Fővárosi Lapok 1880. június (123-146. szám)

1880-06-11 / 132. szám

132. szám Tizenhetedik évfolyam. Péntek, 1880. junius 11. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 43. 32. földszint. Előfizetési dij: Félévre . . .................... mn. Negyedévre..........................4 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivv. mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Emléksorok. (Mandel Paulának.) Lányka! engem a tavasz már Itt hagyott rég, s a haladt nyári őszbejátszó fénye mellett Csak borongok, csak merengek. Virágbimbó fakadása, Hajnal első pirkadása, Fris kikelet üde fénye, Uj csodák uj tüneménye, A bűbáj, mit szived, lelked Alvó mélye velem sejtet: Szunnyadó menny, titkok titka Glóriával elborítva . . . Oh, nekem már réges-régen Álom, emlék, kihalt éden ! * Rólad elmém visszaszárnyal: Együtt játsztam én atyáddal. Himes álom, játszi ábránd Egy időbe borult, szállt ránk; Együtt forrva, álmodozva Néztünk a ködoszlopokra; Rám az egyik, rá a másik Szórta csábitó sugárit, S lobogásuk hűn követve, O nyugatra, én keletre, Át veszélyen, át viszályon, Meredélyen, sik lapályon, Áthatolva árkon, színen , Kikötőnket áldjuk itten. Fenn a béke szivárványa, Lenn a tűzhely édes lángja, Szép, jó hitves nyájas arccal S oldalán te, ifjú angyal! Küzdelemmel szép az élet! — Lányka, mégis, ah, te neked Azt óhajtom, hű’n kívánom, Sohse küzködj a világon. Mint virágnak, eső, harmat — Mennyit mosolyogva tarthat, — Mindig legyen annyi terhed, Mennyit öröm elviselned. Ezer apró gond varázsa Tattsa szived dobogásba’; De a sima selymes homlok Ne ismerje a mély gondot; E lágy fényű galamb-szemek Csak örömön gyöngyözzenek. S majd ha egykor szűz véred Gyuladozni, forrni érzted, S az aranynyal tört homályból Egy merész arc fel-fellángol, Akkor ékes liliomszál: Nyerd, a kiről álmodoztál, S üdvözűlve, üdvözítve, Áldva s áldást messze hintve, Mondd, mikor az égbe szálltál: Hogy a földön rózsán jártál! E. Kovács Gyula. —·•*»*»·— A játszótárs. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától. (Folytatás.) XVII. A genfi tó partján, a várostól pár órányira, feküdt a díszes nyári lak, melyet kibéreltek. Gyönyörű hársfa-csoport vette körül s mellette kisded kert terűit, honnan pár lépcsőn le lehetett jutni a tó vizéhez. Költői hely annak, ki álmodozni akar, s csöndes, ki pihenni vágy. Midőn odaérkeztek,Izidora körüljárta a regényes fekvésű helyet. A tó partjához érve, egy csinos csónakot pillantott meg a lépcső kikötőjénél. Vágy szállta meg a kék habokon ringatózni. A habok egyhangú rengése, az ég mosolya, a fellegekben úszó havasok, a hegyoldalakon elszórt barátságos tanyák s a tó partján fekvő színes fedelű nyári lakok, kellemesen hatottak rá. Minden oly szép, békés, hivogató, hogy a szív önkényt vágyakat teremt, s az eltűnt remény ismét lobogtatja csalogató világát. Izidora nem állhatott ellen a vágynak, s a ringó csónakba lépett. Kevés perc múlva már a parttól távol himbálózott, a gyönge kezekkel kormányzott csónakon. Édes gyönyört érzett lelkében. A lemenő nap még egyszer megaranyozta a tó tükrét, búcsúzóul. Mint egy lángtenger hullámzott a víz. A levegő üde, illatos, tele madárdallal. Csevegve, ugrálva, vidám dal közben hívogatták e szárnyasok társaikat haza, az édes otthonba. Izidora szemébe köny szökött. Nekik nem ily édes az otthon. Az evezőt letette kezéből s a csónak lassan, alig lebegve úszott tovább. A kecskenyájakat most hajtják haza. Piros arcú, karcsú leány vidáman énekelve tereli a nyájat s ki tudja, milyen boldogság várja őt otthon? Fönnebb fiatal férfi hajtja be az udvarra teheneit.Fehérek mind, mint a hó! A fiatal menyecske mosolyogva köszönti férjét s a tiszta bögrébe fejni kezdi a habzó tejet. A férfi sugárzó szemmel nézi a serény kezeket. Milyen vonzó idilli élet mindenütt! Mindenki boldogabb, mint ő. Szive összeszorult s szemébe ismét könyek tódultak. A nap ép e percben bújt el a hegyek mögé, titokzatos félhomályt terjesztve a nyugalmas tájra. A hegyek egy hajlásánál még egyszer visszatekintett, vakító, vöröses fényével világítva be mindent. Midőn Izidora néhány perc múlva a nyári lakba tért vissza, arca egészen át volt szelleműivé s szeméből bűvös fény sugárzott. A gróf, ki komolyan, aggódott leánya állapotán, örömmel vette észre a változást, mit az enyhe levegőnek s a költői tájkép benyomásainak tulajdonított. Ívor: Nehány hit telt el megérkezésük ótr., s mindenki föltalálta szórakz. :asá. A gróf összeköttetésbe lépett a város vezérférfiaival; a grófné egész, napon át a verandán ült könyvei társaságában, s itt, hol anyanyelvét hallotta, igen jól érezte magát. Közelebb volt Párishoz. Izidora vagy a közeli erdőség regényes helyeit látogatta meg komornája kíséretében, vagy csónakázni ment. Egy ily vizi kirándulás alkalmával a szokott távolságnál kissé tovább haladt s egy ponton meglepetve bocsátotta le evezőjét. Oly szép volt a tájkép, hogy nem tudott vele eltelni. Közel a tó partjához terebélyes fáktól árnyékolt kis lak állt,előre kinyújtott födelével, melyet cifra faragvány ékített. A homlokzaton tábla volt kifüggesztve, s arra nagy betűkkel felírva: »Bien venu !» A tetőn fehér galambok turbékoltak, az udvaron tyúkok kodácsoltak s egy ifjú asszony haladt keresztül. Arcán ült a boldogság. Izidora nem tudott ellenállni a vágynak, hogy e kedves helyet közelebbről ne tekintse meg. Arra vezette csónakát. Az ifjú asszony észrevette ezt s gyorsan sietett le a pár lépcsőn, hogy a kiszállásnál segítségére lehessen. Aztán terebélyes tölgy lombjaitól árnyékolt asztalhoz vezette vendégét, s szapora nyelvvel kínálta meg fris tejjel és vajjal. Izidorának most jutott eszébe a homlokzaton levő felirat. Tehát e kedves hely kis vendéglő volt, de olyan barátságos, mint egy valódi fészek. A vendéglősnő tiszteletteljes távolban állott meg, míg vendége jóízűen költötte el az általa hozott fris tejet. Izidora érdekkel tekintett körül, s kérdezte, hogy rég lakik-e e szép helyen ? A menyecske néhány perc alatt egész élettörténetét elbeszélte: hogyan ismerkedett meg férjével, egy szép nyári alkonyon, midőn mindketten a városból jöttek haza, csakhamar megszerették egymást, de az ő szülei nem akarták hozzá adni, mert a fiatal legény szegény volt; sokáig is folyt küzdelmük, mig végre szülei, látván, hogy ő nem enged s kitartólag szereti választottját, beleegyeztek frigyükbe. Egy éve van itt s jól megy dolguk. Férje munkás, szorgalmas ember sőt ép úgy szereti, mint esküvőjük napján. Vendégök is van elég s férje nem egynek kalauzúl szolgál s ezért jól fizetik. — Tegnap is — folytatá pergő nyelven, — uj vendégünk érkezett; magas, szép szőke hajú ifjú, csakhogy nagyon szomorú. Az embernek szive fáj, ha rá néz. Izidora mélázva hallgatta a szerszavas asszonyt s hogy valamit ő is beszéljen, megkérdezte a vendég nevét. — Még nem tudom, — válaszolt az asszonyka — de majd megtudom. Oh, én pár nap alatt minden új vendégünk históriáit tudom. Nekem elbeszélik. De ez olyan magába zárkózott ember. Azt mondja az uram, hogy egész nap egy szót sem szól. Még a szobája kulcsát is magával szokta vinni, pedig itt ne tartson tolvajoktól, én felelek mindenről. A linket ismer mindenki és megbízik bennünk! Tudom a kisasszonyról is, hogy gyakrabban eljár ezután hozzánk. Az egész vidéken nálunk kaphatni a legjobb tejet, vajat! Magam ügyelek rá. Nagyságod e vidékről való ? Izidora megnevezte magát. — Jaj, annak a gazdag francia urnak a leánya! Mindjárt gyanítottam! Itt szokott a kisaszszony gyakran csónakázni ? Ha pár nap múlva szerencsénk lesz, akkor az uramat is megmutatom. Izidora pénzt adott a beszédes asszonynak, s megígérte, hogy ismét eljön. Midőn csónakjába szállott, az asszony még akkor is csevegett. Izidora méla gondolatok között haladt hazafelé. Szinte irigyelte az egyszerű asszony boldogságát. A csónak könnyen libegett a víz felett s Izidora nem vágyott haza. Olyan kedves volt e viz fölött mélázni. A csónak néhány ölnyivel már tovább is haladt a nyári lak kiszállójánál. — Izidora! — hangzott e percben a verdáról. Édesanyja állt ott, mosolytalan arcával intelgetve leánya felé. — A legyek! — felelé a leány s a mosoly eltűnt arcáról. Nem tudott mosolyogni, midőn haza ment. XIX. A grófleány egész szenvedélylyel űzte vizi kirándulásait. Néha kiszállt a »Bienvenu« lépcsőjénél, hallgatni a fecsegő asszonyka kifogyhatatlan elbeszéléseit. Minden, náluk megfordult vendégről tudott valamit mesélni. Csak új vendégéről nem tudott semmit.— Szörnyen titkolódzó ember! — mondá. — Egész nap a hegyek között kóborol, s most már férjem vezetését sem veszi igénybe. Reggel korán megy egyedül s este későn tér haza. — S még mindig elviszi a kulcsot ? — kérdé mosolyogva Izidora. —• Mindig. Azt mondja, hogy nemcsak a tolvajoktól kell félni, hanem a kiváncsiaktól is. — Van valami rejtegetnivalója, bizonyosan. — Úgy kell lenni! Míg Izidora e vizi kirándulásait űzte, azalatt atyját nagyban érdekelték hazájának eseményei. A császárság, melynek hatalma őt száműzte, ingadozni kezdett s a köztársasági eszmék terjedtek. Ha leánya már erősebb lett volna, talán el is határozza magát Párisba menni. De erről nem beszélt, mert neje és a császárság Párisát szerette, nem a zavargókét, ahogy ő a demokratákat nevezte. Csak leányától kérdé néha: — Nem szeretnél Párában lenni? — Itt jobb szeretek, atyám. (Vége köv.)