Fővárosi Lapok 1879. június (126-148. szám)
1879-06-01 / 126. szám
Vasárnap, 1879. június 1. 126. szám Tizenhatodik évfolyam./ Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ........................ • 8 írt. Negyedévre 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mi.idennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Ahenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. — A tavasz ítélete. Nem mese az Írás beszéde. Hogy az enyészet véget ér, S hol a virágok fejfái álltak: A kórók. — zöld lesz a tenyér. . . . Szemfödő fedte a nagy halottat Az őszt, e megvénült tavaszt, Az ég könyvje megfagyott sírján, Sírva zörgött a bús haraszt. S a harsona szólt. A berkek alján Megfújta a tavaszi szél, S megrezdült, mozdult fönn s a mélyben Minden mag és minden gyökér. Jön az ítélet! Rög megpattan, Föld megnyil, bimbó meghasad, S látom kibújni zöld lepelben A kis virág-halottakat. S a tavasz zengő angyalkái Fújják, verik az ébredőt. A hervadás megtörve hátrál A nagy halleluja előtt. Jön az Ítélet. Trónusán ül A tavasz örök szelleme, S izerli a földtámadókat. Rajt függ minden virág szeme. Jönnek panaszra. »Én meghaltam Ifjan, virulón, oly korán. Letört egy lányka, mikor legszebb Virágálmom átálmodám.« — »Engem a lepke hűtlen megcsalt. Elhervadék a bú miatt.« — »Engem gorombán eltapostak.« — »Engem egy egész kert sirat!« S foly a panasz... a régi biró Mérlegeli a bűnt s erényt. — Virágbünök, virágerények ! — És ítél érdemük szerént. S előkerül pipacshiúság, Tulipángőg, rózsatövis, Estike-bú, liliomhidegség, A kikeres irigysége is. Hajnalka túlérzékenysége — S panasz az is, uramfia ! — Hogy dynaszagőggel néze rájok Mindenkor a kamélia! S elveszi mindenik jutalmát És büntetését egyaránt; Vizet kap a szomjas, árnyékot, Kit a nap égő fénye bánt. A nefelejcs kap csermelyparton, Bokrot a kisded ibolya. Utszélre űzik a vadrózsát. — Miatta sok vércsepp folya. — A hiú pipacs büntetésül Búzavetésbe rejtetik, A tulipán ne merjen nyílni kora reggeltől esteiig. S a tavasz dongó angyalkái: Méhek, aranyos bogarak Szelid hozsannát döngicsélnek A viruló szirmok alatt. S átfül a jég a napsugártól S virágillattól egyaránt, S a tavasz paradicsomában Élik megint az üdv korát! Váradi Álktai. — Hogyan valósult Tallós úr ábrándja. (Elbeszélés.) Írta Györy Vilmos. (Folytatás.) Hát még akkor, ha a fűkaszálás, szénahordás ideje elérkezik! Midőn, sűrű, vastag rendekben fekszik a fris széna a réten ? Midőn az alkony minden egyes fuvalma olyan édes illatot hoz magával ingyen, amilyet a fővárosban drága pénzen sem lehetne megvásárolni. Oh, mily szép lesz akkor a leáldozó nap búcsúsugarainál kisétálni a mező felé, ledőlni valamely rezgő levelű nyárfa alá, valami szelid hajlású domb oldalára, onnan nézni szét az elragadó szépségű képen, onnan élvezni ezt a balzsam-illatot, ott várni be nap leszálltát, csillag keltét, s ott vallani ihlett ajkkal, örömtől dohogó szívvel: milyen kevés kell ahhoz, hogy az élet igazán boldog legyen! Oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség ! Oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség, — ezek a szavak hányszor átrezdültek Tallós Sámuel úr szivén, hányszor felhangzottak ajkain ! Valóságos vezető csillagaivá lettek földi pályafutásának, melyek bátorítók, erősítők, hívogatták! Egyik s másik tanítási órájában, ahol valami kezdő kis tanulónak a legeslegelemibb tárgyakat magyarázta, ki tudja hányadiknak, hányadszor, — de még ez sem volt nehéz, ez sem volt terhes, ez sem unalmas, sőt gyakran egyszerre úgy fellelkesült, hogy magyarázata egész ékesszólássá lett, — akkor is arra gondolt: oh, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség! Máskor öltözetét vette szemügyre. Bizony az ernyedt poszton nagyon szembetűnőkké lettek már a szálak is, úgy hogy kevés fáradsággal meg lehetett volna számlálni valamennyit; a kalap kopottságának elleplezésére pedig, egy arasznyi széles fátyol sem lett volna már elegendő, — amely ártatlan csellel azok élnek, akik valamely kedves rokonukat látszanak gyászolni, pedig csak kalapjuk gyengéit takargatják — s igy tetőtől talpig nagyon kívánatos lett volna a külső újjáalakulás; de megint felhangzott a hivogató, édesgető szózatok, zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség!, s erre aztán a kabát megint olyan újnak? olyan jónak látszott, mintha a szabó csak ma hozta volna haza, s a kalap meg olyan kifogástalanul épnek, fényesnek, mintha tegnap még ott ragyogott volna a Skriván boltjában. Ilyen szorgalom, takarékosság s lemondás mellett a szerény kis vagyon, lassacskán bár, de mégis egyre szaporodott. Milyen ragyogó arccal jött ki Tallós Sámuel úr minden újabb alkalommal a takarékpénztár épületéből, valahányszor húsz-harminc forintocskával gyarapította ismét megtakarított szerzeményét. Bal kezét mindig keményen odaszorító szívéhez,— ahol tudniilik a kabát belső zsebében a pénztári könyvecske rejtve volt, — hanem azért egész útján hazafelé, minden ötödik-hatodik lépésnél, a jobb kezével is megtapogatta majd kivűl, majd belől, hogy a könyvecske csakugyan ott van-e? Mindig tudta könyv nélkül egy fillérig, mennyire szaporodott már vagyonkája, de azért lámpája szelid világánál, keményen elzárt ajtók mögött, akárhányszor újra meg újra elővette ezt a méhecskével cimerezett kékborítékú könyvecskét, — minden egyes tételét kiírta, összeszámította, s ha az vágott, — pedig hát hogyne vágott volna! — s ha két-három hónap alatt egy-egy újabb százforintos gyarapulást mutatott, oh milyen édesen mosolygó arcra veté világát az a barátságos lámpa akkor! Talán mégsem lesz az az édes ábránd örökre csak ábránd, talán meg is valósul egykor, — hiszen ime egy lépéssel ismét közelebb jutottatok, oh zöld halom, suttogó lombok, iratos mezőség! A kis vagyon gyarapítására nézve az esztendőnek két hónapja volt legkevésbé kedvező: a julius meg az augusztus. Ekkor az órák legnagyobb része szünetelt, s velük együtt a jövedelem is. Ez idő egy részét Tallós úr is rendesen a vidéken töltötte. Egyetlen húga egy felsőmagyarországi városkában volt férjnél egy kereskedőnél, s a testvér oda szokott utazni azok látogatására. Ott mindig a legszívesebb szeretettel fogadták, s a nyájas rokoni körben, a szép kies vidéken igen jól érezte magát. Utóbb már hivatalos minőségben is meg kellett jelennie, mert egyszerre két kis unokatestvérkének lett keresztatyjává. Húga többi gyermeke korán elhalt, s most a nyájas sors úgy akarta kipótolni az előbbi veszteségeket, hogy a szülőket ikrekkel örvendeztető meg, egy fiúival s egy leánykával, akiknek a Samu bácsi lett a keresztatyjuk. A fiú az ő nevét viselte, a leánykát pedig anyja nevére Mathildnak keresztelték. Tallós úr mindjárt az első esztendei szünidőben ajándékot is vitt kis keresztgyermekeinek, ami egyrészről szive jóságát bizonyítá, másrészről az agglegénynek ilyes dolgokban nem nagy gyakorlati tapintatosságát, a mennyiben a háromhónapos kisfiúnak egy jó hosszú kardot vett, meg egy akkora tarka kaucsuklapdát, a melyet az újszülött nem a tíz ujjacskával, de mind a két egész kis karjával is aligha tudott volna átfogni, — a lánykának meg egy hajas babát, amely majd akkora volt, mint ő maga, azután meg főzőedényeket, — pedig hát — istenem! — azt csak meggondolhatta volna, hogy az ilyen kis csemetének még egészen másutt van a konyhája. Azonban a kis keresztfiú utóbb mégis csak belenőtt a kardba, meg a nagy lapdát ha dobni nem is, de gurítani mégis csak elgurította néhány lépésnyire, a kis lányka is megerősödött annyira, hogy a baba haját utóbb már ki is szedte, s a főzőedénykéket el is törögette. Isten neki, hadd törje! Csakhogy életben maradtak legalább ezek, legalább eddig! Majd hoz a Samu bácsi, a jó keresztapa új játékokat Pestről a jövő nyáron! És az vitt is az áldott, évről évre jobban megszerette testvérének gyermekeit. E család körében való megjelenése volt az ő esztendei rendes látogtatása. Épen itt van azonban helyén, hogy egy rendkívüli látogatásról is megemlékezzünk. Csakhogy ezt nem ő tette másnál, hanem más tette ő nála. Amint egy este hazajött, ajtaja nyílásába névjegyet talált tűzve. A csinosan kiállított jegy litográfozott szavai fölött, egy pár szó kézírás irónnal, úgy hogy az egész így hangzott: »Vasárnap délelőtt ismét eljön 10 órakor, és találkozni óhajt, Zegernyési Zegernyei Kálmán, a »Szilárd Biztosság« című biztosító részvénytársaság vezérügynöke.« — Zegernyei találkozni óhajt velem, nálam ? — kérdé magában Tallós úr meglepetve, — mi hozhatja azt ide ? Régi ismerősök voltak, egykori iskolatársak. Pesten is találkoztak néha, csakhogy Zegernyési Zegernyei Kálmán nem vette mindig észre az igénytelen külsejű magántanítót, úgy látszik, amannak nagyon felvitte az isten dolgát, igy hát nem csuda, ha a szerény állású hajdani iskolatársat nem ismerte meg mindig, különösen akkor nem, mikor előbbkelő emberek társaságában megy az utcán. Tallós ur vasárnap volt legkevésbé elfoglalva, s igy minden mulasztás nélkül bevárható. És Zegernyési Zegernyei Kálmán, a »Szilárd Biztosság« című biztosító részvénytársaság vezérügynöke, délelőtti tíz órakor, pontosan megjelent. A pontosság a nagyok erénye. A vezérügynök, korára nézve egyvívású férfiú volt Tallós Sámuel úrral, de csakis ebben az egyetlenegy pontban egyeztek meg, s minden más tekintetben merő ellentéte volt amannak. Igen délceg, csinos férfiú, magas termetű, de inkább testes, mint karcsú. Öltöze divatszerű, kifogástalan , tetőtől talpig valóságos gavallér. Ha tükör elé jutott, s pedig mindig az ilyen pontot kereste, majdnem folytonosan abba tekintett, s úgy látszék mindig talált magában olyast, amiben gyönyörködhetik. Ujjaival vagy szakálát simogatta, s az igaz, hogy annak egy szála is többet ért, mint szegény Tallós urnák egész bajuszkészsége, vagy bodorított fürtjeit rendezgető kecsesen, vagy óraláncának csecsebecséit csörgető, vagy szép, hosszúkás fehér ujjain csillogó gyűrűit villogtató. (Folyt. köv.)