Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)
1880-10-01 / 225. szám
Péntek, 1880. október 1. 225. szám. re ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI Szerkesztői iroda, Budapest, hatvani utca 8. sz. n. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt. negyedévre ...... 4 „ Megjeleníti SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Tizenhetedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 1, félévre 8, egész évre 16 frt. A pénzutalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« Olajos Pál. (Ballada.) Vásárhelyi széles utca Gyászposztóval van behúzva. Sok ablakból úgy néznek ki: Mintha tudnák gyermekem ki. Egyetlenegy fiam voltál. Egy rossz órát rám nem hoztál. Jaj hogy a szívem reped meg, Hogy nem is otthon temetnek ! Kedves fiam, Olajos Pál, De meg is szomorítottál! Egyet húznak azt is alig — Temetőig el se hallik. Kedves fiam, Olajos Pál, Ugyan várjon mit gondoltál, Hogy szép fiatalságodat Egy golyóval eloltottad ? »Édesapám, édes anyám Rosszat ne mondjatok én rám. Nem tűrheti azt a magyar — Amit egy ribanc cseh akar. Egy szóval, hogy fölfelelém : Nem kutya a magyar legény ; Egy szóért én húsvétnapon Hát a vasat, börtönt kapom. Hogy a szégyen rajtam átmerít: Akkor kimondtam az áment. Falum, szeretőm, szüleim — így mentem el nagy elem!« Verik a gyászdobot, verik — Olajos Pált sírba teszik; Sírjánál ahány katona : Jó pajtás ! mind csak azt mondja. Verik a gyászdobot, verik, Német tisztek csak nevetik — Hej pedig ám kutya helyett Székely is szítt anyatejet! Tolnai Lajos. — — Vive rolle kisasszony. (Beszély.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. I. Két év előtt a nyárnak egy részét Teplitzben töltöm, Csehországban. Kéthavi kúra után, bármily kellemes és bájoló legyen is a fürdőhely, az ember vágyik valami élénkség és változatosság után, és sok jó ismerősöm lévén Párisban, kiknek már rég ígértem látogatásomat, bevégezve a kúrát. Párisba mentem, hol megérkezésem után pár óra múlva fölkeresem Fayette grófnét, kivel több telet töltök Mentonéban, s ki rendesen Párisban lakott és levél útján tudósítva volt jövetelemről. — Már tegnap vártam, — mondá nyájas mosolylyal, midőn beléptem hozzá — s ha tudom, hogy ezzel a vonattal érkezik, kimentem volna a vasúthoz és megkíméltem volna ama pár órai unalomtól, hogy mig ma nálam időz, egy fiatal szerencsétlen leány panaszait hallgassa, ki távoli rokonom, a zárdában van, ma a délutánt nálam tölti, s a helyett hogy a háromórai theát néhány nizzai ismerősünk vidám társaságában töltöttük volna, a leányka sóhajait lesz kénytelen hallani, ki bármely más napon jöhetett volna. Ismerve a grófné vidámságát, nagyon csodálkoztam a hangon, melylyel e szavakat kiejtés a fiatal leány kilétén, kit, bár sűrűn leveleztünk, soha egyetlen szóval sem említett eddig. — Kissé fáradt vagyok az út után, — mondám — s igy nem lesz kellemetlen a csöndes mulatság, mit pártfogoltja társaságában töltendők; egyébként önnel együtt lenni és nem mulatni lehetetlen volna. Elégedetten mosolygott; ezt ő maga is igen jól tudta; ő egyike volt ama hölgyeknek, kik szépség nélkül is bájolók s főerejük a kellem és az észben rejlik. Egy ideig élénken beszélgettünk; én két éve hogy Nizzában utoljára voltam, ő a teleknek nagyobb részét ott töltvén, ismerőseinkről beszéltünk, míg végre az órára pillantva felkiáltott: — Mindjárt itt lesz Viverolle kisasszony, s mielőtt látná őt kegyed, néhány szóval megismertetetem múltját, ami nem egészen érdektelen. — Mint mondá ön, ő még klastromban van, s már múltjáról beszél ? — kérdem csodálkozva. — Ő nem növendék többé, huszonötéves; öt évig járt a társaságokba s elkedvetlenedve a sors és az emberek iránt, ment a klastromba, hol nevekedett s hol a fejedelemnő közeli rokona. — Különös, tán szerencsétlen szerelmes ? — Nem, de csalódott hitű és vesztett reményű, mi a mai világban ugyan nem csodálatos, de . . . Hirtelen elhallgatott; a mellékszobában léptek zaja hangzók s bejelentés nélkül lépett be a grófné védence : Viverolle kisasszony, kit nekem bemutatott és anyai szeretettel ölel* e n«*e A leány érdekes halvány arccal s nagy szemekkel birt, mik korához képes kissé nagyon is komoly kifejezésnek voltak s legszebb volt magas, karcsú termete és urias tartása. A francia nők kecsével hattá meg magát s feltűnő szellemmel és kötínyűséggel beszélt. — Nagyon örülök, édes Jaqueline, hogy barátnőmmel megismertethetem, — mondá neki Fayette grófné rám mutatva, — kiről önnek már annyit beszéltem , mi több, igen kellemes telet töltünk együtt Nizzában, a mely idő rám nézve felejthetetlen marad. A leány nyájas, de hitetlen mosolylyal nézett a beszélőre: — Mily szerencsés ön, grófné, hogy egy oly időről beszélhet, a mely felejthetetlen lesz kegyed előtt; ezzel nem mindenki dicsekedhetik. — Például ön nem, — mondá enyelegve a grófné; — gyermekem, ez mindig tőlünk függ, s egy nagy iró valahol munkáiban azt mondja: csak úgy dacolhatunk a sors csapásaival, ha nem törődünk velök; s önt még soha semmiféle csapás sem érte. Viverolle kisasszony kecsesen vonta fel vállát s hallgatott, mint ki nem tartja érdemesnek ellenmondani. Behozták a theát s két óra hosszáig ültünk együtt; különböző dolgok és tárgyakról folyt a társalgás, azután Viverolle Jaqueline búcsút vett, s a grófné kocsiján visszament a zárdába. — Ez a szegény leány, — mondá mosolyogva a grófné, — anyjának az áldozata, s előkelő rokonainak, kik, kivéve hogy fejébe verték családja nagyságát és az ő fontosságát, igen keveset törődtek vele és sorsával. — Mint kegyed mondá: ő árva. — Több év óta , pár farsangon anyja vezette társaságokba, aztán meghalt, leányát egy csomó badar képzelődés és önhittséggel hagyván magára, ki e bizonytalan s ingatag alapra építgetni kezdé reménységeit, végre csalódva, elkeseredve vonult a zárda falai közé. — Ez nem ritkaság az életben ; többé-kevésbbé mindnyájan ingatag alapra építjük reményeinket, s csak akkor látjuk, hogy rossz volt a talaj, midőn az épület összeomlott. — Nem egészen van ez így, de részben igen, ha nem untatja és miután a Bois de Boulogne-ba már későn van kikocsizni, az ebéd előtt elmondom e leány történetét. — Igen örömest hallgatom. — Viverolle Jaqueline jónevű apával s előkelő anyával birt. Atyja gazdag ember volt, megyéjében tekintélyes nemes, rossz sorsa Párisba hozta őt, hiúsága elvétetett vele egy szegény grófnét, ki bár szorultságban volt a férjválasztásban, némi leereszkedéssel fogadta Viverolle az ajánlatát, gondolkodási időt kért s végre nőül ment hozzá. E házasságból két fiú s egy leány származott. Az idősebb Viverolle, atyja kedvence, falun növekedett, jól tette le vizsgálatait, egyszerű észtehetségü, becsületes jellemű ember lett, atyja halála után megnősült, folytatta a gazdálkodást és boldog; a másik két gyermeket anyjuk nevelés különös eszméket vert fejükbe, melyek mind akettőt szerencsétlenekké tették. Viverolle Pál Párisban lakott anyjával és testvérével s városi dandy lett, szinte kevés észtehetséggel bírva, anyja látta, hogy más szerepet nem játszhat a világban, mint a gavallér szerepét, tehát kitűnő vívót, jó lovast, ügyes társalgót nevelt belőle s legfőbb vágya, előkelő családba házasodni, s egyedüli büszkesége az arisztokráciához számíttatni . . önkénytelen elmosolyodtam a grófné élénk s ci ' '■r csípős előadásán; a tárgy nem nagyon érdek család története meglehetős közöny volt előnem ; de mulattatott a grófné beszéde, kinek előadása életet, szellemet kölcsönzött mindennek, a --------*'■—~ j—lilt-Viverolle ur — folytatná a grófné — már régebben meghalt, s nagy, de adósságokkal terhelt vagyont hagyott maga után, melynek összes jövedelméből a család úri fénynyel élt és senki sem kérdezte az örökösök közül, fizettetnek-e pontosan az adósság kamatai, s hűségesen kezelik-e a hivatalnokok és gazdasági tisztek a rájuk bízott javakat. Midőn Viverollené meghalt, a gyermekek megosztoztak s a vagyon megfogyott, akkor sült ki, hogy a hagyaték iszonyú mértékben van adósságokkal terhelve s az idősebb Viverollenak sok gondot és dolgot adott a maga részét kitisztázni, de gondoskodott s nélkülözött és ma ismét vagyonos ember, mig a fiatalabb Viverolle Pál folyvást lebeg, s gazdag feleséget és előkelő összeköttetéseket keres, mig majd egy napon igen szomorú reggelre ébred, Jaqueline, elbeszélésem hősnője, anyja halála után legszomorúbb helyzetben maradt a három testvér között. Mindenki sietett neki részvétét kifejezni; anyja előkelő rokonai hat hétre gyászba is öltöztek; akadt olyan is, ki pár hétre meghívta őt magához, s midőn gyásza eltelt, bálokba is elvitték; de ő évről-évre világosabban kezdte látni hamis helyzetét, s annak nagyúri ismerősei és rokonai által való kizsákmányolását és gyakran kérdezé önmagában : nem lett volna-e rá nézve jobb, bátyja ajánlatát elfogadni, anyja halála után elmenni hozzá a vidékre, élni ama társaságban, a hová jobban való, mint Páris magas köreibe, hol nyájasan tűrve van, mig ott otthon érezhetné magát. (Folyt. köv.) árion. (Francia elbeszélés.) Írta André Theuriet. I. Abban az időben, mikor én Poitiersben laktam, meglehetős bizalmas ismeretséget kötöttem egy főiskolai fiatal tanulóval, ki a három oszloputcában levő egyik szerény étkezőhelyiségben ugyanazokban az órákban szokott ebédelni, a melyekben én. Huszonkét éves volt s Orbánnak hívták. A mily kevéssé szerette