Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)

1881-05-04 / 101. szám

A mihasznák. (Francia elbeszélés), irta Éduard Cadol. (Folytatás.) Aztán, némi gondolkozás után, a leány homályos reményekkel kecsegtette a grófot s meggyőzni ipar­kodott őt túlzásairól; végre azt akarta vele elhi­tetni, hogy mindent jóvá lehet tenni, csak a szilárd akarat meglegyen. — És aztán, — tévé utána — nem forog-e fenn önnél a házasság kérdése ? — De Solie kisasszonynyal! — mondá a gróf vállat vonva. — S hiszi ön, hogy abból valami lehetne ? Lehetséges volna-e ez, Genovéva ? — A leány lelkét öröm árasztá el. Ő maga sem tudta, miért. — Oly nőt vegyek-e el, — folytatá a gróf, a nélkül hogy a leány felindulását észre vette volna, — oly nőt vegyek-e el, a ki előttem ismeretlen, kinek nyel­ve, gondolatai előttem idegenek, közömbösek ? Nem, az, lehetetlen! Nem hiányoznék egyéb, mint az, hogy ily nevetséges módon végezném be pályámat. Miután fiatalságomat elfecsérlettem s szélnek szórtam mind­­amaz előnyös tulajdonságomat, melylyel az ég meg­ajándékozott, most már nem tökélhetem magamat el arra, hogy efféle balgaságot elkövessek! Időt kell nekem hagyni arra, hogy magamat újra fölemelhes­sem s legalább egy nőt boldoggá tehessek , hogy min­dennap láthassam az elégültséget, mely szeméből ki­sugárzik. . . Oh, — folytatá a gróf, — ismétlem ön­nek, Genovéva, én képtelenségből ábrándozom s szinte beletébolyodom. — Miért ? — kérdezte a leány. — Mert érdekelnem kellene egy nőt, ki nem vesz figyelembe minden szemébe ötlő egyént, egy nőt, ki ép oly türelmes, mint jó. — Hát nincs-e olyan ? — Ha volna is, mi okból venné ő bennem bi­zalmát ? Mit tettem én, hogy bízhassanak jóakara­tomban ? Genovéra hallgatott. Félt, hogy sokat talál mondani; félt, hogy elárulja magát, s titkon az éghez fohászkodott föl, hadd tudhassa meg azt, hogy a mit remélt, nem volt-e illúzió, üres ábránd ? Aztán e néhány kitérő szavakban válaszolt: — Nem tudom, helyesen értelmeztem-e önnek szavait; azonban nekem úgy tetszik, hogy. . . A gróf, érzelmeitől elragadtatva, hévvel kiál­tott fel: - Oh, kegyed mit sem gyanít. . . kegyed maga a lemondás és áldozatkészség s oly hite van, mely boldogít; oly hite, mely önkénytelenül tiszteletet éb­reszt másokban. Oh, engedje meg, hadd valljam be, hogy ön az, Genovéva, ki fölnyitotta szememet múl­tam sivársága fölött; ön az, a­ki engem olyanná ido­mított, a­minő jelenleg vagyok: sóvárgóvá a tiszta örömek iránt; éleslátásúvá kétségkívül; csakhogy én rendkívül boldogtalan vagyok ez éleslátásom miatt, mert ez csupán arra szolgál, hogy megítélhessem cse­kélységemet. Ön, Genovéva. . . de, oh, ne is beszéljünk önről. . . ejh, már azt sem tudom, mit beszélek. Én félelmet ébresztek önben s menekülni akar tőlem. — Nem! — viszonzá a leány élénken s oly hangon, mely lelkének zavarát elárulta. Genovéva, hogy ezt elpalástolhassa, kissé visszavonúlt az ablak­tól, még mielőtt a gróf bevégezte volna beszédét. A leánykát az ajtónyilás okozta nesz ragadta ki zavarából, s a belépő felé fordult. Mesnard lé­pett be. Genovéva a kis asztalhoz sietett, fölvette arról bátyjának a számadásait s távozni akart. Ily élénkség szokatlan volt e leánykánál s Mes­nard meglepetve kérdezte, hogy mi lelte húgát ? — Semmi! — viszonzá a leány némi elfogult­sággal. — El akarom ezt a számadást olvasni, — mondá aztán. — Jó estét, bátyám. — Hát te még meg sem ölelsz ? — kérdé, hú­gát visszatartva. — Oh, dehogy nem! — viszonzá a leány benső­­séggel. — örömest, jer! — Ej, szólt Mesnard, — mily vidámnak látszik most az arcod! — Az enyim ?.. Az idő okozza ezt... Azt tart­ják, féligmeddig az idő is befolyással van a boldog­ságra !.. Ezzel kisurrant. Pál azalatt ama pázsitos téren sétálgatott, mely a szalon kijárata előtt terült. Midőn Mesnard ez üveg­ajtón ki akart lépni, csaknem összeütközött a sógo­rával. — Ej, épen önnek a szobáját akarom fölkeresni, — szólt ez. — Beszélni akar velem ? — Beszélni. Tanácsot akarnék öntől kérni. — Mire nézve ? — Oh, — viszonzá a gróf, — csodálkozni fog ön ezen, mert nagyon komoly dolog! — Sebaj, — szólt Mesnard, ha egyszer nem szomorú az ügy,­mint derült arcából sejtem. A gróf nem gondolkozott soká. —­Becsületemre! — mondá, — arcom nem hazudik, mint azt ön is észrevette. Aztán leülve, folytatta: — Tudhatja ön, hogy Paulina engem gyakran kárhoztat nőtlenségemért. Sokáig figyelembe sem vet­tem azt, és mégis végre... teringettét! lelkemre vet­tem a dolgot. Oka ennek az, hogy ő észrevétlenül be­lém csepegtette a házasság iránt való hajlamot. Nos, én végre is oly dolgokat tapasztaltam itt, a­melyek le­győzték ellenzéki természetemet s kedvet ébresztettek bennem amaz intézmény iránt. Mert, végre is, min­dent tekintetbe véve, én Paulinának testvére vagyok, az ő családjához tartozom, tökéletesen az ő családjá­hoz, és mégis, midőn közöttünk, t. i. köztem és ön közt, valamely nézetkülönbség miatt vita támad, ő mindig ellenem harcol, a saját vére ellen. Mesnard mosolygott. — Értsen meg engem jól, — folytatá Pál. — Ha én e fölött komolyan gondolkozom, minden cso­dálkozásom eloszlik, de ha megrögzött fogalmaim ke­rekednek felül, sehogy sem vagyok többé tisztában ma­gammal. Mert, végre is, én, ha ő húszszor lenne igaz­ságtalan valaki ellen, tűzzel-vassal védelmezném s neki adnék igazat. Ez bohóság, vagy nevezze ön bár­minek, de úgy van. Én nem tudnék máskép cselekedni. Ő ért te mindent megtennék. Ő tüzet, lángot rejt min­den szavában. És kiért hevül így ? Önért, ki, ha fon­tolóra veszszük, csak idegen. A szegény Mesnard, a ki nem fogta föl a szavak mélységét, meglepetve kiáltott föl: — Idegen!?­­ — Értsen meg! — viszonzá a gróf, ki épen nem akarta ezzel sógorát megsérteni — Az önök szövet­sége egyezségen alapult; a körülmények teremték azt, mig a mi viszonyunk, testvérek közt, eleitől fogva meg­volt. Még hat évvel ezelőtt nem is ismerte önt, s nagyon könnyen megtörténhetett volna, hogy soha sem ismeri meg. És mégis : jelenleg önt dédelgeti, bámulja mind­azt, a­mit ön mond s a mi több, ön miatt még szembe is száll velem! (Foly. köv). Akadémiai levelek. — Május 2. — (Magyar, finn és észt párhuzam. — Orthologia és neologia.) (B.g.) Két régi dal új hangszereléssel: a finn­magyar rokonság s az orthologiának »csak azért sem« igazsága, — ezek foglalkoztatták az akadémia első osztályának mai előadóit és hallgatóságát. Pulszky Fe­renc elnökölt s két értekezés volt a tárgysoron. Hun­falvy Pálé, ki a magyar tudományos akadémia és a finn irodalmi társaság címmel »történeti hasonlato­kat« mutatott be, és Joannovics Györgyé, ki Értsük meg egymást című polémiáját folytatta a neológusok, de különösen Ballagi ellen. Hunfalvy azon kezdte, hogy a magyar akadémia 1831. febr. 14—24-kéig tartotta első üléseit, a finn irodalmi társaság pedig ugyanazon évi március 16-án jött először össze. Tehát mind a kettő épen most fél­száz éves. E meglepő találkozás alkalmából az érte­kezés, a mienkkel kapcsolatban, vázolta északi roko­nainknak, a finneknek és észteknek mivelődési törté­nete főbb vonásait. Az ősidők közös hazáját bizonyítja a számnevek azonossága, így különös az első két egy­szerű számnév közössége s a továbbiaknak összetett volta arról tanúskodik, hogy hetes számrendszerök volt, melyet a hold változásai után képeztek maguk­nak. Ennélfogva esztendejök is tizenhárom hónapból állhatott s mindegyik huszonnyolc napból. Ismeretlen nagy események kényszeríthették a tizes rendszer el­fogadására őket. Szétszakadván a család, különböző tagjai, különböző időben, találkoztak a hódító keresz­­tyénséggel. A magyarok már 1000 óta, a skandináv uralom alatt élő finnek 1157 óta, az észtek 1200 óta lépnek a római egyházba. Ez egyház népei közt, a közös »anyanyelv« , a latin mellett, rendesen később fejlett ki a nemzeti irodalom, mint a bizánci keresz­tyének között. Míg Nesztor már 1107-ben, szláv be­tűkkel, szláv nyelven írja meg orosz krónikáját, gon­doljunk csak a magunk írástudásának lassú és késő fejlődésére. A mi régi nyelvemlékünk van, az is kizá­rólag vallásos tartalmú; kétségkívül ilyen lehetett, ha ugyan magyar volt, a rohonci kódex is. Ennek az egy­házi magyarságnak is a középkori eretnek mozgalmak, különösen a huszitaság, adtak lendületet, mígnem a reformáció teljes győzelemre juttatta. Ámde az ellen­séges, kedvezőtlen viszonyok nem engedték meg nyu­godt fejlődését. Élethalál harcok között őrizte létét és jogát, mígnem a múlt század végétől gyors és egyenes fejlődést vett, melynek akadémiánk alapítása szilárd és biztos alapot vetett 1825-ben, illetőleg 1831-ben. A finn nemzeti írás is a refo­rmációval kezd ébredezni. Első munkája az első reformátorok egyike volt, a nagyérdemű Agrikola Mihály, kit Skytte Márton aboi püspök iskoláztatott Wittenbergben. Hazakerülve, az aboi iskola tanára, majd odavaló püspök lett s az első finn író. 1541-ben adta ki az első finn ábécés könyvet (nálunk Székely Istváné 1533-ban, Dévai Biró Mátyásé 1544-ben jelent meg) 1543-ban kátéját, 1547-ben imádságos könyvét, 1548-ban újtestamentomát. Az ő működése nyitja meg a finnek művelődési korszakát. Viborgban új püs­pökséget állítanak, 1640-ben megnyílik az aboi egye­tem, 1642-ben dologhoz lát az első finn nyomda. A kul­turális fejlődés innen kezdve lassú bár, de folytonosan küzdenie kell a közviszonyok mostohaságával, az északi háború viszontagságaival, a napóleoni korszak hányattatásaival, mely Finnországot 1809-ben orosz hatalom alá juttatja. Főkép az egyházi irodalom fej­lődik. De a tudomány azért még hosszú időn keresz­tül latinul s az uralkodó nép nyelvén, svédül szól, mely a mívelt osztályoknak társalgó nyelve is. A finn írók és tudósok alig sejtik, hogy keleti honfitársaik, a hämäläiek és karjalaiak közt minő költői kincs rejlik, mely egész nemzetekre fényt deríteni van hivatva. Az ősi pogány vallásnak runokba, versekbe szedett mitho­­logiája vagy epopoeiája. Az utasok és munkások ennek egyes részleteivel mulatnak és mulattatják egymást századok óta. A Kalevala­ Müller Miksa szerint az emb­ériség öt eposzának (a homeriak, Mahabharata, Sahnameh, Nibelungok, Kalevala) egyike. Már Agrikola sejtett valamit e kincs felől, melyről utóbb Bang Péter és Maxenius emlékeznek. Porthan Gábor, ahol tanár, a múlt század végén tüze­tesebben foglalkozott vele, mígnem Lönnrot Illés 1828-ban beutazván a dalui vidékeket, összeállította az egészet. Ez époszszal emelkedett a kis szárni nép (a finnek) világhírre. Lönnrottal elérkezett a nemzeti finn irodalom igazi, nagyobb kiterjedésű megalapításának ideje is. A finnek megszűntek svéd alattvalók lenni, mi értel­me lett volna tovább a svéd nyelv ápolásának közöt­tük. Az orosz meg egészen idegen volt rájuk nézve. Komolyan saját nyelvökre kellett fordítaniok figyel­­müket. Lindfors egyetemi tag volt az, a­kiben először született meg a gondolat, hogy a szám­i nyelv mivelé­­sére, búvárlására, emlékeinek megőrzésére társulatot kellene alapítani. Gondolatát Keckman egyetemi lec­­tornál (igy hívják a tanárt Skandináviában) közölte több lelkes ifjú barátjával s a társaság 1831-ben meg­született. A cári kormány is megerősítette s azóta lankadatlan igyekezettel munkálkodik. Első kiadása Kultúra volt 1834-ben, Zschocke egy novellájának for­dítása. Azután következtek díszes sorral a szám­i nép­költés termékei: 1835-ben Lönnrot Kalevalája , 1840-ben a Kanteletar vagyis régi énekek és dalok; 1842-ben a Suomen kansan sanalaskuja, a finn nép közmondásainak gyűjteménye; 1844-ben pedig a rej­tett szók és találós m­esék, e cím alatt: Suomen kan­san Arvoituksia. Ezeken kívül a szépirodalom és tudo­mány minden ágában adott ki e társaság nevezetes könyveket, nevelt derék tudósokat s szerzett értelmes és buzgó közönséget. Szervezete évi dijat (hat márkát) fizető tagokra van alapítva, kiknek adományain kívül jövedelmét alapítványaiból húzza. Ezeknek összege meghaladja a százezer márkát. Búcsúzóul még az észt társadalmi és műveltségi viszonyokra is vetett Hunfalvy egy tekintetet. E kis nép is folytonosan idegent szolgált: a német lovagokat, lengyeleket, svédeket, oroszokat. A keresztyénség úgy­szólván csak névleg terjedt el közöttök; még a múlt század végén is azt írják felölök, hogy ezer észt között nincsen kettő, a ki tudná, hogy keresztyén. Magukat maa­ rahvasnak (föld népének) nevezik s egész a leg­újabb időkig a legnyomorultabb rabszolgaságban él­tek. Uraik adták-vették őket, olcsóbban, mint az ame­rikai négereket. A múlt század végéről Hunéi igen sötét képet fest állapotaikról. Csak I. Sándor cár tági-Folytatás a mellékleten. 566

Next