Fővárosi Lapok 1879. december (277-299. szám)
1879-12-02 / 277. szám
Kedd, 1879. december 2. 277. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ................................8 írt. Negyedévre........................... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendőők. Arany Jánoshoz. Halhatlan költője Toldi Szerelmének, Ne félj, énekedre ha viszhangzik ének, Mint hajnaldalát ha pacsirta elverte, Napestig felel rá szajkóknak koncertje. Én csak rá mutatok arany szavaidra: »Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza ...« Remény zöldjét szeded hantján a síroknak: »Mit az élet megvon, megadják a holtak !« Nem hogy megállítsd hű dicsőséged napját, Sem hogy uj borostyán ligeten haladj át, Nem is hogy uj hangot adj a hír kürtébe, Dalolsz, lelket fúni nemzeted keblébe! A nagy Lajos királyt midőn fölidézed, Hatalmas lelkében sejtjük a tiédet, Álmaid szólalnak Daliás időkből, S a te honszerelmed Toldi Szerelméből! S amit el nem mondasz, de mi rajzolatlan, Mint virágban illat, ott lebeg dalodban: Hogy a fényes képben örökített múlton A lehanyatlott kor küzdeni tanuljon ! Oh, ha ezt megértik, úgy halhatlanságod Hazádra is örök életként ruházod, Dalodban nemcsak múlt híre, mi föltámad : Prfétája is vagy jövő nagyságának ! Bartók Lajos. ------------— A vándormadár. (Beszély.) Varga Jánostól. (Folytatás.) A lány sokat szomorkodott ezen. Faggatta is a legényt,mikor az még a munkában sem hederített rá. Ott járt kaszája nyomán, kötözgetve utána a kövér kévét s a legény annyiba sem vette, mintha lebomlott bocskorszítja volna. Ha kérdezte, nem felelt neki. Vagy kifizette kurtán. — Ne szólj hozzám, mert megtalálják látni, aztán kiadják az utamat. — Mért beszélsz így, Mitru ? Mért okozol fájdalmat? Majd megbánod egyszer, ha későn lesz. — Nincs mit megbánnom! Nem én csináltam így az utat, amelyiken haladnom kell. Neked így jobb, azt tudom, ne is erőltesd meg magadat. Tedd, amint a jó kedved tartja. Sokan látták azt, hogy mi fáj a lánynak. Vigasztalták is, a mint a jó lelküktől telt. — Bolond vagy, ha töröd is a fejedet. Úgy se lesz más a vége, csak megint verés. Jobb bizony mást gondolnál, mikor a tenyereden fekszik a két élet, s nyúlhatsz, amelyik után akarsz. A lány csak sírt, és nem mert gondolkozni. Még azt is bűnnek tartotta, hogy jobb sorsra vágyjék. Jól tudta, mint választott, s azt is tudta, hogy sorsa nem sokára eldől. A legény kedve nagyon borult volt, szívén látta a terhes gondot; a sötét fellegek az égen közeli vihart jelentenek. A vihar aztán ki is tört. A hét vége felé már nem állta a legény a dicsőséget, s úgy bele talált kóstolni a pálinkába, mintha az egész heti kántorböjtöt egy nap alatt akarná kipótolni.• Azután hóna alá kapta a dudát s olyan keservesen végig ríkatta a bodláján, mintha az öreg apja halálát siratná. Anica elképedt a csimpolyaszó hallatára. Reszketett és vizsgálta az öreg kalauz arcát, ha onnét leolvashatná az ítéletet. Tudta, hogy elvégződött a tréfa, s a legénynek szégyennel kell takarodni a határból. A csimpolya-hang lassan kint elhalt, és csak néha hozott vissza az esti szél egy-egy keserves, panaszos kurjantást,amilyen csak szerelmes részeg ember kedvétől telik. Az öreg kalauz, kinél a lány otthont talált, — , szomorúan fordult az ablak felé. Ne lássa az a sze-gény teremtés aggodalmát, ami az ítélet kimondására elfogja. Mert az elkergetést már az isten sem veszi le a szószegő legény fejéről. Azt gondolta, hogy megcsalhatja a leányt, de biz arra még nem volt elég öreg. A lány csak azt várta, mig minden lecsendesült a brodlájon. A kis gyermekek, az öreg unokái, édesen szunnyadtak anyjuk ölelő karjai között, s az öreg, mint a házőrző küszöb, végig feküdt az ajtónyitás előtt s lassú lélekzése behullott a kunyhó belsejébe. A lány csendesen fölemelkedett zizegő szalmafekhelyéről. Feje égett és szemei előtt tarka karikák kergették egymást. Erei kidagadtak az izgatottságtól s remegve tétovázott, mint az erdei őz, mely vadászt szimatol s még nem tudja, merre van a mentő csapás. Úgy állt egy darabig neszelve, még lélekzetét is visszatartva. Csak most segítse ki az isten, hogy a többiek föl ne ébredjenek. Kisegítő baj nélkül. Csendesen átlépte az öreg, eleven küszöböt s aztán sietve tűnt el a nádkunyhók árnyékában, arra, a merre a csimpolyás távozott. Rövid volt az utcasor s csakhamar kiért a tisztásra, a levágott tarlók közé, ahol az áldás már keresztbe rakva várta az osztást. a leeső harmat milliónyi csillagszem képében rakodott le a tarló apró fűszálaira, s a lány érezte, mint áztatja katrincája rostjait s lábait. Eszébe jutott a szegény csimpolyás, a kinek senki nem ágyait s a nedves fűben csapzik valamelyik kereszt tövében gondozatlan göndör baja. Megállt és hallgatózott. A nyögés csakhamar nyomra vezette. Hamar rátalált a részeg legényre, aki mámorával s álmával küzdve, nyugtalanul hánykolódott a tarló nedves és szúrós szalmaszárain. Az összelappadt duda kilátszott dereka alól, ahogy buktában keresztülhevert rajta. A mámoros ember kékre duzzadt ajkain gőzös tajtékot ver a lázas lélekzet; félig nyílt szemei ijesztően sötétlenek a vastag vérerektől s kócos haja előre omolva fél arcát eltakarja árnyékával. Megrendítő képe egy ember állat-keveréknek. A lány nem nézi egyenként a legény vonásait, csak azt a végtelenül elhagyott, szerencsétlen teremtést látja, akinek kényére bízta a sors, s akihez egy életnyi hála köti elszakíthatlan láncokkal. Elsimítja arcáról az összecsapzott hajat, megtörli katrincája aljával a lázban égő arcot s kezeinek balzsamos érintésére megmozdul az alvó s görcsös ökleivel ellöki magától őrző angyalát. A leány nem is sóhajt a durva ütésre; még közelebb hajol s gyöngéden költögeti az alvót. — Mitru ébredj, Mitru, én vagyok, én vagyok, Anicád , ébredj föl, hallgass reám! — Te vagy az ördög! no jó! — hebegi a részeg és elfordul a másik oldalára. — Mitru drága, nem ismersz?! Kelj föl az istenért, — gyere innét, gyere velem innét. Ne aludjál, ébredj föl. És megrázza az alvó vállait, és félkarját az elhanyatló fő alá fekteti s félig fölemelve keblére vonja; a fölcsapó pálinka-bűz majd elszédíti a leányt. A legény a kényelmesebb fekhelyen újra álomba merül, s a lány kényezve tartja gyönge karjai közt az ölébe hanyatló terhet. S mig a mámoros ember ölében nyugszik, nyugtalan lelkében egymást kergetik a tervek; nem érez terhet, nem bús levegőt, nem hulló harmatot; lázas szíve csak egy gondolaton jár: megmenteni ezt a boldogtalan embert a szégyentől, bajtól, elkergetéstől. És mire a hajnalcsillag helyére fordult az égen , az első pacsirta megsejdítette az első felszökkenő piros hajnalsugart, kész volt a leány vakmerő terve is. El fog menekülni a tanyáról a legénynyel együtt. Elmegy búcsú nélkül jó ismerőseitől; elkerüli még faluját is; beljebb a havasok alatt sok pásztor elél kevésből, boldogan. És nem lesz egy íze, amely visszahajtaná; el fogja felejteni gyermekemlékeit, melyek az örökre elhagyott édes otthont eszébe juttatnák. Mitru fölébredt és bámulva nézett a lányra. — Hát te mit akarsz itt ? — Én ? — te melletted ?! mióta nem tudod azt ? — A legény fölugrott a leány mellől. — Szép szemfényvesztő vagy ismerem a virtusodat. (Folyt. köv.) A hallgatás súlya. (Lélektani tanulmány.) Írta Kürnberger. (Vége.) Szegény, üldözött titok! Mit akarsz te az emberek között ? Kerültem az embereket, kerestem a magányt. Napokig erdőkben, pusztákon, kopár hegyeken és bozótos utakon kóboroltam. Jól esett az egyedüllét. Láttam az óriási tömegek világát, szilárdan és örökkétartóan — nem erkölcsi fogalmakra támaszkodva ! Fennállt. Szép vala. Névtelen rombolásra várva, életet, rendet s türelmet lehelt. Ezt a világot nem emelné ki sarkaiból gyilkosság. A görény a kis madarakat ölte és a vadmacska a görényt. Éjjel-nappal véresen, nyugodt és vidámarcot mutatott a világos napnak és a méla holdnak. E világban a nagy világszellem nem uralkodott kicsinyes emberi szellemként. Ez volt az én világom. Gyilkoltam! kiáltottam egy ízben a Kabhegy legvadabb magányában teletorokkal. Kiáltásom diadalmas volt, mint mikor a pezsgő röpíti a palack dugaszát. A levegő megrezgett, a lombos tölgyfák zúgtak hangomra, az elemek elnyelték és túlharsogták a szót, mint a tenger dagálya a kagyló törését. És mégis jól esett." Gyermekes élvezet! Szégyeltem gyermekes pajkosságomat. De hiába szégyeltem. Nagyon is jól esett. Még éjszaka is, mikor ágyban feküdtem, örvendve gondoltam arra a pillanatra és még szép feleségem sem tudott úgy felvidítani. Titkomat a levegőre bíztam ! Gyermekes élvezet, de — élvezet. Ismételnem kell. Szomjútoztam rá. Már a következő reggel szándékom megint a szabadba vitt. De csak most jutott eszembe, hogy a hegyes vidék nem épen ínyemre való. Milyen könynyen elrejtőzhetik ott valaki! Minden arasznyi föld váltakozva emelkedik és sülyed; a sziklák, bozótok, fák, sőt a magas fű számtalan búvóhelylyel kínálkoznak. Megijedtem, hogy már tegnap nem gondoltam erre. Ma eszembe jutott és óvatosságra intett. Szomorúan lovagoltam haza. Irmám dallamos fülemile-hangja, fiacskám csiripelése irigységgel töltöttek el. A boldogok ők kimondhatják, ami együgyű szívükön fekszik. Ez ugyan nem sok, de bármily kevés is: e telt ajkaknak szólásszabadságuk van. Ez ártatlanságuk kiváltsága. Vigye el az ördög! A nyelvnek nem szabad magát az állati hangoktól megkülönböztetnie, hacsak ott nem kezdi, hol az erény végződik. Kerültem házamat. Bejártam az országot, csak azzal a gondolattal, hogy szavamat elmondhassam. Közelben és távolban kerestem a helyet, hol biztonsággal megtehetném. Eszembe jutott az alföld. Nagy utazás odáig, — de a világ végére is elmentem volna, hogy saskiál