Fővárosi Lapok 1879. június (126-148. szám)

1879-06-11 / 133. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: félévre ..............................6 ín Negyedévre •••••• 4 ! Megjelenik az ünnep utáni napokat kivév mindennap. Szerda, 1899. június 11. 133. szám. Tizenhatodik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetése­. (Budapest, barátok­ tere, At­henaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Elpletykáltam... Elpletykáltam Sors uramról A minap, hogy rossz szabó. Azonkívül ő figyelme Cipész is, de a’ se jó. Azt ugyan mindenki tudja, Hogy mily rossz cipőt szab ő: Kit nem szerit a világon A mit ő szab, a cipő ? Erről hát nem is beszélek, Csak az fúrja oldalam: Hogy a majszter a műhelyben Mily gonosz, igaztalan. Megsúgom, hogy mért ilyen, de El ne mondjátok neki, Mert különben ő figyelme A nyakam kitekeri. Nagyon szereti a szőlőt Amikor már nem bogyó, Kora reggtől késő estig Feje folyvást kotyogó. A sok munkát a műhelyben Aztán rosszul végezik, Mert a majszter azt se tudja: Ki a rest, ki dolgozik ? Szidja azt, kinek a bőrre Véres verejtéke hull, Vállát veregeti annak, A­ki dretvához se nyúl. A rest naplopó a bőrét Tőle duplán kapja ki, S a szorgalmas a kenyérért Hasztalan könyörg neki. De ha uj megrendelés jön, Azt csak erre sózza rá, Mig a nyújtózó pimasznak Párnát dug feje alá. Pláne cudar az inashoz, És én épen az vagyok; Ott ülök a könyökénél S reggtől estig foltozok. Üstököm ennek dacára Markából ki nem kerül, S nem nyúl ám belé Hiába, Megcibálja emberül! Bárki vétsen, a barackot A fejemre én kapom, A lábszijja minden órán Csárdást jár a hátamon. S a szegény cipészinasnak Könyben úszik a szeme, De azért a fület mutat, ha Félrenéz a majsztere. Csejthei Zoltán. — hkoh» ■ Ha a lámpa nem tört volna el! (Elbeszélés.) Szépfa J­u­ditól. (Folytatás.) Szivemből mondhatom, hogy egyetlen ügyvéd­bojtár a világon nem fejezte ki még magát ékesebben, mint én. A­mi szépség az égen és földön található volt, azt mind összeszedtem; a csillagokat, napot, a rét virágait, a hajnalt és a holdsugárt egy bokrétává kötöttem s oda helyeztem Emiliám lába elé. Többet mit tehettem volna! Ráadásul még mel­lékeltem hiteles arcképem másolatát, melyről hízel­gés nélkül bevallhatom, hogy úri módon megállta helyét a fotográfiák közt. A fényképíróknak megvan az az erényük, hogy a takaros fekete kabátot, jól kötött nyakkendőt, bod­ros fürtöket, pici szájat, karcsúságot a legtalálóbban lekapják, de a zseb ürességét s a jövője fölött töp­rengő szív heves dobbanásait nem tükrözik vissza, így az én becses egyéniségem ellenségek előtt sem tűnt fel egyébnek, mint telivér gavallérnak, kiben egy hercegnek is kedve telhetett volna. Mily édes leveleket váltottunk aztán egymás­sal poste restante. Mikor a jelen élvezetes perceiből kifogytunk, festettük egymásnak a jövőt. Oly megható színekkel, rózsás kedélylyel vázolta a házat, melyben lakni fogunk, az életmódot, melyet követünk, a menny­országot, melyet elfoglalunk, hogy Emilia a boldog­ság küszöbéről már mennél elébb vágyott bejutni e paradicsomba. Kedves kis házacskánk! Még fel sem voltál építve, már is leromboltak, még bele sem költözköd­tem nyájas falaid közé s már felmondták a lakást örökre. Pedig mennyi gondoskodással ápoltam fész­künket. A festő, kinek minden szin rendelkezésére áll, nem mutathatta volna be jövő életünket fényesebben. Emlékszem, mintha ma történt volna. A leg­szebb rózsaszin papírt vásároltam a boltban, bevár­tam, mig az óra éjfélt ütött, aztán oda temettem ma­gamat két világosan világító stearin gyertya közé s megírtam a bekövetkezendő paradicsomi világ prog­­rammját. Nemsokára letettem volna az ügyvédi cenzúrát, akkor takarosan berendezem irodámat, fogadom a klienseimet, pör pörre gyűl, hirem messze vidékre eljár, úgyhogy utójára már el sem fogadhatom az embereket. Emberfölötti erővel, szorgalommal dolgo­zom, hogy vagyonunk kétszer annyi legyen, mint kez­detben volt. És a munka után, midőn nyugalomra térek, nem kell füstös kávéházak és vendéglők labi­rintusában bolyonganom, hanem örömmel mehetek haza, ott már vár a szerető asszonyka nyájas ölelésé­vel, csókjával. Az ablakon kitekint, meglát, elém fut és én ka­ron fogva vezetem szobánkba. A madár csicsereg, a virág illatával száll elénk, a boldogság levegője a ház minden zugát ellepi. »Emilia! Bele boldog vagyok, hogy enyém vagy!« — »Kálmán! Áldom az isteni gondviselést, hogy karjaid közé vezetett. Nélküled nem élhetnék!« Férj és nő! Két testben egy lélek! Szeretet szeretettel egy utón, mely uj meg uj mennyországba vezet! Hányszor kényeztem örömömben, midőn Emí­liával festettem ezt a jövőt. Leírtam a nőket, leírtam a férfiakat. Elmondtam, hogy sokat kell néha az igaz szerelemnek szenvednie. Boldogok azok, kiknek meg­adatott a szerencse, hogy egymást megismerjék, egy­mást megszeressék s egymásban föltétlenül megbíz­hassanak. Leveleim mindig meghatották Emilia szivét. Az a vár, melyet már szóval erősen felépítettem, le­veleim következtében olyan erősnek látszott, hogy meg voltam győződve: jöhet ellenség, bármily hatal­mas, ostromolhatja százfontosokkal, még­sem fogja szétrombolhatni. A szerelem, a tiszta szerelem dia­dalmaskodni fog minden erőszakon. A három házzal bíró öreg úr sokkal jobban szívén viselte leánya boldogságát, mintsem észre ne vette volna, hogy Emilia leánya, mióta Budapestről Pozsonyba visszatértek, gyökeresen megváltozott. Azelőtt eljárt mulatságokba, hangversenyekbe és mindenütt jól találta magát, mig most sehol nem lelte helyét, soha nem jött ajkára mosoly s untatta minden udvarló. Körülvéve bármilyen víg társaság­tól, pusztának tetszett neki a világ. Mert e világból hiányzott neki valaki, hiányoztam én, epedő szemem­mel, meleg szavaimmal, szerelmet lehelő egész lé­nyemmel. Az öreg többször kérdezte leányát, hogy mi leh­e­t, de ő nem szólt. Nem volt bátorsága megmon­dani az igazat. Egyszer azonban az öreg meglelte az én rózsaszínű leveleim egyikét. Csalódik, a ki azt hiszi, hogy az öreg úr éktelen lármát csapott s leányát kiát­­kozással fenyegette, ha velem nem szakít, vagy pedig engem hiábavaló himpellérnek nevezett el, a ki sze­memet az ő leányára merem vetni. Sőt inkább, meg­fogta az angyali teremtés kezét, aztán a két vállára tette a kezét, szeme közé nézett és mosolyogva így szólt: — Leány, te szerelmes vagy! — De papa! — Az vagy, én tudom! — Honnan tudod, papa ? Az öreg úr nem akart valami rendkívüli diplo­matának látszani leánya előtt, s meg lehet, hogy leánya nem is hitt volna e látszatnak, azért a jó papa kihúzta a zsebéből az én rózsaszin papírra irt szerel­mes levelemet s megjegyzé, hogy abból tudja, Emilia le akart térdelni atyja előtt, hanem ez feltartóztatta és karjaiba ölelte egyetlen leányát. Pár percig szünet állott be, mialatt a papa gon­dolkozni látszott, hogy mitevő legyen? Egyszerre, mint a jó hadvezér, teljes elhatározottsággal ezt mondá: — Megyünk Budapestre!« — Mikor ? — kérdezé leánya. — Még ma! IV. Emlékszem, a legszebb májusi nap volt. Illatos minden körüliem. A nyíló virágok, a napsugár, a madár dala elandalított. Ébren voltam és mégis ál­modoztam ; csupa kis szárnyas angyalkák röpködtek fölöttem s a nyájas szellő érinté arcomat, s nekem úgy tetszett, Emiliám rózsás ujjai enyelegnek fürteim­­mel. Minden oly édesen mosolygott körültem! Zsebemben volt meg­írva a rózsaszínű szerel­mes levél, újabb bizonyítéka a mély érzelemnek, me­lyet szívembe rejtve viseltem. Elindultam hazulról, hogy lássam az embereket, kik nem irigylik boldogságomat, mert nem ismerik; ha ismernék, irigységgel telnek el szívük. Mindnyájan oly közönyösen mentek el mellettem, mig a rózsaszin papír zsebemben majd elégette oldalbordáimat. Mily jól is éreztem még magamat az egyik utca szögletén, midőn a posta felé fordultam. Nem volt egyéb gondom, csak hogy az ötkrajcáros bélye­get megvegyem a levélre s útnak ereszszem Ámor postáját. (Vége köv.) M­atróna. Herceg Lubomirski beszélye. (Folytatás.) A függöny újra rendes, mozdulatlan állapotban volt és Potap újra a lelkészhez fordult. — Nos, hát hogy leszünk? . . Ne zsidóskodjál! A pópa mérgesen és megvetéssel dobbantott lábával: — Fuj! — kiáltott föl, — hogy merészelsz te engem e fajzattal összehasonlítani ? Miksa újra fölkelt és megölelte a lelkészt. — Légy könyörületes! — csengett. — Légy irgalommal irántam. Intézd el tíz rubelért ezt a há­zasságot ! — Lehetetlenség, — Miksa fiam! — O fukar s e mellett még sértegeti is lelki atyját. Megint hörpentettek a pálinkából s arcuk hová­­tovább derültebb, vidámabb jelleget öltött. A köl­csönös szeretet érzete tölté el szivöket s némán, nyájas pillantással néztek egymásra.

Next