Fővárosi Lapok 1880. május (100-122. szám)

1880-05-04 / 102. szám

Kedd, 1880. május 4. 102. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A bokrok dicsőítése. (A »Tavasz«-ból.) Csakhogy újra látlak a hegy oldalán, Dermesztő, halálos, szörnyű tél után . Csakhogy nem borít már Jég s hó szemfödője, Ismerős bokraim Sűrű, zöld erdője ! Zsarnokod viharzó mérge­im’ kihalt, Neked adta az ég a szép diadalt; Nap fénye, szellője Mind neked segített, S örömedet most az Övékkel vegyíted. Galyjaid homályán szökdécselve jár S hangosan dicsőít a boldog madár, Még ma messze repked, Dalra szüntelen kész: Holnap már szeretget S fészkének helyet néz.­­ Pázsitod zöld selymén játszva hencsereg S hangosan dicsőit a gyermeksereg ; Gyönge hajtásidnak Mind hasonló társa : Melyikök gondolna Még a hervadásra ? Hűs árnyaid alatt gyakran megjelen S hangosan dicsőit a bor s szerelem. Tündéri kehelyből Ki sejtene záport ? Csábítón kínálja Az isteni mámort. Néma csak az a szív, de némán is áld, Mely sűrűbben egy kis rejteket talált S titkos nagy keservét Ott önti ki nálad, Melyet rajtad kívül Csak az isten láthat. Lévay József. — — A bazár „Tavaszba. (Alkalmi üdvözlet.) Itt a tavasz! Lenge fuvalma mámorba ringat, nyíló virágainak illata örömmel tölt el! Oh szép ta­vasz, ébredése a természetnek, beteg lelkek gyógyí­tója, szegények sóváran várt barátja: légy üdvöz! Virágaidnak örülünk, napfényedet áldjuk, s mada­raidnak énekével emelkedik lelkünk is a magasba. De a te léted oly rövid! Pár hó csak s viruló lomb­jaid elfonnyadva, megsárgulva hullanak a földre s madaraid éneke helyett az őszi szél süvölt a fák száraz ágai között. Kietlen, kopár lesz minden s bár­sony mezőidet majdan fagyos lepel borítja! De ismerünk tavaszt, mely nem hagy el, mely örök; tavaszt, melynek virágait nem dermesztheti őszi szél; hideg takaró; tavaszt, melynek virágaihoz fogható szép nincs; tavaszt, melynek bájával nincs a mi fölér; tavaszt, mely boldog örömmel tölti el mindenkor kebleinket. Ez a tavasz a ti szigetekben van, nemes höl­gyek ! Abban az áldott szívben, mely érezni tud a szegények iránt; abban a szívben, mely az árvák könyein megindul; abban a szívben, mely az éhező­nek kenyeret, a szenvedőnek enyhet, a hajléktalannak menhelyet nyújt; ebben a szívben, melyben a jóté­konyság mennyei virágai nyílnak! E tavasz virágai fölérnek minden földi hiúság­gal; nem hervadnak, nem sárgulnak el soha; s nem­­csak mi gyönyörködünk bennök; kedvesek, bizo­nyára a legkedvesebbek azok az Ur előtt is. Ennek a tavasznak örülünk s ezt a tavaszt üdvözöljük ma is. Eakadjon — a mint fakad is — ezernyi ezer üdv nyomában, s azok a könyek, me­lyeket bálatelt szemek hullatnak, legyenek néma bár, de legékesb dicsőítői áldott sziveteknek! Tavasz a természetben, tavasz a szívben!.. . Megjelent a Pulszky Polyxéna által szerkesz­tett »Tavasz«, ez ünnepi lap, melynek gazdagításá­hoz kitűnő férfiak és képírók készséggel járultak. Tizenötezer példányban nyomatták,­­mert az előfize­tők száma is tízezer,­ s még külön ezer díszpéldány­­ban. Készült belőle három rendkívüli példány is: a királyné, a trónörökös és ennek menyasszonya szá­mára, kék, fehér és piros selyembe kötve. Harmad­fél éves szám, borítékkal, Rautmann díszes kiadásá­ban. Címlapján a Rafael »Charitas«-ának szép má­solatát látjuk, a belső oldalon pedig Arany János e kis versét olvassuk: Anyai gond, anyai háj Virraszt a bölcső felett, Redős homlok, mosolygó száj, Az­ aggódó szeretet: Kire ily nap nem derült, Szánd az árvát, könyörülj ! Az első év első oldalát Stefánia hercegnő, a nyolcadik oldalt a bazárhely szives gazdájának, gr. Károlyi Alajosnak arcképe díszíti. Nem tartanak illőnek e jótékonysági lap fris voltát hosszabb cikkek és sok közlés átvételével csor­­bítgatni; de egy párt­kimutatványul, főleg a vidéki olvasók érdekeltségének­­ébresztéséül — kijegyzünk belőle. Kossuth Lajosnak egy az előlábosodás ügyében Herman Ottóhoz írt leveléből e néhány sort olvassuk a » Tavasz«-ban: »A házi tűzhely s nem az iskola a nemzetiség szentegyháza, s a nő, az tanya annak papnője, kinek keze alatt a nemzetiség Veszta-tüze ki nem alhatik. Ennek erejével nem birkózhatik meg az iskola, s a hol — helyben maradó népnél — az iskola nyelve a házi tűzhely nevével ellentétbe jő, ott okvetetlenül az iskola a vesztes.« Haynald bibornok ezt­rá: »Annyit élünk, any­­nyit érünk, a mennyi jót teszünk!« Ipolyi Arnold püspök Szent Péter leveleiből idézte e sorokat: »Egyesítsétek hitetekkel a jóságos cselekedetet, a jóságos cselekedettel pedig a tudo­mányt, a tudománynyal pedig a mérsékletet.« Lukács Móric: »A társadalmi kérdés erősza­kos megoldásának, a vagyontalanok, szűkölködők, éhezők gyűlöletének, tömeges fölkelésének, háború­jának a vagyonosok ellen, a kommunizmus, nihilizmus veszélyeinek, ha van, a­mi elejét veheti, az csak a vagyonosoknak széles alapon, nagy mérvben és min­den alkalommal gyakorolt jótékonysága lehet.« Szász Károly »Tavasz« címmel e költeményt irta a »Tavasz«-nak: A tavasz jő e­s virágot Szór völgyön, hegyen. Tapsolnak a lombos ágok Merre átmegyen. Ágról ágra, sugva-bugva, Lepke, méh sürög; S hol kis fű fejét kidugja: Megmozdul a rög. Örömében kipirultan Ég a rózsate ; S ő se marad koszorútlan : A hús temető! Csak te volnál röghöz kötve Önző, puszta szív ? Téged is a tavasz jötte Megnyílásra hiv. Nyisd ki sürgető szavára Elzárt rejteked ; Pattanjon le néma zára; Nyitja a szeretet! Fálk Miksa »Apróságok« című érdekes köz­léseiről, királynénkról a következő nemes vonást ol­vassuk : Egy alkalommal Batthyány Lajos ki­végezte­téséről volt szó. Ő felsége a legnagyobb figyelemmel hallgatta az erre vonatkozó részleteket és azután azt kérdé az illetőtől, a­ki azokat elbeszélte: »Hát ön akkor Pesten volt?« »Nem,« volt a válasz. »Hát honnan tudja ezeket a részleteket ?« »Benne vannak azok egy történelmi munkában, mely azonban el van tiltva.« »Megvan önnek ez a könyv?« Az illető kissé habozott. »Habozásából látom, hogy megvan. Kérem legyen szives ezt a könyvet nekem elhozni.« »De felséges asszonyom!« »Nos mit? hát a­mit minden ember tud és olvas, azt csak nekem nem volna szabad tudnom és olvasnom?« Másnap a Horváth Mihály »Függetlenségi harca« ő felsége kezében volt és a magas asszony azonnal a legmélyebb megindulással olvasta végig azt a részt, mely Batthyány haláláról szól. Azután megnézte a könyvnek címlapját: »Ki az a Horváth Mihály?« kérdé. Midőn erre a kívánt választ megnyerte, azzal a hozzáadással, hogy Horváth Mihály számkivetésben él és bár bizonyosan szívesen térne haza, de múltjával és állásával meg nem fér megkegyelmeztetésért esedezni, a felséges asszony nem szólt semmit, hanem a könyvet asztala fiókjába zárta. Erre hetek múltak el és a dolog feledésbe ment. Egyszerre csak azt írták a lapok, hogy Horváth Mi­hálynak, a császár és király ő felsége megkegyelme­zett, és midőn az ősz történetíró hazajöttekor Bécs­­ben megállott, a lapok ismét azt írták, hogy Horváth Mihály Erzsébet királynéhoz hivatott és egy óránál tovább maradt a felséges asszonynál. Volt-e valami összeköttetés amaz olvasmány és Horváth Mihály amnesztiáltatása közt ? nem tudom. * Fálk Miksa egy másik aprósága igy­­hangzik: A magyar nyelvtanító, kit ő felsége egykor maga mellé vett, egy igen derék, tiszteletreméltó kat­­holikus lelkész volt, a ki nagy buzgalommal és mint a következés mutatta, nem csekély sikerrel oktatta ő felségét a magyar grammatika és syntaxis szabályai­ban. Rekkenő hőség volt, midőn egyik nyári nap dél­utánján a főtisztelendő úr óráját tartotta a felségnél. A királyné szokott halk hangján olvasott egy magyar könyvből, és néha-néha egy-egy kérdést intézett a vele szemben ülő tanítóhoz. Ez felelt — addig a med­dig , mert egyszerre csak azt veszi észre ő felsége, hogy a főtisztelendő úr nem felel, hanem édesdeden szundikál és nagyon szépeket álmodhatott, mert a mosoly kifejezése ült melle felé lehajló arcán. A fel­séges asszony erre csendesen fölkel, int Ferenczy Idának, ki a terem másik végén ült és mindketten el­hagyják a termet, ott künn pedig ő felsége parancsot ad, hogy senki e terembe be ne menjen, mig a főtisz­telendő ur onnan ki nem jő. Meddig tartott a főtisz­telendő urnák sziesztája, nem tudom. Senki sem volt jelen mikor fölébredt­, de azt hiszem, mindenki elkép­zelheti körülbelől, milyen szemekkel nézett körül, mi­kor észrevette, hogy egyedül van, és hogy az a hely, a­hol van, a császárné és királyné szalonja. A derék öreg úr, tudom, nem sokat aludt a rá következő éjjel és más­nap leirhatatlan zavarban lépett a felség elé. De a királyné nem engedte szóhoz jutni, hanem oly kegye­sen szólttá meg és oly derülten és jóakarólag kezdett vele egyről-másról, (természetesen mindenről, csak ama fatális délutáni szundikálásról nem­ beszélni, hogy az öreg ur könyekre fakadt és ha már azelőtt is csak rajongással szólt felséges tanítványáról, e pillanattól kezdve isten és a szentek után nála mind­járt a felséges asszony következett. * Jókai Mór »Pünkösdre« címmel e sorokat írta: »Szeged viz alatt állt, népe mindent vesztett, a könyör táplálta, ruházta. És nem volt közte éhező : a földönfutó az egész országnak volt vendége. Nyílt felhívásokkal kellett kérni az adakozókat, hogy ne küldjenek már több élelmi­szert Szegedre: elégen fiút van már minden. Eljött a pünkösd ünnepe. Erre a napra, mintha összebeszéltek volna, a szomszéd váro­sok lakói mind fehér cipót, kalácsot sütöttek a szegedi ínségesek számára; ne múljék el róluk e nélkül a sátoros ünnep. Mennyi gyöngédség van ebben az ötletben. A nép gondolta azt ki magától. Költő nem gondolhat ki szebbet!«* A »Tavasz« bizonyára igen kelendő árucikk lesz a bazáron s egyszersmind a jótékonyság ez uj ünnepélyének maradandó irodalmi emléke. Blossom Tik­inkful. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Bélbeszakítá magát és kérdőleg nézett a leány arcába. A hold is ép ekkor fényesen arcába sütött — de arca oly ártatlan, oly békés és igaz volt, mint magáé a kapitányé,... e két ártatlan talán megér­tette egymást. — Még­sem Allan, hisz ő nem féreg, hanem száműzött külföldi gentleman. Nemes — — Nincs már nemes ember, — sziszegte a katona gyanakvólag. — így határozta a kongresszus. Minden ember születésétől szabad és egyenlő. — Hm, és mégsem mind, Allan! — mondá

Next