Fővárosi Lapok 1880. április (74-99. szám)

1880-04-22 / 92. szám

Csütörtök, 1880. ápril 22. 92. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 .’rt* Negyedévre ...... 4 . Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület.) a kiadóhivatalba küldendők. A gyöngéd férj. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A kedves kis fiatal nő egy szóval sem szól bele az egész alkudozásba, csak még jobban oda simul férjéhez s kis kezével gyöngéden megszorítja a férj kezét. A butorárusnak valami sürgős dolga akadha­tott ; egy pókhálót vett észre valami sarokban s azt neki most azonnal le kellett onnan tisztít­ni, a­mi megfoghatatlan módon annyi időt vesz igénybe, hogy azalatt akár az egész falon végig mehetett volna a kefeseprővel. A férj, ki azalatt ifjú nejével egyedül maradt, erősen törülgeti homlokát. — Kiállhatatlan meleg van itt, — magyarázza kis feleségének. Csakugyan igaza lehet, mert a szép fiatal asz­­szonynak is egészen kipirult az arca, de az nem szól semmit, csak férje kezét szorongatja. Igazán csupa gyönyörűség nézni, hogy szeretik egymást. Most összedugják fejüket és suttognak. A kis szürke ember a szögletben kárörvendőn vigyorog. Hej, vele is úgy tett a csalfa asszony, a­ki felesége volt, neki is úgy hizelgett, az ő kezét is úgy szoron­gatta. Átkozott legyen, a­hol azóta csavarog! A kis szürke ember egy szót sem hall oda a szögletbe abból, a­mit suttognak, de azért tudja, akár meg merne rá esküdni, hogy most a férj azt mondja nejének: — Szívesen megvenném, kedvesem, de látod, nem nekünk való. Hogyan telnék a mi fizetésünkből ennyi pazarlás ? És a szép fiatal asszony azt feleli rá: — Hiszen csak egyszer történik, kedves, egyet­lenegyszer, s azt gondoltam, hogy majd meggazdál­­kodjuk másutt. De ha nem akarod, kedves, hát ne beszéljünk róla. És akkor kezdenek el csak igazán beszélni róla. Mire a kis szürke ember lassan tipegve odaér, akkorra már a magas homlokú, kopaszos úr szilárdul elhatározta, nem minden lelki gyötrelem nélkül ugyan, hogy kedves kis feleségét megörvendezteti az­zal a garnitúrával. Csak az árra nézve kellett még megállapodni, a­mi nem volt nehéz, miután a szürke kis emberke any­­nyira elragadtatta magát udvariassága által, hogy ő nagysága kedvéért egyszerre újabb száz forintot elen­gedett. Most már a férj sem schmutzigoskodhatott s valóban félnie kellett, hogy lealázza magát neje szemei előtt, ha még tovább alkudozik. Nagyon tartózkodva merte hát csak előhozni, hogy nézete szerint hatszáz, vagy mondjuk hatszáz­ötven forint elég volna. De a kis szürke emberke tisztában volt már most azzal, hogy minden további engedmény fölösleges. Hétszáz­ötven forint, kérem a lássan, egy krajcárral sem adhatja olcsóbban. Minek adná, mikor így is megveszik ?. És meg­vesznek még egyebet is. A szép menyecske mind egyre nyájasabb lesz férjéhez, a kopaszos kövér úr mind egyre sűrűbben törülgeti izzadó homlokát, a kis szürke ember majd a füléig húzza szét a száját, úgy moso­lyog és köhécsel. Sok hajlongás közt kikiséri végre a boltból a vásárló uraságokat. — Hová küldjem, kérem a lássan, a holmikat ? — kérdezi mély alázattal. A vidékinek látszó kövér ur átadja névjegyét. Siráky Pál kir. törvényszéki biró. — Eddig Gyöngyösön laktunk, most tétettem át magamat a budapesti törvényszékhez, — magya­rázza nyájasan a kövér úr. — Nagyon helyesen, kérem a lássan, — viszo­nozza a kis szürke ember. — Hiába, Budapesten van csak az igazi élet. — Na a­mi azt illeti, Gyöngyös sem az utolsó, azt bátran merem mondani, — kél az elhagyott vá­ros védelmére a törvényszéki biró úr. A szép menyecske orrocskáját fintorítja, a­mi elég világosan kifejezi véleményét Gyöngyös városa felől; bővebben azonban nem tárgyaltatik a kérdés, mert eközben kiérnek a boltajtón s beülnek a bér­kocsiba, mely reá juk várt. A kis szürke ember levett sapkájával kezében ott áll egy darabig a bolt ajtajában, mialatt a kocsi elrobog, aztán visszatér bútorai közé és sokáig járkál izgatottan, vigyorogva, köhécselve, töredezett szava­kat mormogva, bútorai közt. — He, he, he . . . látott már valaki kedvesebb párt ? A férj csupa vajból, csak rá kell nézni azokkal a tüzes barna szemekkel s mindjárt elolvad ... És az asszonyka? ... Ne félj, engem el nem ámítasz szende lárvácskáddal. Ismerem a fajtádat. Az én galambkám is ilyen volt. Szeretett, mig minden szeszélyének en­gedelmes rabszolgájára talált bennem . . . azután . .. nos azután odább repült . He, he, he, milyen jó, hogy most már csak a más baján nevetek. És nevetett rajta úgy, hogy arca egészen eltor­­zult a kíntól s fuldokolt a görcsös köhögés miatt. II. Két hét múlva csinosan bútorozott első emeleti lakásban találjuk a mi bele .• ■ házaspárunkat. Jóformán mindez’" ’ „É­n már látva, a lakás, a­mi csak a kényelmes, elegáns berendezéshez szük­séges, ámbár az asszonyka még mindig nagyon sok hiányzó tárgyat fedez föl, úgy hogy bizonyosnak te­kinthetni, hogy ha azt mind megszerzik, nem férnek már el abban a négy szobában s a jövő fertálykor okvetlen uj lakást kell keresniük. Addig majd csak elszorongnak itt valahogy. A tisztelt törvényszéki biró urnak ugyan úgy látszik, mintha valami nagy szorongásnak nem lehetne ezt mondani s mintha tovább is elférnének itt; de az asszonyka jobban tudja. — Az már az én dolgom, kedves. Neked nem lesz semmi bajod vele, én majd utána nézek. Hisz én sem szeretem a hurcolkodást, kedves, nekem van vele legtöbb bajom s olyankor mindig törik, romlik va­lami , hanem azt látod, hogy itt nem maradhatunk, kedves. Ebbe a szalonba csak nem vezethetjük, ha vendégünk jön. Nézd csak azt a kopott falat. Az em­bernek kiég a szeme . . . Aztán a bútoraink, kedve­sem, a drága új bútoraink mind elromlanak ebben a nedves lakásban ... És a te szobád is olyan homá­lyos, kedvesem, hogy télen nappal is lámpát kell égetni benne . . . Igazán, nem engedhetem, kedves, hogy ilyen sötét lyuk legyen a te szobád. Oly édes, nyájas hangon mondja el mindezt s annyi alapos okot tud fölhozni, hogy a férj nem bir rá mit felelni s mikor aztán az édes szavakhoz né­hány még édesebb csók is járul, a törvényszéki biró úr föltétlenül megadja magát. — Nem bánom, Vilmácskám ... a­mint neked tetszik. Ismervén azonban Vilmácskája természetét, annyit mégsem tart fölöslegesnek megjegyezni, hogy a mostaninál drágább lakásba nem igen bocsátkoz­hatnak bele. — Tudod, angyalom, hogy fizetésünkhöz mérve sajátkép ez is már . . . A kis menyecske nem hagyja egészen ki­mondani. — Tudom, kedvesem. Hogyne tudnám ? S gömbölyű karját férjének nyaka körül fonja. — Te, te, édes mormogó öreg medvém, hát pazarló asszony vagyok én, vagy mi ? — Oh dehogy, kedvesem! — siet megnyugtatni a férj. — Te vagy az én jó kis feleségem. — No látod. Ha néha többet kell kiadnunk, az állásunkból foly, nem tehetünk róla. Fenn kell tartani társadalmi állásunkat. És mit gondolsz, ha Henriette meglátogatna, hát nem restelnéd magad is, hogy ilyen helyütt találna ? Mondd meg csak iga­zán, hogy restelnéd. — De hát miért? — mentegetőzik a törvény­­széki biró úr. — Nem lakhatik mindenki palotában, mint ők. Nekik könnyű, de nekünk a magunk vagyoni helyzetéhez kell szabni magunkat. — Hát hiszen kedves, nem mondom, hogy te­hetségünkön fölül megerőtessük magunkat. Hanem azért csinos, díszes házban mi is lakhatnánk, ha­bár nem a magunkéban, mint Henrietteék. Egy nekünk való lakást már találtam is, kedves. Tudom, hogy neked is tetszeni fog. Épen üresen áll. Holnap majd megnézhetjük. — De az ára ? — veti ellen halkan a férj. — Az ára ? — mosolyog a szép asszony piros ajkával és csábító szemeivel egyszerre. — És hiszen majd lealkudhatol belőle. Gondolom, körülbelől any­­nyiért, mint ez a mostani lakásunk, megkaphatjuk. És ha talán valami kevéssel drágább volna . . . — Drágább ? A kövér úri embernek kissé kivörösödik a homloka. — Mondom, hogy csak egy kevéssel, — viszo­nozza a szép nő mosolyogva s a kis kezecske ciró­gatva húzódik végig a tüskés szakálon. — Hát any­­nyit sem tennél meg az én kedvemért? (Folyt. köv.) Daniél­a. (Francia regény.) Irta Étienne Énault. (Folytatás.) A­mint a leányka eközben egy pillantást vetett a mezővároska felé, pár száz lépésnyi távolban észre­vette ama fiatal urat, kinek ő annyira feltűnt s ki most mozdulatlan állt, feléje fordulva. Danielának az arcát élénk pír futotta el. Márk is meglátta a fiatal embert s gondolván, hogy unokahugát boszanthatja e folytonos szemmeltartás, ingerülten kiáltott föl: — Ejh ni! Úgy látszik ez a drága úr minket kémlelget. No hiszen mindjárt megmutatom én neki az utat! Azzal már kengyelbe tette a lábát, de Daniela visszatarta őt. Az idegen alkalmasint gyanítván, hogy közel­­léte alkalmatlan, megeresztő a kantárszárat s tova ügetett. — Ez az úri­ember, kinek nyerge mögött a pod­­gyásza, bizonyosan utazó, tourista, — jegyzé meg Oktáv szomorúan. — Épen mint ő, én is nemsokára igy utazom, egyedül, szemlélődve. — De nem viseli magát oly illetlenül ? — mor­mogta Márk boszúsan. — Oh, — folytatá Oktáv, mit sem ügyelve Márknak a megjegyzésére, — nekem nem fájna oly nagyon a megválás, ha Nelhouet és Pont-Scorff­­nak búcsút mondva, magamban így szólhatnék: »Ő már visszatért hajlékába; az én bobó szenvedélyem csupán egy pillanatra zavarta föl tiszta lelkének nyu­galmát.« Oh, Daniéla, Daniéla, legyen nagylelkű! Részesítsen engem e vigaszban. Oktáv nem remélte ugyan, hogy e kérelme sikert arat s inkább csak szive sugalatából ösztönözve tette azt. Már várta is a kérlelhetetlen, tagadó választ, pedig hát gyakran megtörténik az életben, hogy ép akkor állunk legközelebb a sikerhez, midőn azt hisz­­szük, nagy távolságra vagyunk attól.

Next