Fővárosi Lapok 1881. október (223-248. szám)
1881-10-14 / 234. szám
Péntek, 1881. október 14. 284. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Két dal. (Heine.) I. Futott előlem, mint az őz, Oly gyorsan, oly félénken , Szökdécselt fokról fokra fel, Haja repült a szélben. Hol a tengerbe dől a szírt, Ott fent, ott értem öt e). Dacos szivét meglágyitám A legédesb beszéddel. Az égig érő szirttetőn, Ott ültünk égi kéjben ; Mélyen lent a habok közé Merült le a nap épen. Mélyen lent a habok közé A nap dicsőn merült el, Fölötte hullám harsogott Kegyetlen, vad gyönyörrel. Ne sirj , a nap nem fekszik ott A hullámokban holtan; Szivembe rejté el magát S most minden lángja ott van. II. E sziklán építjük mi fel A harmadik szövetség, Egy uj szövetség templomát, — A kínt üdvek kövessék. Megtörve a viszálykodás, Mely oly soká dúlt köztünk ; A balga szívsanyargatás Ah, egyszer végre megszűnt. Hallod, mi zúg? —Az Úr beszél A zúgó óceánba’, Látod fölöttünk mint lobog A millió isten-lámpa. Az isten úgy a fénybe’, mint Az árnyban is jelen van . Az isten minden, a mi van, Ő ott van csókjainkban. Zanathy Kálmán. ------» OH*----- Zúzzuk szét az ékszert. (Beszély.) Beniczkyné Bajza Lenkétől. (Folytatás.) XIV. Várnay nem könnyű sebet kapott, de az orvos nem nyilatkoztatá ezt különös veszélyesnek, bár néhány óra múlva erős sebláz állt be, s a gróf fantazirozni kezdett. — Nagyon erős testi szerkezete van, — mondá az orvos, — könnyen kiállja a lázt és hamar beheged a seb; különös, hogy oly rendkívüli vívó, mint a gróf, rövid idő alatt másodszor kap sebet... az ember azt hinné, nincs nyugodt lelkiismerete. Ha jól sejtem, ugyanebben az ügyben vívott Szentgyörgyivel is. — Az okot ily dolgokról nem szokták elbeszélni orvos úr, — mondá hidegen a segéd s az orvos észrevehető zavarba jött, kíváncsisága miatt. Negyvennyolc óráig tartott az erős láz, aztán lecsillapult, a seb a vállperecen rendes genyedésnek indult s a segéd elhagyta a kastélyt, csak az orvos maradt még pár napig, s Várnay ápolója inasa volt. Szép verőfényes őszi napok voltak, a gróf szobájának ablakai zárva álltak, s verőfényes sugarak hulltak ágyára, s ő néma csendben töltő óráit, talán a múlt időkön gondolkozott, napfényes ifjúságán, a számtalan idegen vidékeken a merre járt, s emlékében, mint a panoráma képei vonultak el egymásután éltének jó és rész napjai, szivének boldogsága és szenvedése, a különböző női arcok, a pálma erdők, zugó tenger s a jeges éjszaki sark és koronkint fáradtan hányta le szemeit ; még emlékben is kimerték őt, amit huszonöt év lefolyása alatt átélt, élvezett és csalódott. Halkan nyílt fel az ajtó, s a szőnyeg óvatos csendességgel húzódott félre, s halvány, tojásdad női arc tekintett be rajta, aranyszőke hajtól környezve s aggódó szemek pillantása tapadt a beteg mélázó, kimerült arcára. Azután kilépett a függöny mögül, sugár magas alak, egyszerű ruhájában is tündéri szép, az ágyhoz közeledett, s habozva állt meg, midőn a beteg a neszre felé tekintett, s meglepetve, megdöbbenve függeszté reá szemeit. — Opálé ! — suttogó mély bensőséggel s hangja reszketett a meghatottságtól, mélázó bánatos arcát a napfényes melegség árasztá el, s ép kezét nyujtá a leánykának, ki futva közeledett hozzá, s érzelmei boldogsága árjában az ágy mellé borult. — Hogy jött ide ? — kérdé Várnay, áradozó szeretettel vonva ajkához a lányka kezét, — milyen boldoggá tesz, hogy láthatom, mennyit gondoltam e szép szőke hajra, e sötét pillantású szemekre, mint vágytam látni, s most itt van mellettem, közelemben, a nélkül hogy hívam t volna .. . — Miért nem tette ? Sokáig vártam, hogy izén vagy ír egy szót, végre nem bírtam tovább várni, meghaltam volna, ha nem láthatom. . . . A beteg gondolkozva, feszülten vizsgálta a leányka izgatott arcát, s aztán nehéz, fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait. — Alkalmatlan vagyok? —kérdő ijedten Opálé — ne kívánja, hogy visszatérjek, szó nélkül jöttem el, gyalog, alig bírok lábaimon állni, s nem volna erőm visszatérni; a vágy szárnyain jöttem, a csalódás önsulylyal terhelné lábaimat. — Hogy gondol arra ? — kérdé a gróf a leányka kezét szorosan keze között tartva, s vizsgálva annak arcát, —koromnál fogva atyja lehetek önnek, s védője bármily körülmények között. . . Opálé arcát halott-halványság bolttá, s rémülve vonta el kezét és hirtelen felállt. — Az atyai név említése nem kelt bizalmat bennem, — dadogá, — én nem úgy jöttem önhöz, mint atyámhoz. Várnay felemelkedett párnáin, s karjait fellátámasztá és fejét kezére nyugtatva szögezé szemeit a leánykára, ki csalódott, szomorú arccal állt előtte. — Opálé! — mondá elfogult reszkető hangon Várnay, — jöjjön közelebb és adja ide kezét, mondja el őszintén a mit érez; huszonnégy évvel vagyok idősebb önnél, s nem elég önző arra, hogy mást merjek kívánni, mint gyermeki ragaszkodást. . . . A leányka perc alatt mellette volt, arca lángolt az érzelmektől, az elragadtatástól szólni nem bírt, de szemei elmondtak mindent, s Várnay átölelte őt, ajkát ajkaira szorítás érezte, hogy soha női szív nem dobogott felé oly igaz, mély és önzetlen szerelemmel, mint e tizenhét éves gyermeké. — Most már nem maradhat nálam, Opálé, — mondá aztán neki, az első mámor elmúlta után, — vissza kell térnie Bárdosra, s nyolc nap múlva, mint menyasszonyomat látogatom meg a lelkészeknél. A leányka boldogságtól áradozva teljesíté Várnay kívánságát, s meleg búcsú után elhagyta a grófot, s virulva, örvendezve érkezett Kőrösiékhez, kik távolléte alatt a legnagyobb aggodalmakat állták ki miatta. — Hol voltál ? — kérdé tőle a lelkészné, s ő örvendezve borult karjai közé. — Nyolc nap múlva megtudja, addig semmit sem mondhatok, csak azt, hogy nagyon, nagyon boldog vagyok! Ezt mondá fivéreinek is, kik nem győztek csodálkozni kedélyváltozásán, és gyakran átrándulva Várnayhoz, hírt hoztak neki róla, anélkül hogy valamit sejtettek volna a dolgok állásáról. A nyolcadik napon, Opálé visszatérte után, könnyű kocsi állt meg a lelkészek udvarán, s Várnay szállt ki abból. Arca még halvány volt, de a boldogság ragyogóvá tette tekintetét, s midőn Opálé elébe futott és karjaiba borult, a lelkészek bámulva álltak melettük, mindent eltaláltak, és ismerve a gróf rokonszenves egyéniségét s érdekes úri külsejét, nem csodálkoztak a leányka erős vonzalmán. Később Elemér és Tivadar is lerándultak a lelkészházhoz, mint rendesen mindennap, meglátogatni testvéreket, s őszinte szívből jövő örömüket fejezték ki a történtek fölött. De atyánk? — mondák aztán szorongva: — mit fog ő majd mondani, ki beszéljen e végett vele ? .. — Én! — mondá Várnay. — Holnap Szentgyörgyre megyek s elmondok neki mindent. Csak hollétemet ne — kiáltá kérően Opál. Azt is, ne féljen többé tőle, én kiegyenlítek mindent. Későn este volt, midőn Várnay búcsút vett menyasszonyától és a lelkészektől, s a két Szentgyörgyi testvérrel együtt Ikerváryhoz hajtatott, ki midőn elmondák neki Várnay leendő házasságát, sóhajtva mondá: régebben tudtam, mint te magad, hogy Opálé szerelmes beléd. . . Másnap reggel Várnay elutazott s birtokát nem is érintve, Szentgyörgyre ment, hol megérkezvén, ki sem fogatott s a grófhoz vezetteté magát. Nem minden nyugtalanság nélkül lépett az ismerős termekbe, hol annyi időt töltött egykor, hol emlékei még gyermekkorára vezették vissza, s ez emlékek miatt kétszer véres párbajt vívott, és most harmadszor a legnehezebbnek nézett elébe. (Folyó köv.) A lelkészlak. (Norvég elbeszélés.) Irta Kielland Sándor. (Folytatás.) Ha úgy együtt a lelkészlak mellett emelkedő dombon álltak s a zajló tengerre kitekintettek, az apa igy szólt: — Nézd Rebeka, ilyen az élet, — az élet, a melyben a világ gyermekei sürögnek-forognak, hol tisztátalan szenvedélyek a törékeny csónakot föld alá himbálják, hogy végre a partot szétzúzott hajótöredékkel borítsák el. Csak az, aki erős gátakat emel tiszta szíve körül, dacolhat a viharral és a hullámok erőtlenül törnek meg lábai előtt. Rebeka megkapaszkodott atyjában , mert ő oly biztosságban érezte magát közelében. Oly tisztaság volt mindabban, amit a lelkész beszélt, hogy Rebeka előtt világító fény gyanánt ragyogott, ha a jövendő életre gondolt. Megkapta a feleletet minden kérdésére. Mi sem volt a lelkész előtt megfoghatatlan és semmi sem jelentéktelen. Szabadon cserélték ki gondolataikat, csaknem mint fivér és nővér. Mindamellett is merült fel köztük egy sötét pont. Minden egyéb dologban atyjához fordult a leányka kérdezősködéseivel, itt azonban kerülő utat kellett tennie, a nélkül hogy céljához eljutott volna. Ő ismerte atyjának nagy bánatát s tudta mily boldogságot élvezett s vesztett el. Benső részvéttel kisérte ő a szerető szivek változó sorsát a könyvekben, a melyekből hosszú téli estéken hangosan olvasott föl; szive megértette, hogy a szerelem, mely a legnagyobb boldogságot nyújtja, a legnagyobb fájdalomnak is lehet okozója. De a boldogtalan szerelmen kívül volt még más valami is — valami borzasztó, amit ő nem értett meg. A szerelem paradicsomán — úgy rémlett olykor neki — sötét alakok is suhantak át —