Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-14 / 236. szám
Kedd, 1879. október 14. 236. szám Tizenhatodik évfolyam. Hirdetések mintegy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 írt. Negyedévre.....................4 „ Megjelenik «je üünnep utáni napokat kivéve mindennap. A szerencse fia. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A kis báróné ugyan nem látja be, hogy miért ne tehetnék , hanem hát egyelőre nem kíván annyit... De őrnagynak csak megtehetnék. • — Hiszen még harmincéves sincs, — mormog az altábornagy úr. — Ej, hát az önkis hány éves volt, mikor őrnagygyá lett ? — veti ellen a kis báróné. A vitéz altábornagy mentegetőzik, hogy ő már harminckét éves volt. . . — Aztán tudod, az udvari szolgálat az máskép számíttatik ... és voltakép családunk . . . tudod, nem a tiéd, hanem a miénk! . . arra is csak kellett tekinteni. Hanem a feldmarschall-lieutenant hiába szabadkozik, hiába magyarázza saját érdemeit. — Csak úgy tud táncolni, mint te, — viszonozza a báróné kissé tiszteletlen. A nagybácsi mondhatná ugyan: »De rendezni. . . rendezni, Nathalie?« Mert az a tudomány, egy táncot jól rendezni. Aki egy colonnet a bálteremben jól tud vezényelni, az tud kommandirozni a harctéren is. Mindezt mondhatná a derék altábornagy, de asszonyokkal nem tanácsos vitába ereszkedni. Inkább hallgat s lót fut a Hofkriegsratb épületébe, hogy csak úgy liheg a hátán a copf s egészen kivörösödik az arca. Az aranygalléros sok vén múmia nem tudja, hogy mit csináljon már vele. Egyébként vele még csak boldogulnának, hanem a sok szép asszonynyal! Nem léphetnek be egy társaságba sem, hogy körül ne fogja őket egyik vagy másik s arra az érdemekben gazdag tisztre, Kocsárdy Gergelyre ne figyelmeztesse. Végre ő excellenciáik kitalálják a módját, hogyan szabaduljanak meg. A polgári pályán nyitnak utat az érdemekben gazdag fiatal embernek, ott több a kilátás, a katonai pálya nem kecsegtethet már semmivel, a háború elmúlt. Hej,ő excellenciáik maguk is polgári pályára fordulnának, ha valamivel fiatalabbak volnának. A fiatal ember feje kissé megzavarodik a sok beszédtől. Az excellenciás urak elhalmozzák nyájasságaikkal ás más excellenciásoknak ajánlják. Soha ilyen jeles fiatal embert még nem láttak a világ teremtése óta ő excellenciáik s bizton merik állítni, hogy a secretariusi állást a cs. k. udvari kamaránál kitünően betöltené. A fehér katonakabátot ugyan le kell vetni s aranyhímzéses zöld frakkal fölcserélni, a lovas kard helyébe is kurta gyikleset kap oldalára, hanem az mindegy. Kocsárdy Gergelynek csak egy célja van: emelkedni, — emelkedni. — Egy év alatt tanácsossá kell lenni, — biztatják a hofkriegsratbbeli excellenciák. Lindenfels báróné nincs megelégedve azzal a zöld hernyó-ruhával, de a feldmarschall-lieutenant nagybácsi nyomtatásban kimutatja a rangosztálytabellából, hogy az udvari kamarai secretarius az őrnagygyal egyenlő rangú. Egy másik szép asszony véleményét szeretné még megtudni Kocsárdy Gergely, de azzal nehéz találkozni, az csak a legfelsőbb körökben mozog. Egyszer mégis találkoznak. A szép hercegné úgy bánik vele, mint régi jó ismerőssel, úgy látszik, , nem neheztel hódolatáért s pár percet szívesen ajándékoz neki a sok főur közepett is, hanem arra, mikor a fiatal kapitány előadja, hogy meg akar válni a hadseregtől, nem mond a hercegné semmi véleményt, még arcáról sem olvashatni le semmit. — Csak arra figyelmeztetem önt, el ne mulaszsza a kamarai elnök öregebb leányának udvarolni. Nagyon csúnya s a harminc éven túl jár. Ennyi az egész, amit a szép hercegné tanácsol. Kocsárdy Gergely nem tudja, a bántó gúny vagy a nyájas biztatás mosolya-e az, a mi a hercegné ajkai körül lebeg ? Ez az arc oly egyforma mindig. Aztán hosszú ideig nem találkoznak ismét és mikor újra találkoznak, Kocsárdy Gergely nem viseli már a katonaruhát. Egy percig úgy rémlik az ifjúnak, mintha a szép hercegné szemöldökei kissé komoran húzódnának össze, de aztán megint csak oly derült arcának kifejezése, mint egyébkor, mosolya megint csak oly nyájas és varázsló. — Oh! ha tudnám, hogy szeret! — tusakodik magában az ifjú. Ki tudná azt megmondani ? Százszor, ezerszer kérdezi azt önmagától, otthon magányos szobájában, a hivatalban a rideg poros akták közt s a szalonokban csillogó hölgyek társaságában. Mindenüvé elkíséri a szép hercegné csábító képe s mindegyre jobban homályba borul az a másik kép, mely egykor ép igy hevítette, ép igy buzdította előre. Ah, hogy is versenyezhetne az egyszerű leány a ragyogó urhölgygyel! Mily fényes jövőt igér az egyik s mily sivárt és kicsinyest a másik! A becsvágyó férfi, ki megkóstolta már a tündöklő nagy világ élveit, nem térhet vissza oda a homályba, a semmiségbe, a vályog-házikók közé, hol nyomorult tengődésben, pipa és bor közt múlik el az élet, térdig gázolva télen a sárban, nyáron a tanyán izzadva, béresekkel veszekedve, gulyákat látogatva, vagy a városházán igazságot szolgáltatva szűr szabóknak és csizmadiáknak, reggelenkint beszólva a görög boltoshoz egy kis fris hir végett s nagytiszteletű urakkal tanácskozva az eklézsia dolgán. Mily élet volna az! Nem, Kocsárdy Gergely érzi, hogy oda többé vissza nem mehet. Az az élet már nem neki való élet. Más világ ez itt, más világ az is ott s az egyikből nem lehet büntetlen átlépni a másikba. Néha-néha még háborgatja ígérete no de hisz azon is könnyű segíteni. Megnyugtatja magát, hogy úgy is hiábavaló volna most már oda visszatérni, Rózsika azóta bizonyosan férjhez ment és azt igen okosan is cselekedte. Gergely szivében már nincs más számára hely, s csak a szép Sophie hercegné számára. Időközben azonban nem mulasztja el követni a hercegné tanácsát. A cs. k. udvari kamara elnökének csakugyan nagyon csúnya és vén lánya van s ő excellenciája igen jó szemmel nézi, ha valaki forgolódik a leány körül, nem mintha hiányoznának az arravaló vállalkozók, olyan nagytekintélyű államférfi leánya körül soha sem hiányoznak, még ha csúnyább volna az ördög nagyanyjánál, akkor sem, de több közül jobban lehet választani, Leonora comtesse pedig nagyon válogatós. Úgy látszik, az apja ízlésével bir, ki a maga idejében szintén a legszebb leányt szemelte ki feleségül, bár nagy hasznát nem igen vette a nagyméltóságú ur. A szép asszony mindig szerfölött szomorú volt, sokat köhögött s egyszer csak elköltözött ez árnyékvilágról, két kis leányt hagyva hátra, kik mákszemnyit sem hasonlítottak elhunyt szép anyjokhoz, hanem annál többet apjokhoz. Négyszegletes fej, kiálló arccsontok, apró beesett szemek. De mindegy , Schenk-Brichta Wladiszláv gróf, a cs. k. udvari kamara elnökének leányai azért jogot tarthatnak a legszebb férjre, mint ahogy atyjuké volt a legszebb asszony Bécs székvárosában. A magyar ifjú csakhamar megnyerte Leonora comtesse tetszését. Igen distingvált férfinak látszik, vélte a comtesse. Nem tud a papa valamit családfája felől? Ő nagyméltósága e részben nem adhatott kielégítő választ. — De nem baj; ha valami hiányzik, utánpótolhatjuk. Gondolom, a bárói korona mindenesetre kívánatos lesz. Leonora comtesse sértődve bigygyeszti föl ajkát. — Mit gondol a papa? Es no, ő nagyméltósága semmit sem gondol, de ha annak a fiatal embernek mégis komoly szándékai volnának . . . — Ahhoz elébb még nekem is volna szavam, — véli dölyfösen Leonora comtesse. (Folyt. köv.) E g y e s-e g y e d ü l. André Theuriet regénye. (Folytatás.) — Oh, hiszen akkor én örömmel megosztom önnel, asszonyom, a munkát, — viszonzá Pascal. — Holnap reggel már viszek is szállására. — Köszönöm, Pascal úr... Néhány másodpercig szótlanul ballagtunk egymás mellett a pázsitos után, mígnem én törtem meg először a csöndet. ■— Hát a zenével mennyire haladt már ? — Meglehetősen haladok a zenészetben s most egy kiadóval akarok megalkudni, a ki népdalaimat kiadná... De hát a tavasz oly tunyává tesz engem , nagy szükségét érzem a szórakozásnak s úgy ösztönöz valami arra, hogy a zöld lombok és bokrok közt járkáljak. Oly különös érzés ez, melyet én soha sem éreztem falun. Oh, én ismerem ezt az érzést s részvéttel kérdezem tőle: — Tehát egészen egyedül van ön ? Nincsenek barátai ? — Sem barátaim, sem ... sem senkim! — viszontá mosolyogva. Én úgy tettetem magamat, mintha nem értettem volna meg s ő falusias őszinteséggel folytatá: — Lássa kegyed, ha engem a magánosság nagyon gyötör, ide jövök, és szemügyre veszem ezeket a kis varrónőket vagy a diákokat, kik kedveseikkel karonfogva sétálgatnak és mint Jean-Jaques, eszegelem száraz kenyeremet a pecsenyegőz mellett, melyet mások élveznek. Ekkor meg nem állhattam, hogy el ne kacagjam magamat. A jég megvolt törve smi úgy tettünk, mint jó barátok s csevegve sétáltunk az ösvényeken, mígnem a szürkület lassan-lassan jelenkezett. Egyszerre dobpergés hangzott a távolból s az őrök kiáltásai: — Zárják a kapukat! — Ideje, hogy haza térjek,— mondám szemérmesen, lyilván Naniche nyugtalankodása, ki már várt ,csodával. — Számolok ígéretére, uram. A viszilátásig! A fiatal ember habozva állt, mozdulatlanul, nem tudván, várjon rögtön elváljon-e tőlem? Végre megbajta magát, én pedig elsiettem a Bleurus-utca felé eső rácskapu irányában s még egyszer visszafordulva, észrevettem a mint Pascal egy orgona-bokor mellett bámulva állt, szoborszerű mozdulatlanságban. V. A kísértések fejezete. Nan Pascal megtartotta ígéretét. A luxembourgi kertben történt találkozásunk után való nap elhozta nekem a lemásolandó iratokat s szives nyájassággal adott előleges magyarázatokat a különféle periratokra, a hivatalos számjegyekre és széljegyre-