Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)
1881-05-04 / 101. szám
A mihasznák. (Francia elbeszélés), irta Éduard Cadol. (Folytatás.) Aztán, némi gondolkozás után, a leány homályos reményekkel kecsegtette a grófot s meggyőzni iparkodott őt túlzásairól; végre azt akarta vele elhitetni, hogy mindent jóvá lehet tenni, csak a szilárd akarat meglegyen. — És aztán, — tévé utána — nem forog-e fenn önnél a házasság kérdése ? — De Solie kisasszonynyal! — mondá a gróf vállat vonva. — S hiszi ön, hogy abból valami lehetne ? Lehetséges volna-e ez, Genovéva ? — A leány lelkét öröm árasztá el. Ő maga sem tudta, miért. — Oly nőt vegyek-e el, — folytatá a gróf, a nélkül hogy a leány felindulását észre vette volna, — oly nőt vegyek-e el, a ki előttem ismeretlen, kinek nyelve, gondolatai előttem idegenek, közömbösek ? Nem, az, lehetetlen! Nem hiányoznék egyéb, mint az, hogy ily nevetséges módon végezném be pályámat. Miután fiatalságomat elfecsérlettem s szélnek szórtam mindamaz előnyös tulajdonságomat, melylyel az ég megajándékozott, most már nem tökélhetem magamat el arra, hogy efféle balgaságot elkövessek! Időt kell nekem hagyni arra, hogy magamat újra fölemelhessem s legalább egy nőt boldoggá tehessek , hogy mindennap láthassam az elégültséget, mely szeméből kisugárzik. . . Oh, — folytatá a gróf, — ismétlem önnek, Genovéva, én képtelenségből ábrándozom s szinte beletébolyodom. — Miért ? — kérdezte a leány. — Mert érdekelnem kellene egy nőt, ki nem vesz figyelembe minden szemébe ötlő egyént, egy nőt, ki ép oly türelmes, mint jó. — Hát nincs-e olyan ? — Ha volna is, mi okból venné ő bennem bizalmát ? Mit tettem én, hogy bízhassanak jóakaratomban ? Genovéra hallgatott. Félt, hogy sokat talál mondani; félt, hogy elárulja magát, s titkon az éghez fohászkodott föl, hadd tudhassa meg azt, hogy a mit remélt, nem volt-e illúzió, üres ábránd ? Aztán e néhány kitérő szavakban válaszolt: — Nem tudom, helyesen értelmeztem-e önnek szavait; azonban nekem úgy tetszik, hogy. . . A gróf, érzelmeitől elragadtatva, hévvel kiáltott fel: - Oh, kegyed mit sem gyanít. . . kegyed maga a lemondás és áldozatkészség s oly hite van, mely boldogít; oly hite, mely önkénytelenül tiszteletet ébreszt másokban. Oh, engedje meg, hadd valljam be, hogy ön az, Genovéva, ki fölnyitotta szememet múltam sivársága fölött; ön az, aki engem olyanná idomított, aminő jelenleg vagyok: sóvárgóvá a tiszta örömek iránt; éleslátásúvá kétségkívül; csakhogy én rendkívül boldogtalan vagyok ez éleslátásom miatt, mert ez csupán arra szolgál, hogy megítélhessem csekélységemet. Ön, Genovéva. . . de, oh, ne is beszéljünk önről. . . ejh, már azt sem tudom, mit beszélek. Én félelmet ébresztek önben s menekülni akar tőlem. — Nem! — viszonzá a leány élénken s oly hangon, mely lelkének zavarát elárulta. Genovéva, hogy ezt elpalástolhassa, kissé visszavonúlt az ablaktól, még mielőtt a gróf bevégezte volna beszédét. A leánykát az ajtónyilás okozta nesz ragadta ki zavarából, s a belépő felé fordult. Mesnard lépett be. Genovéva a kis asztalhoz sietett, fölvette arról bátyjának a számadásait s távozni akart. Ily élénkség szokatlan volt e leánykánál s Mesnard meglepetve kérdezte, hogy mi lelte húgát ? — Semmi! — viszonzá a leány némi elfogultsággal. — El akarom ezt a számadást olvasni, — mondá aztán. — Jó estét, bátyám. — Hát te még meg sem ölelsz ? — kérdé, húgát visszatartva. — Oh, dehogy nem! — viszonzá a leány bensőséggel. — örömest, jer! — Ej, szólt Mesnard, — mily vidámnak látszik most az arcod! — Az enyim ?.. Az idő okozza ezt... Azt tartják, féligmeddig az idő is befolyással van a boldogságra !.. Ezzel kisurrant. Pál azalatt ama pázsitos téren sétálgatott, mely a szalon kijárata előtt terült. Midőn Mesnard ez üvegajtón ki akart lépni, csaknem összeütközött a sógorával. — Ej, épen önnek a szobáját akarom fölkeresni, — szólt ez. — Beszélni akar velem ? — Beszélni. Tanácsot akarnék öntől kérni. — Mire nézve ? — Oh, — viszonzá a gróf, — csodálkozni fog ön ezen, mert nagyon komoly dolog! — Sebaj, — szólt Mesnard, ha egyszer nem szomorú az ügy,mint derült arcából sejtem. A gróf nem gondolkozott soká. —Becsületemre! — mondá, — arcom nem hazudik, mint azt ön is észrevette. Aztán leülve, folytatta: — Tudhatja ön, hogy Paulina engem gyakran kárhoztat nőtlenségemért. Sokáig figyelembe sem vettem azt, és mégis végre... teringettét! lelkemre vettem a dolgot. Oka ennek az, hogy ő észrevétlenül belém csepegtette a házasság iránt való hajlamot. Nos, én végre is oly dolgokat tapasztaltam itt, amelyek legyőzték ellenzéki természetemet s kedvet ébresztettek bennem amaz intézmény iránt. Mert, végre is, mindent tekintetbe véve, én Paulinának testvére vagyok, az ő családjához tartozom, tökéletesen az ő családjához, és mégis, midőn közöttünk, t. i. köztem és ön közt, valamely nézetkülönbség miatt vita támad, ő mindig ellenem harcol, a saját vére ellen. Mesnard mosolygott. — Értsen meg engem jól, — folytatá Pál. — Ha én e fölött komolyan gondolkozom, minden csodálkozásom eloszlik, de ha megrögzött fogalmaim kerekednek felül, sehogy sem vagyok többé tisztában magammal. Mert, végre is, én, ha ő húszszor lenne igazságtalan valaki ellen, tűzzel-vassal védelmezném s neki adnék igazat. Ez bohóság, vagy nevezze ön bárminek, de úgy van. Én nem tudnék máskép cselekedni. Ő ért te mindent megtennék. Ő tüzet, lángot rejt minden szavában. És kiért hevül így ? Önért, ki, ha fontolóra veszszük, csak idegen. A szegény Mesnard, a ki nem fogta föl a szavak mélységét, meglepetve kiáltott föl: — Idegen!? — Értsen meg! — viszonzá a gróf, ki épen nem akarta ezzel sógorát megsérteni — Az önök szövetsége egyezségen alapult; a körülmények teremték azt, mig a mi viszonyunk, testvérek közt, eleitől fogva megvolt. Még hat évvel ezelőtt nem is ismerte önt, s nagyon könnyen megtörténhetett volna, hogy soha sem ismeri meg. És mégis : jelenleg önt dédelgeti, bámulja mindazt, amit ön mond s a mi több, ön miatt még szembe is száll velem! (Foly. köv). Akadémiai levelek. — Május 2. — (Magyar, finn és észt párhuzam. — Orthologia és neologia.) (B.g.) Két régi dal új hangszereléssel: a finnmagyar rokonság s az orthologiának »csak azért sem« igazsága, — ezek foglalkoztatták az akadémia első osztályának mai előadóit és hallgatóságát. Pulszky Ferenc elnökölt s két értekezés volt a tárgysoron. Hunfalvy Pálé, ki a magyar tudományos akadémia és a finn irodalmi társaság címmel »történeti hasonlatokat« mutatott be, és Joannovics Györgyé, ki Értsük meg egymást című polémiáját folytatta a neológusok, de különösen Ballagi ellen. Hunfalvy azon kezdte, hogy a magyar akadémia 1831. febr. 14—24-kéig tartotta első üléseit, a finn irodalmi társaság pedig ugyanazon évi március 16-án jött először össze. Tehát mind a kettő épen most félszáz éves. E meglepő találkozás alkalmából az értekezés, a mienkkel kapcsolatban, vázolta északi rokonainknak, a finneknek és észteknek mivelődési története főbb vonásait. Az ősidők közös hazáját bizonyítja a számnevek azonossága, így különös az első két egyszerű számnév közössége s a továbbiaknak összetett volta arról tanúskodik, hogy hetes számrendszerök volt, melyet a hold változásai után képeztek maguknak. Ennélfogva esztendejök is tizenhárom hónapból állhatott s mindegyik huszonnyolc napból. Ismeretlen nagy események kényszeríthették a tizes rendszer elfogadására őket. Szétszakadván a család, különböző tagjai, különböző időben, találkoztak a hódító keresztyénséggel. A magyarok már 1000 óta, a skandináv uralom alatt élő finnek 1157 óta, az észtek 1200 óta lépnek a római egyházba. Ez egyház népei közt, a közös »anyanyelv« , a latin mellett, rendesen később fejlett ki a nemzeti irodalom, mint a bizánci keresztyének között. Míg Nesztor már 1107-ben, szláv betűkkel, szláv nyelven írja meg orosz krónikáját, gondoljunk csak a magunk írástudásának lassú és késő fejlődésére. A mi régi nyelvemlékünk van, az is kizárólag vallásos tartalmú; kétségkívül ilyen lehetett, ha ugyan magyar volt, a rohonci kódex is. Ennek az egyházi magyarságnak is a középkori eretnek mozgalmak, különösen a huszitaság, adtak lendületet, mígnem a reformáció teljes győzelemre juttatta. Ámde az ellenséges, kedvezőtlen viszonyok nem engedték meg nyugodt fejlődését. Élethalál harcok között őrizte létét és jogát, mígnem a múlt század végétől gyors és egyenes fejlődést vett, melynek akadémiánk alapítása szilárd és biztos alapot vetett 1825-ben, illetőleg 1831-ben. A finn nemzeti írás is a reformációval kezd ébredezni. Első munkája az első reformátorok egyike volt, a nagyérdemű Agrikola Mihály, kit Skytte Márton aboi püspök iskoláztatott Wittenbergben. Hazakerülve, az aboi iskola tanára, majd odavaló püspök lett s az első finn író. 1541-ben adta ki az első finn ábécés könyvet (nálunk Székely Istváné 1533-ban, Dévai Biró Mátyásé 1544-ben jelent meg) 1543-ban kátéját, 1547-ben imádságos könyvét, 1548-ban újtestamentomát. Az ő működése nyitja meg a finnek művelődési korszakát. Viborgban új püspökséget állítanak, 1640-ben megnyílik az aboi egyetem, 1642-ben dologhoz lát az első finn nyomda. A kulturális fejlődés innen kezdve lassú bár, de folytonosan küzdenie kell a közviszonyok mostohaságával, az északi háború viszontagságaival, a napóleoni korszak hányattatásaival, mely Finnországot 1809-ben orosz hatalom alá juttatja. Főkép az egyházi irodalom fejlődik. De a tudomány azért még hosszú időn keresztül latinul s az uralkodó nép nyelvén, svédül szól, mely a mívelt osztályoknak társalgó nyelve is. A finn írók és tudósok alig sejtik, hogy keleti honfitársaik, a hämäläiek és karjalaiak közt minő költői kincs rejlik, mely egész nemzetekre fényt deríteni van hivatva. Az ősi pogány vallásnak runokba, versekbe szedett mithologiája vagy epopoeiája. Az utasok és munkások ennek egyes részleteivel mulatnak és mulattatják egymást századok óta. A Kalevala Müller Miksa szerint az embériség öt eposzának (a homeriak, Mahabharata, Sahnameh, Nibelungok, Kalevala) egyike. Már Agrikola sejtett valamit e kincs felől, melyről utóbb Bang Péter és Maxenius emlékeznek. Porthan Gábor, ahol tanár, a múlt század végén tüzetesebben foglalkozott vele, mígnem Lönnrot Illés 1828-ban beutazván a dalui vidékeket, összeállította az egészet. Ez époszszal emelkedett a kis szárni nép (a finnek) világhírre. Lönnrottal elérkezett a nemzeti finn irodalom igazi, nagyobb kiterjedésű megalapításának ideje is. A finnek megszűntek svéd alattvalók lenni, mi értelme lett volna tovább a svéd nyelv ápolásának közöttük. Az orosz meg egészen idegen volt rájuk nézve. Komolyan saját nyelvökre kellett fordítaniok figyelmüket. Lindfors egyetemi tag volt az, akiben először született meg a gondolat, hogy a számi nyelv mivelésére, búvárlására, emlékeinek megőrzésére társulatot kellene alapítani. Gondolatát Keckman egyetemi lectornál (igy hívják a tanárt Skandináviában) közölte több lelkes ifjú barátjával s a társaság 1831-ben megszületett. A cári kormány is megerősítette s azóta lankadatlan igyekezettel munkálkodik. Első kiadása Kultúra volt 1834-ben, Zschocke egy novellájának fordítása. Azután következtek díszes sorral a számi népköltés termékei: 1835-ben Lönnrot Kalevalája , 1840-ben a Kanteletar vagyis régi énekek és dalok; 1842-ben a Suomen kansan sanalaskuja, a finn nép közmondásainak gyűjteménye; 1844-ben pedig a rejtett szók és találós mesék, e cím alatt: Suomen kansan Arvoituksia. Ezeken kívül a szépirodalom és tudomány minden ágában adott ki e társaság nevezetes könyveket, nevelt derék tudósokat s szerzett értelmes és buzgó közönséget. Szervezete évi dijat (hat márkát) fizető tagokra van alapítva, kiknek adományain kívül jövedelmét alapítványaiból húzza. Ezeknek összege meghaladja a százezer márkát. Búcsúzóul még az észt társadalmi és műveltségi viszonyokra is vetett Hunfalvy egy tekintetet. E kis nép is folytonosan idegent szolgált: a német lovagokat, lengyeleket, svédeket, oroszokat. A keresztyénség úgyszólván csak névleg terjedt el közöttök; még a múlt század végén is azt írják felölök, hogy ezer észt között nincsen kettő, a ki tudná, hogy keresztyén. Magukat maa rahvasnak (föld népének) nevezik s egész a legújabb időkig a legnyomorultabb rabszolgaságban éltek. Uraik adták-vették őket, olcsóbban, mint az amerikai négereket. A múlt század végéről Hunéi igen sötét képet fest állapotaikról. Csak I. Sándor cár tági-Folytatás a mellékleten. 566