napjaim keserűsége s életemnek vétke! Küzdj oh, lelkem éktelen fájdalomban Fogadd magadba ...« Pembe mosolyogva hallgatta, kezét majd ajká­hoz, majd szivéhez illesztve. A bey arcáról olvasta le gondolatát: »Mily különös e gyaur !« Végre Khaired­din is fölbátorodott s megfeledkezett muzulmáni sze­rénységéről. Pembe a divánon pihent, ő hozzá ült, s kérdé tőle, hogy miért kerüli a tanulót. »Csinos fia­tal ember az,« szólt hozzá törökül. Dzsimopulón s a két tolmácson kívül senki sem érte e nyelvet, s ezek is a másik szobában voltak. — Miért kerülöd e fiatal embert ? — kérdé is­mét Khaireddin. — Mert nagyon fiatal, — felesé­gembe. — Minél fiatalabb, annál jobb, — szólt Khai­reddin. — Nem, én ilyen fiatalokat nem szeretek, — monda a cigánynő. — Az oly férfiak, kiknek arcát szakál ékesíti, sokkal értelmesebbek. Milyen epedő és kedvetlen volt arca, midőn igy hizelgett Khaireddinek. Ill MII II !■ [■■IIW111I—É——nTTTT |-f' rrmgTHTT-T — Az öregeknél több a pénz, — monda moso­lyogva Khaireddin. — Én nem a pénzt, de a férfit szeretem, — felesé­gembe. — Nem a pénzt? — mondá a bey, — és ha én új ruhát csináltatok, örülni fogsz ... ne hazudj! — Csináltass, — mondá ő, — ez úgyis ócska. De még egy aranyos felöltőre is szükségem van. A lány folyvást beszélt Khaireddinnel, le nem véve róla bájos szemeit. Nem sokáig voltak egyedül; Cukala mint az őrült futott hozzájok, kiáltva: »Ervira ! isten éltesse a mi jó beyünket!« és divánterítővel befödé őt Pembével együtt. Pembe el akarta őt magától taszí­tani, de a bey csendesen visszatarta és a terítő alatt megcsókolta. Pembe lázasan viszonozta azt, s leránta a térítőt. — Mi az ? Cukala, te eszedet vesztetted ma... — mondá. — Zito! Éljen Pembe-dianum! — kiáltá az archeológ, fölemelve poharát... — Zito ! Pembe! — kiáltá a tanuló. — Cigányok! A bey tiszteletére ! — kiáltá a háziúr. A zene megszólalt, a poharak emelkedtek s csengtek. — Zito ! Pembe! — kiálták a görögök. Pembe, a­nélkül hogy zavarba jött volna, vala­mennyinek köszönetet mondott. Vacsoránál Pembe az urak asztalánál foglalt helyet; a többi zenészt s öreg nagynénjét, ki tam­­burán játszott, a cselédséghez küldötték ki enni. Az órásnak jutott eszébe Pembét az asztalhoz ültetni; az orvos karon fogta s előre vezette. A lány megdöb­benve, szabadulni akart s körültekintve kérdé: — Ne var ? ne var *) Hová vezet engem ?... Khaireddin nevetve nyugtatá meg, s ő midőn megtudta, hogy mi sem történik vele, s csak kitüntetni akarják , azonnal közönyös arcot váltott. Vacsora alatt gyermekies fesztelenségével elbájolta Khaired­­dint. A háziúr a bey mellé ülteté a lányt; Dzsimopulo kiszolgálás közben igy szólt hozzá: »Mi öregembe­rek vagyunk, étvágyunkat te nem fogod háborgatni, a fiatalok pedig elnézők lesznek­ szép fe­kete szemeidért, egyél kezeiddel s ne búsulj«. De Pembe mit sem *) Ne var, ne var ?­­ mi az ? mi az ? evett; egyszer vett ki egy kis velőt, akkor is bor után nyúlt, melylyel folytonosan szolgáltak neki. Egész idő alatt nem vette le szemét Khaireddinről, s ha az mo­solygott, ő is visszamosolygott rá. — Pasám! — suttogá végre a leány a poharak csengése s a beszédek zaja közt. — pasám! te az enyim vagy! — Mit szólsz? — kérdé Khaireddin. — Szeretlek! — felesé Pembe. Khaireddin elpirult, s örömmel vette észre, hogy a leány szavait senki sem halla. — Pasám, kedves pasám, beteg vagyok, — monda Pembe. — Mi bajod, leányom ? — kérdé Khaireddin. — Már rég hideglelésem van, — ez okozta, hogy oly sovány vagyok. Fogd meg csak kezeimet, pasám, meglátod mily gyöngék. Ezelőtt kövérebb vol­tam. De ha meggyógyulok, ismét meg fogok szépülni s kövéredni. Pembe szavait nem halla senki, de a bey moz­dulata, midőn Pembe keze után nyúlt, nem maradt titokban a vendégek előtt. — Beyünk halad! — kiálta fel a háziúr. — Szeretem, hogy ügyesen el tudja titkolni tetteit. Éljen a bey! Zito! Éljenek az albánok, a mi testvéreink! a­ görögök a zito-t hangoztaták, Khaireddin pedig mind a maga, mind pedig népe nevében őszinte köszönetet mondott. — Várjatok, — mondá­sukala fölállva és kezeit kitárva. — Az albánok jó szomszédai a görö­göknek, — folytató, — régi idő óta imádják a sza­badságot, mint mi. Az albánok, nézetem szerint, nem egyebek, mint az ős­pelasgok. A hellének sokkal későbben telepedtek le keletről. — Elég, — jegyzé meg Dzsimopulo, — kimél­­j­en meg minket az archeológiától s politikától. Más a mi gondunk. Látom, hogy Pembe mit sem eszik. Jobb lesz, ha még egyet iszunk az ő egésségére, hosz­­szú életet kívánva neki s kifejezve óhajunkat, hogy még nagyobbra nőjjön fel s férjet kapjon, erőteljes fiatal embert, ilyen vállakkal ni!... Egésségedre szegény gyermek, — téve hozzá az öreg, Pembe fejét simogatva. És ismét a cigánynő egésségére ittak, a ki illő tisztelettel köszöné meg a figyelmet; a bort azonban visszautasító. (Folyt, köv.) —Mi——n————íHMiii áü—iiii iiiim in ni iiimaiiim \\ 11 int— ■ iwi Párisi levél. A divat. H. (A divatos szin. — A szövetek : selyem­, gyapjú é­s pamut. — A felöltök, mantelet, visite és fichu.) Részleteket ígértem a divatról s sietek ez ígére­temet beváltani. De mielőtt ezt tehetném, még egy általánosabb természetű kérdésre kell felelnem, me­lyet olvasónőink joggal intézhetnek hozzám. Melyik a divatos szín ? — Oh, ezt könnyű kérdezni, de annál nehezebb megmondani. Különben ezt a kérdést csak szokásból teszik, mert a rá adott felelettel úgy sem törődik senki komolyabban. A barna karnációjú hölgy, bár­melyik legyen is a divatos szín, mindig legszívesebben a rózsaszint, a sárgák és pirosak sokszerű árnyalatait fogja keresni, a szőke pedig legtöbbnyire a fehéret, a zöldeket, violaszineket s a halvány rózsaszint. S na­gyon helyesen, mert arra a kérdésre, hogy melyik a divatos szin­t, végre mégis csak a tükör adhatja meg a leghelyesebb feleletet. Különben a divat feltalálók legutóbbi időben e tárgy természetének teljes tudatában járnak el és di­vatos szint nem is hirdetnek. Teljesen megértették a karnáció titkát s a határozást esetről-esetre erre bíz­zák. Csak annyit lehet némi bizonyossággal mondani, hogy a teljes, a határozott színek nem divato­sak ; az új szövetek mindannyian vagy kevés kivétel­lel, k­é­k­e­s, t­ö­r­ö­tt vagyis f­é­lszínüek. A bronz­szí­­nek, a halvány zöldek, a kékes szürkék s mindenek fölött az écru számtalan árnyalata, — a leggyöngébb tbearózsától a legsötétebb barnasárgáig, — a legya­­koriabbak és legkedveltebbek. A lófuttatásokon, a nappali hangversenyeken, szóval mindenütt, a­hol úgy­nevezett »délutáni toilette-ben« jelennek meg a höl­gyek, eddig legtöbbnyire a fehérrel találkoztam. Midőn azt mondom, hogy a fehérrel, ez megszorított értelemben veendő, nem a fehér-fehérrel, hanem ama gyönyörű »színes« fehérekkel, melyek korunk kelme­festésének igazi diadalát képezik. Ilyenek a sárga, a rózsaszín, a kék legvilágosabb árnyalatai, a leghal­ványabb borostyánszín, a creme-szín, az elefántcsont­­szín sat. Ezek már tavaly is nagyon kapósak voltak, az idén pedig uralkodókká lettek, a­mi különben igen természetes is, mióta a csipkeneműek oly nagy befolyást nyertek a piperére! Tíz toilette közül leg­alább is hat ilyen színű, és a fiatal hölgyek — tudom ! tudom! na de hát a l­e­gfiatalabbakat értem, — mind színárnyalatú fehérben jelennek meg. Ez igen egyszerű és igen szép. Ne tessék hinni, hogy ez az egyszerűség minden számítás nélküli. Sőt inkább erős szándék rejlik benne. Mert hiszen ezek a színek még a főleg városi hölgyeinknél oly gyakori halvány teint­nek is értéket kölcsönöznek, míg a hevesebb árnyalatok fejlettebb, határozottabb arcszínt követel­nek, a­mi pedig gyakran­­ nincs, és a szomszédban sem kapható. A színekről tehát általában csak azt lehet mondani, hogy a »nuance tapageuse« ki van zárva az alkalmazásból. Nem is lehet ez máskép, midőn az íz­lés a Pom­padour, a Dubarry és a Lamballe hercegnő kora divataiban keresi inspirációit. XV. és XVI. Lajos kora nem a színekkel, hanem a rajzzal, a »dessin«-nel (mi azt mondanék, a mustrával,) kívánt hatni a szemre; s az akkori rajzok mind divatban lesznek az idén. A Pompadour-szövetek sötétebb vagy világo­sabb alapúak és tele vannak hintve apró kis virágok­kal; a Louis XVI-szövetek tompa alapján fényes sávok vonulnak végig (latiné sávok,­ melyeket szin­tén apró színes virágocskák élénkítnek meg. Ugyan­ezzel a dessin­nel készülnek a könnyű selymek, a finom gyapjú- és szőrkelmék és mindenek fölött a cérna és pamutszövetek. A rajzos kelmének, mindig megfelel — egy szimpla vagyis egyszínű kelme (complémentum­,) mely árnyalatban vagy az alap vagy a sáv színével egyezik és a rojtos szövetnek díszí­téséül, kiegészítőjéül szolgál; viszont midőn a ruha egyszínű (gyapjú vagy szőr) kelméből készül, a sze­gély, a gallér, a kézelő mindig színben egyező és virággal teleszőtt (selyem) Pompadourból készül. Utcai és egyáltalán sétaruhának ennél valami kedve­sebbet alig lehet képzelni. Meg is vallhatjuk őszintén, hogy soha az idegekre erősebben ható divat nem lé­tezett, mint a múlt század második felében. A­mi most a szöveteket illeti, az ízlés határo­zottan az exotikus szövetek felé fordul. A követke­zőkben csak a legkedveltebbeket kívánom fölemlítni. Első helyen áll kétségkívül a »tussor Louis XVI.« s a legdrágább is, méterje 8—12 frank, és alig szélesebb egy fél méternél. Er­e finom szövetnek egyik hossz­sávja mindig écru-színű, a másik vagy re­zedazöld, vagy gránátpiros, vagy kobalt-kék; a sávok tele vannak szőve ici-pici virágokkal. A ruha ebből a tussorból készül; a hosszan leérő mellény, a három ujjnyi széles szegélyek, a gallér és a kézelő pedig vagy az écru sávéhoz hasonló színű egyszerű tussorból, vagy pedig a festett sávéhoz hasonló színű egyszerű foulardból; ehhez járul még egy különös szalagnem, melyet a tussoréhoz hasonló pici virágok és lomboza­tok ékítnek és melyből a drapériák főpontjain csok­rokat alkalmaznak. Mint a felebbiekből látszik, a három kellék egymással jár, és mind a három egy­aránt drága is. Hanem aztán készül belőlök olyan sétára, látogatásra vagy otthoni fogadáshoz való ruha, mely ritkítja párját. Kétségtelen, hogy a sávos tus­­sor-t az idén »nagy-toilette«-re is fogják alkalmazni; a csupán virágokkal teleszőtt »tussor Pompadour« ne­hezen adhat többet »fél-toilette«-nél. Hasonló alkalmazásúak a »foulard chiné,« (ez egészen új nemű selyemszövet) és a »foulard Pompa­dour,« melyek mindegyikének megvan a kiegészítő egyszín-szövete. A »latin d’Orient«-nak, mely igen gaz­dag hatású atlac szövet, szintén nem hiányzik complé­­ment-szövete. A többi kelme követi az általános szabályt. Az indiai kasmirek, az indiai mousselinek és az úgyneve­zett indiai vászon (könnyű, vékony gyapjúszövet) mindmegannyijuknak megvan a színe által megköve­telt complémentje és pedig selyemben, könnyű se­lyemben, melynek neve »foulard pékin.« Megjegyzem, hogy itt a ruha az egyszínű, s a díszül használt foulard a tarka. A három közül első helyen említett indiai kasmír mindenféle színben előfordul; a sötétek több­nyire a kékek és szürkék különféle árnyalatait tünte­tik föl, a világosak herges-, hervadt rózsa-, kénkő-, re­zeda- s créme-színűek. Legkapósabbak lesznek valószínűleg a feneb­­biekhez hasonló ízlésben készült vásznak és pamutszö­vetek. Ezek között van egy, mely gyönyörű: a »toile satinée«. Atlac-fényű sávjaira apró színes virágocskák vannak nyomtatva, ép úgy mint a tussor­nál, mely­nél a vászon még csinosabb is, mert színes tompák Folytatás a mellékleten. — 500 —

Next