Fővárosi Lapok 1881. április (74-98. szám)

1881-04-22 / 91. szám

Péntek, 1881. ápril 22. 91. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Első találkozás. (Lorenzo de’ Medici szonettje.) Oh nem felejtem el, emlékezem Ma is a legelső találkozásra. Hogy milyen volt szivem kedves leánya, Hol és mikor csodálta meg szemem. Hogy milyen volt, tudod te, Szerelem ! Hisz mindig, mindig ott voltál te nála. Mi kedves, bűvölő volt szende bája, Azt nem lehet még elképzelni sem. Miként ha büszke havasok felett Apolló kezdi fényét hinteni, Ruháján úgy csillogtak fürtöi. Minek elmondanom időt, helyet ? Nappal van mindig, ahol ő ragyog. Minden hely ében, hogyha ő van ott. Hadd Antal. ------“»•»»*-----Kultúra és toilette. (Tanulmány.) Írta dr. Herich Károly. (Folytatás.) Általánosan el volt fogadva nobilis színnek a tisztított vagy fehérített gyapjú s a vászon fehér színe; csak szerény paszománt és könnyű szegélyzés volt megengedve. A fehér szín még napjainkban is a legnagyobb ünnepélyek színe. Viseli azt a menyasszony, viseli az ártatlan lány minden egyéb dísz nélkül, virágot kivéve. Nekünk, férfiaknak, csak a fehér nyakravaló jutott ünnepélyes díszül. A fedőzet komoly tanulmány tárgyává tétetett Görögországban: nem csak természetes, de művészies hatásúnak kellett lennie. A gymnasztikai gyakorlatok s a meztelen test látványának megszokottsága eredményezték azt, hogy a ruházaton át is a test egész plasztikáját kifejezésre juttatták. Említsem e helyütt Kos és Amorgos teljesen átlátszó, híres kelméit, valamint azt, hogy a szobrász élő mintaképe nem ritkán nedves ruhát öltött ? A görög toilettenek a test s a redőzet adja meg aesthetikai jellegét. A rómaiaknál ugyanazon ruhadarabokat találjuk csak. A chiton neve »tunica« férfiaknál, »stola« nőknél; a himation neve »tóga« illetőleg »palla«. De a rómainak pompa kellett, gazdagság, nagyszerűség. Bekente bőrét növényi zsiradékkal télen a hideg ellen, nyáron az izzadtság s a rovarok szúrásainak tovatartása végett. Livius büszkélkedik vele, hogy a bőrkenőcs jobban melegít, mint a bor. Az igazi cigány megadrótos télen ma is szalonnával keni be bőrét és nem mosdik hónapokon át, hogy melege legyen. A rómaiak naponkint bekenték magukat. Hisz Martha, Krisztus barátnéja, szintén illóolajjal keni be a megváltó lábait. A római nemes — kinek neje már a chignont míveli — roppant ambiciózus. Parfümirozza magát, habár Plinius panaszkodik : »Gyöngyök és drágakövek átszállnak az örökösökre, a ruha is tart egy ideig, de a parfüm elpárolog pár perc múlva. Nem elégszik meg a ruha természetes fehér színével, neki bíbor is kell. A foga kétszer oly hosszú, mint a himation s a tudósok még most sincsenek egészen tisztában az iránt, mily módon hordták azt. Annyi bizonyos, hogy a redőzet rendkívül gazdag, miért is a felöltésnél rabszolgák segédkeztek, kis fácskák, vattiozás és sulyocskák alkalmazása mellett. Még a csipővasat is ismerték. A rómaiaknál tehát minden csupa redőzet, rendkívül pompás, dúsgazdag redőzet. A test plasztikája el van temetve ezen ruha alatt. Csak a fejet látni, meg a lábat, esetleg egy kezet , — a többi művésziesen összehajtogatott kelme. A piperőcök az utcán gondosan kitértek mindenki elől, nehogy a toga ráncai kárt valjanak. Zsebeknek nyoma sem volt. Hogy történhetett az volna különben Eucliddal, ki bíborban raevonott és őseit szép társaságban Lédáról vezette le, beszéd közben pedig a toga redőjéből a kapukulcs hullott ki, annak jeléül, hogy nincs házmestere! Martial hires epigrammban kacagja ki ezen impostort. Kényelmesnek e toilette épenséggel nem volt nevezhető, de a fórumon, a szenátusban nagyon jól állott és még otthon az átriumban is azt használta. De ha a vestibul ajtaja egyszer becsukatott és a római igazán otthon volt, a gráciák és múzsák társaságában majd a perystil szökőkútjának csörgedezését, a virágok illatját, a tablinum decoracióit a triclinium puha ágyáról élvezve, ekkor le volt vetve a foga, melyet a császárság idejében a keleti luxus elveit hajhászó feslettség csakhamar felváltotta a palliummal, az egész egyszerű és rövid köpenynyel, mely gondosan kerülte a redőzést, de a plasztikát nagyon is híven adta vissza. Perikies korához sok tekintetben hasonlítható Augusztus császár ideje. Mégis a rómaiak szelleme, habár tekintve a világuralom megszerzését, a jogtudomány hatalmas fejlesztését, a mezőgazdaság s a közlekedés ápolását, rendkívüli termelő erőt tanúsít, de művészet, ipar és toilette dolgában mindvégig Görögország utánzója, rabja. Legfeljebb különcködtek mint Nero, ki soha ugyanazon ruhát kétszer fel nem vette, vagy Caligula, akinek szobrait Rómában mindennap ugyanoly ruhával kellett ellátni, amilyent ő vett fel. Nem sokára azonban beözönlött a sok keleti nehéz hímzés és arany díszítés. A ruha feszes lett és sokszínű. A plasztikából átcsaptak a festészeti hatásnak bámulásába, mert az antik világ elenyésztével addig ismeretlen új kelme kezd felszínre vergődni, melyet gyűlöl a szobrász, de szereti a festő, s ez a selyem. Előbb is ismerték ugyan már a khinai selyemfonatokat, de ritka és drága voltuknál fogva csak fátyolnak használtattak. Csak amidőn Justinián császár alatt a selyemtenyésztés virágzásnak indult, kezdett a selyem is a toiletteken szerepelni. E mellé sorakoznak a nagy politikai átalakulások. A civilizáció és kultúra változatosságai kihatnak a toilettre is, melynek formái és divatjai szintén folyton változnak. De a 10. és 11. században az antik toilette győztes lett. A francia és német birodalom fejedelmei és nagyjai a római császársági costume-ot karolták fel, az igaz, sok tekintetben modernizálva, épp úgy mint a tudósok, költők, államférfiak a latin nyelvet karolták fel, az igaz, egy keveset kulinárisálva. A barbár népek eredeti viselete népviseletté sülyedt s a házi ipar tradíciói által őriztetik ott, ahol a kultúra azt végkép feledékenységbe nem ejtette A római utókor sokszínű toilettjéhez hozzáadták a mustrát, az ornamentációt. Mindenféle állati, alakok, oroszlánok, sasok, aranyfonállal be lettek szőve. A papok és nagyok ruháikat bő hímzéssel láttatták el. A festői selyem és nehéz bársony széles arany paszománttal díszíttetett, drágakövekkel és szolid ékszerekkel kirakva. A redőzet végkép eltűnt. A szobrászok ügyetlenkedésén nem lehet csodálkoznunk. A félbarbár szem a rikító pompában gyönyörködött. Hozzájárult a külföldi prémbőr s a tropikai madarak sokszínű tollazata. ízlés, szépség, művészet, primitív, vad, barbár, nyers, férfiak és nők mintha zsákba öltözködtek volna. A sokszínű, mustrás, paszomántos ruha nélkülözte a rajzot, a finomságot, az ízlést. Következik a 12. és 13. század, a lovagok fénykora, az epikai költészet, a lyrikus dalok, a troubadourok, a Minne liedersängerek, a lovagias kalandozások, a poetikus, szerelmi ábrándozás ezen aranykora. A keresztes háborúk, a turnstok és párviadalok ideje ez: a lovag költő, a pap harcos. 1207-ben a »Wartburg«-ban találkoznak énekversenyre a Meistersingerek: Wolfram von Eschenbach, Walther von der Vogelweide, Heinrich Schreiber, Heinrich von Ofterdingen sat. A társadalmi életet, a férfi szívét, kedélyét, szellemét a nő tölti el. A nőért küzd a lovag, énekel a dalnok. A szerelem ábránddá fokozódik. És mi lett ennek következménye ? A nyers vadság szelídült, a társalgási és életformák megfinomodtak, az erkölcsök megnemesedtek. A nyelvezet tisztább, választékos, kíméletes, a kölcsönös érintkezés tisztességes. A finom ízlés a bonton s a savoir vivre szabályait fejlesztette, melyek fájdalom nem sokára feledékenységbe ejtettek vagy benső áthatottság nélküli ceremóniává, etiquetté sülyedtek. Ha a nő megkívánja a lovagias szolgálatot, a teljes odaadást, úgy másrészt szeretetreméltósággal, szépséggel, bájjal, kecsesel kell hogy megjutalmazza az udvarlót, az imádót! De a 13. század hölgyei egészen máskép is néznek ki, noha a ruhadarabok ugyanazok maradtak. Ékszerekkel, aranynyal, drágakövekkel meg nem rakják magukat — se nyakék, se karperecz, se gyűrű — még a fülbevaló is, mint barbár szokás elejtetik. A haj gazdag fürtökben ömlött a vállakra, melyeknek rendben — és a homloktól távoltartására vékony aranygyűrű vagy kövekkel kirakott szalag vagy diademalakú virágkoszorú alkalmaztatott. Az idősebb hölgyek barett vagy diademalakú fejkötőt viseltek, prémmel és fátyollal ellátva. Az öltözék a nehéz paszománt elestével természetes redőzést nyert annyival inkább, minthogy a selyem és vászon használatát a gyapjú mindinkább kiszorította. Ezen gyapjúkelmék szorosan simultak a kar, váll, mell, csípő tagozatához s a szép növést látni engedték. A csípőktől kezdve gazdag bőséggel ömlött a ruha, a lábakat teljesen eltakarva. A kor jellegének megfelelőleg nőies lett a férfi ruházata is. Nálunk tudvalevőleg épen megfordítva a nők utánozzák a férfiruhát. Az akkori szobrokon nem lehet megkülönböztetni a nőt a férfiútól. A köpeny egyenlő volt s a dáma azt a Ritternek sokszor ajándékba — sokszor csak kölcsön adta. A férfiruha is a lábakig ömlött, a bal fürtökbe lett fodorítva, a szakáll levágva. — A toilette plasztikája feltámasztotta a szobrászatot, — a sok statua és statuetta, melyeket kivált régi egyházakon még ma is láthatni, nem oly merev, ügyefogyott többé, a testben mozdulat, az arcban kifejezés lelhető. A 14-dik század második felében a nagy pestis, a fekete halál után az erkölcsök széltében elvadultak. A lovagiasság külső formaiassággá, etiquetté, ceremóniává lett, egyébként az »ököljog« uralkodott. A 14. és 15. század világa tarka, excentrikus. A nemesség elvadult, a kultúra a városi polgárságnál keresett és talált menedéket. Mysztikus ábrándozás mellett kicsapongó frivolitás dühöngött. A bölcsészek bohócokká lettek, a lovagok Don Quichottokká. Mindezek következtében a toilette is tarka és excentrikus lett, a festők nagy örömére. Egyik extrém, a másik után jött divatba. A formák gyorsan változtak. A Limburgi chronika mondja: »Wer heuer ein guter Schneider war, der taugt im nächsten Jahre nicht eine Fliege mehr.« (Folyt. köv.) A m i h a s z n á k. (Francia elbeszélés), irta Éduard Cadol. (Folytatás.) Azonban egytől-egyig mindnyájan lekesedéssel emlékeztek az irályról; keseregtek e jó urak, midőn oly ragyogó, könnyed, szabásos irályt hasonló silányságra vesztegetve láttak. — Tehát — kiáltott föl barátom, ki mindent elolvasott, némely soroknál boszankodva is — tehát van irályom!.. Nos, édes jó barátaim, — szólt hozzánk őszintén, — az ördög vigyen el engem, ha tudom, mi az voltakép !